Kecskeméti Ujság, 1918. július (11. évfolyam, 140-165. szám)

1918-07-02 / 140. szám

y7/ "n* ? «■ ' rr, o-r* * ~v--------' * XI. évfolyam, 140 (3741) szám.______________Ara S 10 fillér.__________________________Kedd, 1918 julius 2. Előfizetési ár W YW-m m V T V ifi ■ MCgjplplliK minden IlDP KFIXKFMFT lISAfi i--Félévre __ • 12 K £ ll L 71 ll A f 11^1 £ I VJ Alapíttatott 1907-ben. Vidékre, postán küldve: A lap szellemi és anyagi rateTM. :hk független politikai napilap ben a szerkesztőség és kiresevre . . . rv adóhivatal ad felvilágosítást Felelős szerkesztő: Dr. RÉTI GYULA Telefonszám : 176. Lapvezér: FEKETE JÓZSEF Rettentő megpróbáltatásokat mér a világra immár négy esztendeje a háború. És mintha a lefolyt negyvenhat hosszú hónap alatt valahogy állandóvá szisztematizálódott volna a vérontás, mintha hozzátartoznék az élet normális, természetes, évezredes rendjéhez, a látszat, a vérfagyasztó külszín az, hogy ettől a rémtől nem lehet megszabadulni. Holott az tévedés, helyesebben öncsalás, amely azon a hamis alapon áll, hogy mivel a frontokon pozdorjává vertük és verjük őket, ők bennünket frontjaink mögött fognak két vállra fektetni. Tény: a hosszú hadviselés beigazolta, hogy egy-egy állam, egy-egy háborús érdekszövetség összes ereje, ellentálló energiája és kombattáns készsége két elkülönült, de egymással szorosan összefüggő, egymást kölcsönösen támogató, vagy gyengítő részből, két elkülönült háborúból áll. Az egyik odakint folyik a lövészárokban, s ezt mi már megnyertük, világtörténelmi jelentőséggel és olyan heroizmussal, amire hiába keresünk példát, aminek nem akad párja azóta, amióta az első kőbaltát egymásnak szegezte az ősember. Ellenségeink tehát a porondnak ezen a külső véráztatta peremén mindent elvesztettek s ezt ők jól tudják. Clemenceau, Wilson, ájult kétségbeeséssel érzik s vallják be a sivár igazságot önmaguk előtt. De — ez a kétségbeesés logikája — ők arra számítanak, hogy amit mi a fronton nyertünk, azt ismét elveszítjük a front mögött, ők arra számítanak, hogy belső rendünk, belső figyelmünk, társadalmi együttélésünk minden köteléke felbomlik s politikailag képtelenek leszünk arra, hogy katonai sikereinket tényleg és gyakorlatilag hasznosítsuk. Reszketve, sóvárogva lesik, vájjon ütköznek-e már a belső láz szimptomái, vájjon lobbannak-e már a nyugtalankodó lelkek ama lidérctüzei, amelyek az ő hajnaluk pirkadását jelentik ?! Vigyázzunk tehát magunkra és vigyázzunk egymásra is. Tűrjük és viseljük el a keserűséget, esetleg a nélkülözések még kevés maradékát. Ne legyünk hitványabbak azoknál, akik odakint a véres dicsőség mezején értünk, asszonyainkért, gyermekeinkért és késő unokáinkért életükkel váltották meg a győzelmet, a nemzeti jövendőt! AAAAAAilliAiAi A A A A A A A A A A A A A A A A A JEGYEZZÜNK HADIKÖLCSÖNT! ▼ T T Kinek szabad sertést hizlalni. Szövetkezeteket kell alakítani. Egy kissé megkésve ugyan, megjelent végre a sertéshizlalást szabályozó új kormányrendelet is. Ez a rendelet némileg sérelmes azokra a szegény városi emberekre nézve, akiknek nem terem tengerijük, akik moslékon, konyhahulladékon, drága pénzért egy-két kilónként összevásárolt korpán és kukoricán szokták fölhizlalni egyetlen malacukat, amely egy esztendőre való zsírral, szalonnával és hússal látta el eddig e nehéz viszonyok között a városban lakó családokat. Az új rendelet ezt a lehetőséget megszünteti, amennyiben csak olyanoknak engedi meg a sertéshizlalást, akik saját termésű tengerijükből hizlalhatnak. Nem vitás, hogy ez a rendelet abban leli magyarázatát, hogy egyrészt nem lehet a mai drága takarmányárak mellett gazdaságos egy-egy sertés hizlalása, másrészt hogy a nagy hajsza a tengeri után idézte elő, hogy egy-egy mázsa kukoricáért 100, sőt 150 koronát is fizettek. Megengedi a rendelet, hogy háztartásaik részére 1 vagy 2 sertést hizlaljanak — aszerint, hogy hánytagú a család — azok, akiknek van tengeri termésük, de hizlalhatnak ezen felül is az ország közélelmezése vagy a hadsereg számára és ez esetben nem rekvirálják el tengerijüket. Ezek a sertésforgalmi részvénytársaságnak jelentik be szándékukat, amelyik velük a hizlalásra szerződést köt. Természetesen 4—5 sertéssel nem bíbelődik a részvénytársaság, de azért van rá mód, hogy azok a kis termelők is értékesíthessék kukoricájukat, akiknek csak 25—30 métermázsa tengerijük terem. A rendelet ugyanis lehetővé teszi, hogy a kis termelők épp úgy, mint a fogyasztók együttesen szövetkezébe tömörüljenek és szövetkezve a saját tengerijükkel hizlaljanak házi szükségletükre sertéseket. A lakosságnak olyan szövetkezetre van szüksége, amely a háztartások céljaira hizlal és módot ad rá, hogy a városi lakosságnak legyen egy egy sertése, másrészt, hogy a termelő ne legyen kénytelen tengerijét a maximális árért eladni, hanem a hizlalás iraznából is részesedjék. Egy ilyen szövetkezet létesítése érdekében is történtek már lépések és mint értesülünk, ezt a hatóság is támogatni fogja. A magunk részéről minden rendelkezésre álló eszközzel támogatni fogjuk ezt a praktikus és egyszersmind jótékonyságszámba menő mozgalmat. Hiába volt a rendelet. Vagyonokba megy a játék. A kormány tudvalevőleg klubbokban, kaszinókban egyesületekben is beszüntette a hazárd játékokat s a rendelet megszegőire súlyos büntetést szabott ki. A szigorú tilalom kibocsátása óta a kávéházakban is megszűntek a kimondotthazárdjátékok.* Nem játszanak ferblit, huszonegyest, makaót, de azért a hazárdkozás dühösebb, arányokban folyik, mint azelőtt. Csupán a forma változott meg, de a lényeg nem. A törvényben és rendeletben megnevezett hazárdjátékokat nem űzik, hanem ehelyett alsóznak, dominóznak, tartliznak olyan fantasztikus összegekben, amilyenek azelőtt csak a hírhedt Szemere-féle kártyapartikban forogtak. Az alsósnak pointjét 3—5 koronákba játszák, ami a játék végén ezrekbe menő differenciát tesz ki. Az ősapáink szelíd tartliját pedig, amely valaha hátbavágásba, vagy egy pipadohányba ment, ma 1000 koronába játszák, így válik izgalmassá, szenvedelmessé ez az egyébként csöndes, unalmas játék. Az ilyen partik színhelye természetesen a kávéház. Az asztalokat kidülledő szemű kibicek állják körül s egy-egy játékot jobban megtárgyalnak, mint azokat a problémákat, amelyekért ma az emberiség vérzik. S nézzük meg, kik játszák ezeket az ezrekbe menő tartlikat? Tessék elhinni, niemondok. Már tudniilik olyan exisztenciák, akik pár évvel ezelőtt még senkik voltak, akiknek még 1914-ben a főpincér nem mert egy kapucinert hitelezni. Marhahajcsárok, vigécek, kereskedők, iparosok, bérlők, akiknek a nevét, szürke egyéniségét még a szerzett hadiszázezrek se tudták ismertebbé tenni. Ezek látszanak ma fantasztikus összegekbe. A napokban egy marhahajcsár egy másik volt niemandnak öt darab ezres bankót adott le percek alatt tartliban. Meg selkotytyant neki. Észre se vette. Ellenben ugyanez a marhahajcsár a hadiszázezrekből nem adott még egyetlen fillért se jótékony célra, nem jegyzett még hadikölcsönt s igen dühösen fölebbezte meg a rá kivetett 2500 koronányi hadiadót. S az ilyen figurával mindössze annyit lehetett tenni, hogy ráírták figyelembevétel végett a fölebbezésére: „Mindennap ezrekbe játszik.“ Ezt a megjegyzést valószínűleg alaposan figyelembe veszik a közigazgatási bíróságnál, ahol méltóságos címmel ellátott diplomás, nagyműveltségű, nagycsaládi, felelősségteljes idegőrlő munkában megőszült urak dolgoznak félévig azért az összegért, amelynek sorsa a kecskeméti kávéházakban egy-két tartli-parti kimenetétől függ. Sok tipikus esetet sorolhatnánk még föl arról, hogy miként játszák ki a hazárdjátékot tiltó rendeletet s hogy miféle figurák milyen summákban játszanak, de nem akarjuk azoknak a szennyes kulisszák mögé nem látva csodás hősiességgel viselik el a helyzet nehézségeit. Ezt a pár sort pedig nem azért írtuk meg, hogy a tartlit is betiltsák. Ennek semmi értelme se volna, mert mást találnának ki helyette. Nekünk igazán mindegy, hogy a megszámlálatlan ezrek milyen módon jutnak egyik ex-niemandtól a másik a hadi pénzeszsákhoz. Az ilyen zöldposztós asztalokon röpködő ezresekre csak annyi a megjegyzésünk, hogy foglalja le őket az állam a köztisztviselők javára. De nem a kártyaasztalon, hanem a zsebben.