Kecskeméti Ujság, 1914. május (7. évfolyam, 99-123. szám)

1914-05-01 / 99. szám

Ara 2 fillér. Péntek, VII. évf. 99. (1501.) sz. Kecskemét, 1914. május 1. Nem tudom biztosan, de valószínűleg feltűnt önöknek is, hogy a legszebb lóval Magyarorszá­gon a sváb szánt. Már évtizedek óta. A szerb, a magyar, az oláh paraszt lova valóságosan macskák ezekhez képest. Ennnek a magyarázata, önök szerint persze, hogy a sváb vagyono­sabb. S vagyonosabb, mert a földje jó, bővebben fizet. Mindez nem így van. A sváb azért vagyonosabb, mert józanabb, értelmesebb, mert kevesebb a temperamentuma, mert értelme rá­vette arra, amit sem a magyar, sem a román, sem a szerb paraszt több­sége nem ért,­­ hogy az idő: pénz. És ebből következik, hogy akinek igavonó ereje értékesebb, egyazon idő alatt több és jobb munkát végez, mint az, aki félannyi erővel dol­gozik . . . Ez a munkaérték az, amiben a Nyugat, a munkás, a vagyonos, a köl­csönadó Nyugat, a kölcsönt kereső, a lármás, a marakodni szerető, de ko­moly feladatokkal szemben, ha nem is közönyös, de jobbára értelmetlen kellettől különbözik. * A Nyugat az ő közéletében nyil­vánuló haladást egyedül az ő nagy­­műveltségű, széles látkörű hivatalno­kainak köszönheti. Ott a hivatalnoki testület tagjai, a vezető állásokban különösen, a társadalom elitjét képe­zik. Ott a közmondást, akinek isten hivatást ad, ad észt is hozzá,------­rég elfeledték, nálunk még mindig érvényben van. Ott, zajtalan, intenzív, a közélet színvonalának emelkedésé­ben nyilvánul meg a hivatalnoki tes­tület által termelt érték; itt a hivatal­nok elhitetheti a közönséggel, hogy a­ napfelkelte is az ő érdeme. A nyugati hivatalnok fizetése gyümölcsöző befek­tetés, bármily magas, minálunk pedig azt tartják, hogy a hivatalnok fizetése­­ sarc, ami soha meg nem térül. A magyar „nagy“ városok oszlo­pos hivatalnokainak annyi a fizetése, amennyi egy jónevű kereskedő, vagy iparoscég levelezőjének — a könyv­vivőről nem is szólva­ — pedig egy ily városnak a vagyona, amit a hiva­talnoki kar kezel, hatvan, hetven mil­lió, míg az a cég sokszor csak két vagy három millió korona értékkel bír. De ez a cégtulajdonos valóban értel­mes ember, ú. n. intellektuell, aki az idő és munka ’értékét ismeri; a mi nagy városunk közönsége pedig olyan tömeg, amelynek címe: „mélyen tisz­telt“ — vagy: „nagyérdemű“ válasz­tók .. . Kecskeméten van egy párt. Hogy melyik, az nem fontos. Ennek a gyű­lésén egy kiváló okos hírben álló úr így szónokolt: . . . igaz, uraim, a tisztviselőkar nem egy tagja ellen a panaszok jogo­sultak, hogy képzettségük fogyatékos, látkörük nem elég széles, serénysé­­gük, ügybuzgalmuk sem a kellő, de ... én mégis azt ajánlom, minthogy tömeges nyugdíjazásuk a közterheket aránytalanul megnövelné, hagyjuk meg őket állásukban; de kivált azért is, mert ezért a pénzért jobbakat ú­gy se kapnánk. No, hiszen csak merne valaki Nyugaton így beszélni! . . . Úgy hisszük, eléggé megmagya­ráztuk, miért fénylik a sváb paraszt lovának a szőre és mért borzadt és keshedt a magyar paraszt lováé. (*) SÁRDA. Liquidáció. Irta: Alfred Capus. Mialatt Chambon nagyon idegesen ve­tett e kályhába papircsomókat, hevességgel rántott föl és csapott be ablaktáblákat izga­­tódott és érthetetlen szavakat mormolt, An­tonin, a komornyik nagyon nyugodtan és hűvösen rendezgette a bútorokat és a cse­csebecséket. — Meggyujthatom-e most mindezt ? — kérdezte. Chambon bólintott és a papírok föl­lobbantak. Azután a menetkönyvre mutatott Antonin: — Nyolc óra tizenötkor megy a vonat. Chambon hátradőlt karosszékében és fölsóhajtott: — Ugyan ne izgassa föl magát, mon­sieur, szólt Antonin. Az efféle dolgok sok emberen esnek meg. Múlt esztendőben az ön barátja volt az, aki . . . Hogyan is hívták ? — Varonnak! • — Igen, Varonnak. Spekulációi nem sikerültek; elutazott és most nagyon bol­dog, idegen földön . . . nem tudom, hol... — Hat millióra rúgott a passzívuma ! — Hat millió ! — kiáltotta föl Anto­nin. Habozott. — Monsiurnak nem szabad rossz né­ven vennie, amit most mondani fogok. Elég­gé hosszú ideje, hogy monsiuer szolgálatá­ban állok és hűséges hive vagyok ... De ha szabadna kérdeznem — monsieur pasz­­szivuma ... ? Chambon fölegyenesedett és lábával dobbantott. — Hiszen ebben van megint a pech, kedves Antoninom ! Az én passzívumom nyo­morúságos . . . Hatodrésze sem a Varoné­­nak ... mit mondok ... a tizedrésze sem ! — Valóban, igazságtalan a sors, vélte Antonin. De, folytatta, bizonyos-e abban, hogy nem túloz, monsieur ? Már nem volna semmi remény? Chambon határtalan bizalommal visel­tetett szolgája irányában, ki nyugodt, meto­­dikus öreg­ember volt. Antonin húsz esz­tendőnél hosszab idő óta állt szolgálatában, amióta első spekulációi kimentették őt a nyo­morból. — Ha ma este el nem utazom, holnap vagy legkésőbben holnapután becsuknak — szólt Chambon meggyőződéssel. — Monsieur bizonyára jobban érti az eféle dolgokat — jelentette ki Antonin. — Tehát el kell utaznia. Nos higgye el, mon­sieur, pénzzel mindenüt boldogul az ember! Chambon ösztönszerűleg pénztárcájára tette a kezét és amidőn az összegre gon­dolt, melyet ez rejtett, a megkönnyebülés egy nemét érezte, fölvette prémes kabátját, fogta botját és kalapját és egész halkan mondta Antoninnak: — Háromnegyed nyolckor légy a pá­lyaudvaron. A szolga meghatottan hajolt meg. Chambon most a clubba ment. Tény­leg ez volt a legjobb, amit tehetett, hogy gyorsabban terjedjenek az órák, melyek el­választották az elutazástól, és különben sem volt ügyetlen dolog: mutatkozni az utolsó pillanatban végleges eltűnése előtt. Nemhogy barátainak egyike-másika sejthette volna szándékát, mert senki sem ismerte porosan helyzetét. Kedves, könnyed modora mély bi­zalmatlanságot rejtett. Chambon életében asszony nem ját­szott szerepet, szerelmi viszonyai mindig véletlenek és jelentőség nélküliek voltak. Egy fél óra a tőzsdén — néhány fel­kiáltás az oszlopcsarnokban — öt vagy hat ceruzavonás egy jegyzet­könyvben : íme, ez elegendő volt arra, hogy ebből a vidám, önbizalommal és derült jó kedvvel teli em­berből szorongatott szivü szökevény váljék. Mert Chambon nem volt egyike a cinikus, skrupulusok vagy humanitás nélküli tőzsde­­játékosoknak. Alkalmilag szolgálatokat tett és önzését szeretetre méltó bonhómia eny­hítette. Az éjszakát mely az összeomlást kö­vette, rosszul töltötte és kínos gondolatok zavarták meg lelki egyensúlyát. Egy pillana­tig arra is gondolt, hogy nem fog szökni, hanem bűnbánólag és lesütött fejjel engedi át hitelezőinek vagyona romjait. És csak a midőn megállapította, hogy az egyes klien­seinek jutó hányadrészek nem tennének ki sokkal többet a semminél , csak akkor ha­tározta el, hogy mindent megtart. Reggel Közgyűlés, Kecskemét, április 30. Igen szürke napirend vár a letár­­gyalásra. És ez a közgyűlési terem külső képén is meglátszik, amennyi­ben csak gyér számban gyülekeznek a bizottsági tagok, s a jelenlevők se a „szőnyegen“ forgó ügyekért lelke­sednek, hanem a megnyitás előtt in­kább a terméskilátásokról csevegnek. Ráday Gedeon gróf főispán ezúttal nem érkezett meg az éjjeli gyorsvo­nattal és igy a közgyűlést egynegyed 10 órakor Sándor István polgár­­mester nyitotta meg. Üdvözölvén a megjelent bizottsági tagokat, gyönyörű szavakban emlékezik meg a király ő felsége betegségéről, és Kecskemét város közönsége nevében azon hő

Next