Kecskeméti Ujság, 1914. május (7. évfolyam, 99-123. szám)
1914-05-01 / 99. szám
Ara 2 fillér. Péntek, VII. évf. 99. (1501.) sz. Kecskemét, 1914. május 1. Nem tudom biztosan, de valószínűleg feltűnt önöknek is, hogy a legszebb lóval Magyarországon a sváb szánt. Már évtizedek óta. A szerb, a magyar, az oláh paraszt lova valóságosan macskák ezekhez képest. Ennnek a magyarázata, önök szerint persze, hogy a sváb vagyonosabb. S vagyonosabb, mert a földje jó, bővebben fizet. Mindez nem így van. A sváb azért vagyonosabb, mert józanabb, értelmesebb, mert kevesebb a temperamentuma, mert értelme rávette arra, amit sem a magyar, sem a román, sem a szerb paraszt többsége nem ért, hogy az idő: pénz. És ebből következik, hogy akinek igavonó ereje értékesebb, egyazon idő alatt több és jobb munkát végez, mint az, aki félannyi erővel dolgozik . . . Ez a munkaérték az, amiben a Nyugat, a munkás, a vagyonos, a kölcsönadó Nyugat, a kölcsönt kereső, a lármás, a marakodni szerető, de komoly feladatokkal szemben, ha nem is közönyös, de jobbára értelmetlen kellettől különbözik. * A Nyugat az ő közéletében nyilvánuló haladást egyedül az ő nagyműveltségű, széles látkörű hivatalnokainak köszönheti. Ott a hivatalnoki testület tagjai, a vezető állásokban különösen, a társadalom elitjét képezik. Ott a közmondást, akinek isten hivatást ad, ad észt is hozzá,------rég elfeledték, nálunk még mindig érvényben van. Ott, zajtalan, intenzív, a közélet színvonalának emelkedésében nyilvánul meg a hivatalnoki testület által termelt érték; itt a hivatalnok elhitetheti a közönséggel, hogy a napfelkelte is az ő érdeme. A nyugati hivatalnok fizetése gyümölcsöző befektetés, bármily magas, minálunk pedig azt tartják, hogy a hivatalnok fizetése sarc, ami soha meg nem térül. A magyar „nagy“ városok oszlopos hivatalnokainak annyi a fizetése, amennyi egy jónevű kereskedő, vagy iparoscég levelezőjének — a könyvvivőről nem is szólva — pedig egy ily városnak a vagyona, amit a hivatalnoki kar kezel, hatvan, hetven millió, míg az a cég sokszor csak két vagy három millió korona értékkel bír. De ez a cégtulajdonos valóban értelmes ember, ú. n. intellektuell, aki az idő és munka ’értékét ismeri; a mi nagy városunk közönsége pedig olyan tömeg, amelynek címe: „mélyen tisztelt“ — vagy: „nagyérdemű“ választók .. . Kecskeméten van egy párt. Hogy melyik, az nem fontos. Ennek a gyűlésén egy kiváló okos hírben álló úr így szónokolt: . . . igaz, uraim, a tisztviselőkar nem egy tagja ellen a panaszok jogosultak, hogy képzettségük fogyatékos, látkörük nem elég széles, serénységük, ügybuzgalmuk sem a kellő, de ... én mégis azt ajánlom, minthogy tömeges nyugdíjazásuk a közterheket aránytalanul megnövelné, hagyjuk meg őket állásukban; de kivált azért is, mert ezért a pénzért jobbakat úgy se kapnánk. No, hiszen csak merne valaki Nyugaton így beszélni! . . . Úgy hisszük, eléggé megmagyaráztuk, miért fénylik a sváb paraszt lovának a szőre és mért borzadt és keshedt a magyar paraszt lováé. (*) SÁRDA. Liquidáció. Irta: Alfred Capus. Mialatt Chambon nagyon idegesen vetett e kályhába papircsomókat, hevességgel rántott föl és csapott be ablaktáblákat izgatódott és érthetetlen szavakat mormolt, Antonin, a komornyik nagyon nyugodtan és hűvösen rendezgette a bútorokat és a csecsebecséket. — Meggyujthatom-e most mindezt ? — kérdezte. Chambon bólintott és a papírok föllobbantak. Azután a menetkönyvre mutatott Antonin: — Nyolc óra tizenötkor megy a vonat. Chambon hátradőlt karosszékében és fölsóhajtott: — Ugyan ne izgassa föl magát, monsieur, szólt Antonin. Az efféle dolgok sok emberen esnek meg. Múlt esztendőben az ön barátja volt az, aki . . . Hogyan is hívták ? — Varonnak! • — Igen, Varonnak. Spekulációi nem sikerültek; elutazott és most nagyon boldog, idegen földön . . . nem tudom, hol... — Hat millióra rúgott a passzívuma ! — Hat millió ! — kiáltotta föl Antonin. Habozott. — Monsiurnak nem szabad rossz néven vennie, amit most mondani fogok. Eléggé hosszú ideje, hogy monsiuer szolgálatában állok és hűséges hive vagyok ... De ha szabadna kérdeznem — monsieur paszszivuma ... ? Chambon fölegyenesedett és lábával dobbantott. — Hiszen ebben van megint a pech, kedves Antoninom ! Az én passzívumom nyomorúságos . . . Hatodrésze sem a Varonénak ... mit mondok ... a tizedrésze sem ! — Valóban, igazságtalan a sors, vélte Antonin. De, folytatta, bizonyos-e abban, hogy nem túloz, monsieur ? Már nem volna semmi remény? Chambon határtalan bizalommal viseltetett szolgája irányában, ki nyugodt, metodikus öregember volt. Antonin húsz esztendőnél hosszab idő óta állt szolgálatában, amióta első spekulációi kimentették őt a nyomorból. — Ha ma este el nem utazom, holnap vagy legkésőbben holnapután becsuknak — szólt Chambon meggyőződéssel. — Monsieur bizonyára jobban érti az eféle dolgokat — jelentette ki Antonin. — Tehát el kell utaznia. Nos higgye el, monsieur, pénzzel mindenüt boldogul az ember! Chambon ösztönszerűleg pénztárcájára tette a kezét és amidőn az összegre gondolt, melyet ez rejtett, a megkönnyebülés egy nemét érezte, fölvette prémes kabátját, fogta botját és kalapját és egész halkan mondta Antoninnak: — Háromnegyed nyolckor légy a pályaudvaron. A szolga meghatottan hajolt meg. Chambon most a clubba ment. Tényleg ez volt a legjobb, amit tehetett, hogy gyorsabban terjedjenek az órák, melyek elválasztották az elutazástól, és különben sem volt ügyetlen dolog: mutatkozni az utolsó pillanatban végleges eltűnése előtt. Nemhogy barátainak egyike-másika sejthette volna szándékát, mert senki sem ismerte porosan helyzetét. Kedves, könnyed modora mély bizalmatlanságot rejtett. Chambon életében asszony nem játszott szerepet, szerelmi viszonyai mindig véletlenek és jelentőség nélküliek voltak. Egy fél óra a tőzsdén — néhány felkiáltás az oszlopcsarnokban — öt vagy hat ceruzavonás egy jegyzetkönyvben : íme, ez elegendő volt arra, hogy ebből a vidám, önbizalommal és derült jó kedvvel teli emberből szorongatott szivü szökevény váljék. Mert Chambon nem volt egyike a cinikus, skrupulusok vagy humanitás nélküli tőzsdejátékosoknak. Alkalmilag szolgálatokat tett és önzését szeretetre méltó bonhómia enyhítette. Az éjszakát mely az összeomlást követte, rosszul töltötte és kínos gondolatok zavarták meg lelki egyensúlyát. Egy pillanatig arra is gondolt, hogy nem fog szökni, hanem bűnbánólag és lesütött fejjel engedi át hitelezőinek vagyona romjait. És csak a midőn megállapította, hogy az egyes klienseinek jutó hányadrészek nem tennének ki sokkal többet a semminél , csak akkor határozta el, hogy mindent megtart. Reggel Közgyűlés, Kecskemét, április 30. Igen szürke napirend vár a letárgyalásra. És ez a közgyűlési terem külső képén is meglátszik, amennyiben csak gyér számban gyülekeznek a bizottsági tagok, s a jelenlevők se a „szőnyegen“ forgó ügyekért lelkesednek, hanem a megnyitás előtt inkább a terméskilátásokról csevegnek. Ráday Gedeon gróf főispán ezúttal nem érkezett meg az éjjeli gyorsvonattal és igy a közgyűlést egynegyed 10 órakor Sándor István polgármester nyitotta meg. Üdvözölvén a megjelent bizottsági tagokat, gyönyörű szavakban emlékezik meg a király ő felsége betegségéről, és Kecskemét város közönsége nevében azon hő