Kelet-Magyarország, 1970. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-14 / 38. szám
*.#9a# KELET-MAGYARORSÁG Külpolitikai összefoglaló at: Az újabb izraeli agresszió világvisszhangjai Folytatódik a véleménycsere Megrendítő helyszíni tudósítások számolnak be a Kairótól 30 kilométernyire fekvő Abu Zabal-i vasgyár ellen intézett légitámadásról, amelynek 70 halálos áldozata volt Az izraeli sajtó ragaszkodik a hivatalos verzióhoz, amely szerint „tévedésből” bombázták az üzemet és „háborúban minden előfordulhat s minden hadsereg követhet el tévedéseket”. A világsajtóban azonban igen rossz visszhangja van az ügynek. „A történelem nem ismer olyan népet, amelyet bombázásokkal kapitulációra lehetett volna kényszeríteni” — állapítja meg a moszkvai Za Rubezsom című hetilap. Hangsúlyozva, hogy a közelkeleti válság katonai „megoldására” irányuló amerikai izraeli terv kudarcra van ítélve. A New York Time „megbocsáthatatlan lépésnek” nevezi ezt a légitámadást, hangoztatva: „ezek a támadások, folytatásuk esetén, rendkívüli veszélyeket rejtenek magukban”. A Kommuniszt című jugoszláv hetilap úgy látja, hogy most, amikor Izrael immár polgári célpontokat támad az EAK-ban, Nixon pedig „ha szükséges”, új bombázókat és rakétákat fog szállítani Tel Avivnak, a konfliktus növekedőben van és kiterjedhet sokkal nagyobb területekre is. A francia sajtó is hevesen reagál. Az Izraelt támogató Figaro és Aurore defenzív álláspontot foglalnak el: hangsúlyozzák a légitámadás „tévedés” jellegét. A gaullista Nation az izraeli légierő „céltévesztését”, így, idézőjelben említi, nem sok hitelt adva neki. „Nyilvánvaló, hogy a béke érdeke megköveteli, hogy az izraeli kormányt figyelmeztessék minden kalandpolitikával szemben” — írja a lap. Az Humanité „kiszámított tévedésnek” minősíti a bombázást, a Combat „gyilkosnak és kártékonynak” nevezi, holott ez a lap rendszerint Izraelt támogatja. „Akár, ha tévedés is ez a támadás, az sem menti ezt a megengedhetetlen, s politikailag káros akciót” írja a Combat. Élesen elítéli az Abu Zabal-i gyár elleni bombázást a római Unita is. „Még nem tárgyaltunk, csak véleményt cseréltünk” — ezzel tért haza Varsóból Duckwitz államtitkár. A nyugatnémet—lengyel eszmecsere rövidesen folytatódik és folyik a véleménycsere szovjet—nyugatnémet viszonylatban is. Ennek egyik eseménye volt Scheel bonni külügyminiszter pénteki „kiszállása”: Indiába utaztában megállt Moszkvában és továbbutazása előtt eszmecserét folytatott Szemjonov külügyminiszter-helyettessel. A két német állam kapcsolataiban is előrelépés várható. Azt várják, hogy Willy Brandt bonni kancellár a napokban válaszol Willi Stoph, az NDK miniszterelnöke levelére, amely a személyes megbeszélések megindítását javasolta. Aligha kétséges, hogy Brandt e kezdeményezésre kedvező választ ad, hiszen nem vállalhatja magára annak felelősségét, hogy nem tárgyal az NDK-val, amikor minden korábbi megnyilatkozásában tárgyalási készségét, hangoztatta. Walter Ulbricht, az NDK államtanácsának elnöke, pénteken fogadta Pjotr Abraszimovot, a Szovjetunió NDK- beli nagykövetét. A találkozáson a nagykövet tájékoztatta Walter Ulbrichtot a Szovjetunió és az NSZK megbízottai között folyó moszkvai véleménycseréről. E mellett konzultációt folytattak a Nyugat-Berlinnel kapcsolatos, küszöbön álló négyhatalmi tárgyalásokról. A szívélyes baráti légkörben lezajlott találkozót a teljes egyetértés jellemezte a megtárgyalt kérdésekben. A kairói Kubbeh palotában megrendezett arab „kis csúcson” készült ez a felvétel. Középen Nasszer, az EAK elnöke, mellette Nuzmeiri, Szudán vezetője (jobbra),és El Kadhafi, a líbiai forradalmi tanács vezetője. (Kelet-Magyarország telefotó) Koszorúzási ünnepségek (Folytatás az oldalról) mas városi pártbizottság első titkárának vezetésével tartózkodik hazánkban. A Szovjetunió budapesti nagykövetségének képviseletében F. J. Tyitov nagykövet, valamint G. K. Gvozd altábornagy, katonai és légügyi attasé, az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet csapatok parancsnoksága részéről B. P. Ivanov altábornagy és M. I. Szorokin altábornagy helyezte el a kegyelet virágait. Pénteken délben koszorúzási ünnepség volt a főváros felszabadításáért vívott harcok során hősi halált halt román katonák síremlékénél a rákosligeti temetőben. A román és a magyar Himnusz elhangzása után az MSZMP budapesti bizottsága nevében Szépvölgyi Zoltán titkár és Jávor János, a XVII. kerületi pártbizottság titkára helyezett el koszorút. A Román Szocialista Köztársaság budapesti nagykövetsége nevében Dumitru Turcus nagykövet, Ioan Bochis és Ion Leontescu nagykövetségi tanácsosok koszorúztak. A koszorúzási ünnepség — amelyen a Külügyminisztérium és a társadalmi élet vezető személyiségei, a Honvédelmi Minisztérium több vezető beosztású munkatársa is részt vett — az Internacionálé hangjaival ért véget. Ugyancsak koszorúzási ünnepséget rendeztek a budai önkéntes ezred emlékművénél, a Vérmezőn. BUDAPEST Péter János külügyminiszter — kérésükre — együttes látogatáson fogadta az Egyesült Arab Köztársaság, a Szíriai Arab Köztársaság és az Iraki Köztársaság budapesti nagyköveteit, akik tájékoztatták ■*£ vásait aözel-keleti , helyzet legújabb fejleményeiről. - s.s yaori ,rr MOSZKVA A. A. Grecsko marsall, a Szovjetunió honvédelmi minisztere táviratban köszöntötte Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi minisztert Budapest felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából. Czinege Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter táviratban mondott köszönetet Grecsko marsallnak, a Szovjetunió honvédelmi miniszterének az évforduló alkalmából küldött jókívánságaiért. 1970 február. Külpolitikai széljegyzet: Rabat, Tripoli, Kairó A rabati csúcsértekezletnek kellett volna elvégeznie a jelenlegi politikai helyzetből és katonai erőviszonyokból következő összarab politika és taktika megfogalmazását. Az arab világ jobbszárnya azonban nem volt hajlandó arra, hogy tovább lépjen a khartoumi elgondolásokon. Ennek oka nyilvánvalóan abban kereshető, hogy — bár az Egyesült Államok szerepe, befolyása rendkívüli módon alászállt, még a Nyugathoz korábban egyértelműen hű arab monarchiákban is — de Szaúd-Arábia, Kuvait, Tunézia, Marokkó és a sejkségek igyekeznek elkerülni a nyílt szakítást, a kenyértörést. Amennyiben ugyanis túllépnek Khartoumon, s ami ezzel egyet jelent, felsorakoznak a hatnapos háború következményeit megszüntetni hivatott politikai vagy fegyveres harc céljainak szolgálatában, azok a laza kötelékek is feloldódnak, amelyek a történtek ellenére is más orientációt biztosítanak számukra, mint amelyek akár Kairó, akár Damaszkusz vagy Bagdad kapcsolatait jellemzik. Viszont az arab világnak az a része, amely az izraeli támadást követően egyes területeit elvesztette, s amelyben — éppen Izrael makacssága miatt — megrendült a bizalom a politikai rendezés lehetősége iránt, tovább akar, — mert tovább kell — lépnie. Amikor Rabatban egyértelműen kiderült, hogy a társadalmi képletek megszabják az egyes arab országok politikai szándékait is, elkerülhetetlen volt a polarizáció. Ennek jegyében került sor, közvetlenül Rabat után, a líbiai Tripoliban arra a hármas találkozóra, ahol a politikailag egymáshoz legközelebb álló, szintén rendkívül jelentős, földrajzilag is szomszédos arab országok vezetői lerakták egy rendkívül hatékonynak ígérkező szövetség alapjait. Ebben a szövetségben nem valamifajta jövőbeni föderáció lehetőségei figyelemreméltóak. Az idő dönti el, hogy szükség lesz-e arra, hogy államjogi, külső formákkal is megpecsételjék közös, céljaikat. Ennél sokkal jelentősebb az, hogy Kairó olyan fegyvertársakkal alakíthatja, formálhatja elképzeléseit, amelyekkel nincsenek ideológiai vitái, mint a baathistákkal, s amelyek anyagi támogatást nem igényelnek, (mint például Dél-Jemen), hanem maguk is jelentékeny eszközöket képesek mozgósítani a közös ügy szolgálatában. Ennek a progresszív magnak a kialakulása, formálódása lehetőséget biztosított arra is, hogy Kairó olyan összejövetel gondolatát vethesse fel, ahol a közel-keleti válságban közvetlenül érdekelt országok államfői vesznek részt. Ezen a tanácskozáson ugyanis nem elvek, hanem a tennivalók, az elvégzendőfeladatok sorrendje körül folyhat érdemi vita. A tanácskozásra, amelyen az EAK, Szudán, Jordánia, Szíria államfői s az iraki elnök személyes megbízottja vett részt, a napokban került sor az egyiptomi fővárosban. Rendkívül kevés szi*várgott ki a tárgyalótermekből, csupán annyi, hogy ott egy politikai és egy katonai referátum vitája folyt. A közel-keleti válsággal összefüggő események (a Koszigin-üzenet amerikai részről történt elutasítása, Izrael ) katonai tevékenységének látványos fokozása) ismeretében azonban nem lehet kétség a határozatok irányát illetően. A záróközlemény — a kairói rádió ismertetése szerint — leszögezi az értekezlet résztvevőinek azt az eltökélt szándékát, hogy folytatják a harcot, nem hódolnak be az ellenségnek és felszabadítják a megszállt arab területeket. Feltehetően az elfogadott taktika sem más, mint amit Nasszer elnök, az EAK gazdasági, katonai és politikai helyzetét elemezve már megfogalmazott. Vagyis: az agresszió áldozatai nem tűrik, hogy Izrael megtartsa az agresszió gyümölcsét, viszont titktábart Vannak azzal is, hogy a területek visszaszerzése csak hosszú, kemény és áldozatos harc árán lehetséges. Ezt a programot, amit az aktív ellenállás taktikájának neveznek, Nasszer még az elmúlt nyáron hirdette meg. A Kairó köré csoportosuló, a közös harcra kész arab országok tömörülése jelzi, hogy az EAK, minden bizonnyal, ennek a politikának nyerte meg a számbelileg ugyan kisebb, de hatásában a rabattnál fontosabb, előbbremutató kairói kis csúcs résztvevőit. (Onody) Hartáth Endre, te. „EZEK TÚL ÉDESEK...” Az élet agyonkényeztetett kedvencének idegeit eddig kellemesen felborzolta a készülő akció. De amikor szemben ült a szálfatermetű sztareccel, amikor áldozata arról beszélt, hogymindenki belebukott, aki ellene fordult,— a lányos képű hercegecske lába alól kicsúszott a talaj. Azokra gondolt, akik megpróbálták eltávolítani a Szibériáit, és tudta, hogy Raszputyin igazat mond. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy feladja a játszmát. De váratlan fordulat következett. A vendég teát kért. Juszupov töltött és egy süteményes tálat tett a sztarec elé. Előbbi félelme felengedőben volt, de nem múlt el teljesen. Csak ezzel magyarázható, hogy egy olyan tálat választott, amelynek tartalmét nem mérgezték meg. Szerencséje volt. Raszputyin nem evett ebből, és ez alkalmat adott a házigazdának arra, hogy másfajta csemegével próbálkozzék. Ezúttal már mérgezettel. A vendég először erre is nemet mondott. — Nekem, drágám, ezek túl édesek. Később mégis vett egyet. Majd még egyet. A herceg sápadtan nézte a parasztot. A méregnek azonnal hatnia kellett volna. A sztarec azonban nyugodtan csevegett tovább. Juszupov ajka kissé remegett, amikor javasolta, kóstolja meg a család híres krimi borait. Raszputyin köszönettel visszautasította az ajánlatot. Múlt az idő. Juszupov elhatározta, hogy megpróbálja a dolgokat siettetni. Egyszerűen töltött két pohárral. Ezúttal sem a mérgezettből. A muzsik határozatlannak látszott: — Hát jó — mondta végül —, lássuk. — És a bor felé nyúlt. Látható gyönyörűséggel ivott. Dicsérte azt italt, és megkérdezte, sok van-e belőle. Eismeréssel nyugtázta, amikor megtudta, hogy tele van vele egy pince. — És most adjál madeirát. EGY POHÁR ELTÖRIK A herceg itt kétségtelenül hibát követett el. Fél Pétervár tudta, hogy a sztarec szinte kizárólag madeirát iszik, abból viszont mérhetetlen mennyiséget. Ő pedig krimi borral kezdte. De szerencsére madeira is akadt. Juszupov most már olyan pohárba akarta tölteni a bort, amelynek az aljára porrá tört ciánkristályokat szórtak. Belereszketett, amikor vendége hangja váratlanul felcsattant. — Öntsd csak ebbe! És nyújtotta az előbbi poharát. — De ez lehetetlen, Grigorij Jefimovics. Csak nem kever vörös bort madeirával? A sztarec az utóbbi években elszokott attól, hogy ellentmondjanak neki: — Ne törődj vele! Öntsd csak ide, ha mondom! A herceg „véletlenül” meglökte a muzsik eredeti poharát, az asztal lábának vágódott és eltört. Most már jöhetett a ciános pohár. A herceg kimeredt szemmel figyelte áldozata minden mozdulatát — várta, melyik bizonyul az utolsónak. Raszputyin lassan, kis kortyokban ivott, mintha zsűritag lenne egy borversenyen. Az arca nem változott, de időnként a torkához kapott, mintha légzési zavarai lettek volna. Felkelt és szokása szerint járkálni kezdett. Juszupov megkérdezte, van-e valami baj. — Ő semmiség, valami nincs rendben a torkom körüL Idegtépő szünet követke- zett. Kitűnő madeira. Adjál belőle még. Ezt már gyorsabban itta meg a sztarec. A herceget kiverte a veríték. Raszputyinnak hosszú percek óta holtan kellett volna hevernie a perzsaszőnyegen. Ehelyett tovább járkált. Házigazdája úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy a sztarec feléje nyújtja poharát. Leemelt egy másik, mérgezett poharat és azt töltötte tele. A muzsik visszaült a helyére. Ravaszkás mosollyal nézte a herceget. Az úgy érezte, hogy ez a tekintet ezt mondja: — Na látod, drágám. Mindegy, hogyan próbálkozol. Nem árthatsz nekem. AZ ORGYILKOS SZERENÁDJA Juszupov valamennyire összeszedte magát és teát ajánlott. — Jó, adj egy csészével — válaszolta gyenge hangon a muzsik. — Borzalmasan szomjas vagyok. Aztán felemelte fejét. A villogás eltűnt, a szeme most homályos és zavaros volt, kerülte a másik férfi tekintetét. Amíg a herceg a teát öntötte, a sztarec újra járkálni kezdett. Pillantása a falra akasztott gitárra esett. . — Játssz valamit! Valami kedveset. Szeretem, ahogy énekelsz. Ült, figyelmesen nézett és hallgatta Juszupov játékát. Aztán újra lehanyatlott a feje. Vendéglátója is abbahagyta különös műsorát. De a sztarec szomorúan ránézett és azt mondta: — Énekelj még. Mérhetetlenül sokféle gyilkosság esett meg már a történelemben. De arra aligha volt még egy példa, hogy tette elkövetése közben a gyilkos szerenádot adjon áldozatának. MUZSIK A MEDVEBŐRÖN Ólomlábakon lépdelt az idő. Hajnali fél hármat jeleztek a falióra mutatói. Csaknem két teljes óráig zajlott már ez a lidérces álom. A herceg úgy érezte, nem sokáig bírja már. ...Ennek a könyvnek a megírása során végig arra törekedtem, hogy a Raszputyin-legendát kibontsam a misztikum köntöséből. Mint az olvasó tapasztalhatta az esetek túlnyomó többségében ez nem is volt nehéz: a forrásmunkák és a logika segítségével majdnem mindig viszonylag könnyűszerrel ki lehetett hámozni valószerűtlen burkából a racionális magot. A mojkai palotapincében történtek előtt azonban — tudomásom szerint a Raszputyin-rejtély minden más kutatójával együtt — tanácstalanul állok. Sehol, soha, egyetlen utalást nem találtam arra, mi a magyarázata annak, hogy a méreg nem hatott — illetve csak minimálisan hatott. A forrásmunkák mankói koppanva kiesnek és ezúttal valóban nem marad más hátra, mint a meztelen logika. Ez pedig aligha hagy más magyarázatot, mint a következőt: 1. A beszervezett orvos, dr. Lazovort csaknem bizonyosan nem ciánkristályokat, hanem valami ártalmatlanabb szert szerzett be. Vagy véletlenül, vagy — talán azért, hogy legyen visszaút — tudatosan. 2. Csak így válna valamennyire érthetővé, hogy a szibériai paraszt közismerten vaserős szervezete, legalábbis többé-kevésbé, ezzel az ártalmatlanabb készítménnyel meg tudott birkózni. . . . .. (Folytatjuk)