Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)

1930-05-01 / 97. szám

XIII. IVVF. 97. SZÁM. JK tecmilE Az államtitkár nyilvánvaló sérelemnek jelen­tette ki a szenátusban a kisebbségi tanulók vasúti jegykedvezményének megvonását Gyárfás Elemér elmondotta interpellációjában a Vidrighin cinikus eljárásának történetét (Bukarest, április 29.) Monstruózusan igazság­talan eljárásnak mondotta Gyárfás Elemér szená­tor a szenátusban, amiben Stama Vidrig­bin vasúti diktátor a kisebbségi középiskolák tanulóit részesí­tette. Cinikusan, kieszelt kijátszás az a „jóakarat“, amivel az iskolafenntartóknak — a magyar szená­tor előadása szerint — a vasútdiktátor válaszolt. Gyárfás Elem­ér interpellációt, mondott a szená­tusban arról, hogy a kisebbségi középiskolák tanu­lóitól a vasutigazgató az 183036. sz. rendelettel megvonta az ötvenszázalékos jegykedvez­­m­ényt, amit azonban a román középiskolák tanulói zavartalanul élvezhetnek. Interpellációjában a történteket a következők­ben mondotta el: — Az értesítés vétele után iskolafenntartóink s név szeriint Majláth katolikus és Maikkai reformá­tus püspökök, valamint mi kisebbségi képviselők is, számtalanszor megkerestük az összes illetékes ható­ságokat, hogy helyezzék hantályon kívül ezt a mum­struózusan igazságtalan rendelkezést. El kell ismernünk, hogy a közoktatási é­s val­lásügyi minisztériumokban úgy Costachescu, mint főként dr. Moldovan Vaier miniszter urak elismerték, hogy panaszunk teljesen jogo­sult s megígérték, hogy a sérelmes rendel­kezés megváltoztatása érdekében közbe fognak járni az államvasutak igazgatóságánál. Értesülésünk sze­rint ez a közbenjárás meg is történt, az államvas­utak mindenható igazgatósága azonban számba sem vette a közoktatási minisztérium közbenjárását. Látva az államvasutak igazgatóságának­­ rossz­indulatú magatartását, az ünnepek küszöbén, midőn e kérdés megoldása égetően sürgőssé vált, magam személyesen interveniáltam e kérdésben a vasút­­,igazgatóságnál és Negruţiu mérnök, vasúti igazgató jóakarata támogatásával március 27-én iskolafenn­tartóink nevében kérést intéztem az államvasutak mindenható igazgatójához, hogy oldja meg kedve­zően ezt az égető kérdésünket. Dacára Negruţiu igazgató támogatásának és dacára az én és Laár Ferenc képviselőtársam ismé­telt szorgalmazásának, nem tudtunk az államvas­utak igazgatóságától kérésünkre döntést kieszkö­zölni oly időben, midőn azt még tanulóink igénybe vehették volna. Csak április 12-én, vagyis azon a napon, mikor tanulóink már szünidőre utaztak, vette kézhez Majláth püspök a közoktatásügyi miniszter 53672— 930. számú táviratát, melyben értesíti őt, hogy „az államvasutak igazgatósága harmincszázalékos ked­vezményt engedélyezett menet és jövet a szünidőre a nyilvánosságú iskolák tanulóinak“ — de azzal a ki­kötéssel, hogy — „ha 25 tanulóból álló csoportok­ban együtt utaznak“. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy az államvasutak igazgatóságának e „nagylelkű“ döntése nem jelent semmiféle előnyt, vagy kedvezményt ta­nulóinkra nézve, mert az államvasutak szabályzata értelmében bármilyen 25 utasból álló csoport igényt formálhat erre a kedvezményre, nem volt tehát semmi szükségünk az államvasutak igazgatóságának semmiféle elhatározására ahhoz, hogy ilyen módozatok mellett ezt a kedvezményt ve­­hessük igénybe. Az adott esetben azonban, tanulóinkra nézve semmi hasznot sem jelent ez a kedvezmény, mert gyakorlatilag lehetetlen 25 együttutazó tanulóból álló csoportokat formálni, minthogy tanulóink kü­lönböző irányokba és különböző rendeltetési he­lyekre utaznak, ami nem lehetett titok az államvas­utak bölcs igazgatósága előtt, mely fájdalmas és rossz tréfát engedett meg ma­gának velünk szemben, mikor ezt a keresztülvihetetlen kikötést felállí­totta. A helyzet teljes megvilágítása céljából közlöm, hogy a katolikus iskolákat illetően mindössze ki­­lencszáz tanulóról volt szó, kik túlnyomó többsé­gükben III. osztályon utaztak 20—5­3 km. távol­ságra, úgy, hogy az engedmény végösszege arány­talan jelentéktelen összeg lett volna, főként ha azt Stan Vidrighin vezérigazgató sokmilliós javadalmazásával hasonlítjuk össze. Ezeket a részleteket csak azért emeltem ki, hogy megvilágítsam az államvasutak igazgatóságá­nak tökéletes rosszhiszeműségét és rosszakaratát. Bánni lenne is azonban a kedvezmény végösszege, mindaddig, míg a többi tanulóik ezt az előnyt élve­zik, mi elvben tiltakozunk a tanulóinkkal szemben követett egyenlőtlen elbánás ellen és nem nyugodhatunk bele semmi olyan rendelke­zésbe, mely az ország fiainak egyenjogúságát sérti. Minthogy az államvasutak igazgatóságának a mi tanulóinkkal szemben oly sértő formában tanúsított rosszindulatú eljárása kifejezetten alkotmányellenes és kiáltó elentétben áll azokkal a nemzetközi egyez­ményekkel, melyek egyenlő és igazságos bá­násmódot biztosítanak az ország kisebbsé­geinek, mert sértő megkülönböztetést tesz nemzetiségeik sze­rint a tanulók között, holott ezek valamennyien ál­lamilag elismert nyilvánosságú iskolákat látogatnak, kötelességemnek érzem, hogy feltegyem a következő kérdéseket: , 1. Kérdem a közlekedési miniszter urat, hajlan­dó-e saját politikai felelősségével fedezni az állam­vasutak igazgatóságának alkotmányellenes eljá­rását? 2. Kérdem a vallás és közoktatásügyi miniszter urat , nevezetesen Costachescu és dr. Moldovan Valér miniszter urakat, hogy kielégíti-e őket az a megoldás, amiként az államvasutak igazgatósága el­intézte az általuk kérésünkre sok igazságérzettel és teljes jóindulattal előterjesztett megkeresést? 3. Kérdem végül a miniszterelnök urat, összeegyeztethetőnek ítéli-e az államvasutak igazgatóságának alkotmányellenes és a nem­zetközi szerződéseket sértő eljárását azokkal az elvekkel, melyeket a miniszterelnök a kisebbségi kérdésben vallott és következőleg haj­landó-e a miniszterelnök úr helytállani saját politi­kai felelősségével i® ezért a sérelmes eljárásért* Az államtitkár válaszolt Az interpellációra Gafencu közlekedésügyi ál- lamtitkár válaszolt. Sajnálja, — mondotta — hogy Gyárfás szenátor nem fordult egyenesen hozzá a kéréssel, hanem azzal a közoktatásügyi és pénzügy­minisztereket kereste föl, mivel ő minden körülmények között igyekezett volna a nyilvánvaló sérelmen segíteni. Megállapítja, hogy az intézkedés, amely szerint a felekezeti iskolák tanulói csak 30 százalékos kedvez­ményt kapnak, azon az egyezményen alapszik, ame­lyet a pénzügyminisztérium kötött a vasúttal­­­ amely szerint csak „nyilvános iskolák“ részesülhet­nek ötvenszázalékos kedvezményben. A 30 és 50 százalék kedvezmény közötti különbözetet az állam viseli. Tévedés, vagy rosszindulat Gyárfás Elemér dr. szenátor válaszolva megál­lapítja, hogy az államtitkár által említett egyez­ménynek vagy a szövege, vagy az értelmezése téves. A szóbanforgó felekezeti iskolák nyilvánossági jog­gal rendelkeznek, tehát nyilvános iskolák s így azo­kat 50 százalékos kedvezmény illeti meg. Minden­esetre tudomásul veszi az államtitkár ígéretét, amely szerint interveniálni fog a kérdésben Vidrighin vasúti vezérigazgatónál és kívánja, hogy interven­ciójának nagyobb sikere legyen, mint a pénzügymi­niszter és közoktatásügyi miniszter közbenjárá­sának. 3 Ezerötszáz volt magyar tisztvise­lőből alig a felének Ismerték el a nyugdíjigényét Mi van a nyugdíjakkal? Ez a kérdés sok­ezer család életének fekete jellege, nyugtalan­ságának egyik forrása. A húsvéti szent ünnepe­ket nem egy családnál megkeserítette, mert a várva-várt elintézés késik, annak ellenére, hogy a törvény immár nyolc hónapja érvényben van, egyre késik. Még mindig elenyészően cse­kély azoknak a száma, akik tényleg meg is kap­ták azt a nyugdíjat, melyet joggal nevezhetünk morzsának. Alig tehető ezerötszázra azoknak a volt magyar, úgynevezett esküt nem tett tiszt­viselőknek a száma, akik jogosultak az 1929. törvény szerint nyugdíjra, mégis e csekély szám­nak nagy többsége még mindig csak reméli nyug­díjának kiutalását. Mi lehet ennek az oka, mikor a leghivatalosabb helyről a legkomolyabb köte­lező kijelentések történtek, hogy pár hónap alatt, de mindenesetre az 1930. február 20-ával lejáró határidő után pár hétre mindenki kezéhez kapja nyugdíját. Érthetetlen, hogy az a nagy apparátus, mely a nyugdíjügyeket intézi, ily lassúsággal halad előre, de nem érthető az sem, hogy miért kívánnak a felektől oly igazolásokat, melyek világosak amúgy is a bizottság előtt és a többi iratokból kétségtelenül megállapíthatók, így pl. miért kell külön igazolni, hogy a tiszt­viselő miért hagyta ott állását, holott köztudo­mású, hogy a magyar tisztviselők időelőttinek tartották annak idején az eskü követelését és azért kellett állásuktól megválniuk. Nem érthető és a jogosság szelleméből nem is következik, hogy azok, akik ma az egyházaknál működnek vagy időlegesen működtek, nyugdíjukat csak akkor kapják meg, mikor az egyháznál is nyug­díjba kerülnek s levonják azokat az éveket azoktól, kik időlegesen szolgáltak az egyházaknál s csak attól az időtől adják visszamenőleg a nyugdíjat, amikor az illető egyházi állását el­hagyta. Ez a magyarázat helytelen és őszintén szólva jogtalan, mert valamiből mindenkinek élnie kellett, az állásának elhagyása után is s mindenki igyekezett valamivel , megkeresni a mindennapiját. Aki irodákban talált elhelyezke­dést, aki orvosi prakszist, ügyvédséget folyta­tott, vállalatoknál helyezkedett el, azokkal szem­ben a nyugdíjra jogosult éveket 1919-től szá­mítják, csak a felekezeti iskoláknál működő és működött tanszemélyzet szenvedi a jogtalan megrövidítést. Bátran feltehetjük a kérdést, hogy miért, történik ez így? Mennyi segélyt adott az állam az illetőknek, vagy azoknak az iskoláknak, melyeknél ilyen földönfutóvá tett tanítók talál­tak időlegesen fedelet? Az állam nem arathat ott, ahol nem vetett. Mindenkit kivétel nélkül 1919-től illet meg a nyugdíj. Érthetetlen az az intézkedés, hogy mikor ezeket a nyugdíj­azandó­­kat a törvény szerint úgy kell kezelni, mintha 1919-ben lettek volna nyugdíjasok, mégis csak az 1919-ben élvezett fizetés után kapják a nyug­díjukat 1930-ig s csak ettől az időtől fogva él­vezik azokat a pótlékokat, amelyeket az 1919-ben nyugdíjazottak élveznek. Ebből az elvből vilá­gosan, minden csavarás nélkül következik, hogy az 1929. törvény szerint nyugdíjukhoz jutó volt magyar tisztviselőket is joggal és méltányosan megilletik 1919-ig visszamenőleg azok a pótlé­kok, melyeket a már 1919 óta nyugdíjat élvezők kapnak. A különbséget itten csak az magyarázza meg, hogy a törvényhozó a maga javára állapí­totta meg ezt az eljárást. A jogelismerésen kívül egyéb jót nem igen mondhatunk erről a törvényről, mert tessék csak elgondolni, hogy az 1919. évtől kezdve esedékes nyugdíjak összege és kamatai mekkora összeget tennének ki a törvényes kamattal s akkor min­denki rájön, hogy amennyit 1919-ig visszamenő­leg fog kapni, az még a 11 évi elmaradt nyugdíj­­összegnek a kamatját sem teszi ki, sőt ha le­vonják a kiutalandó összegből az évi 10 száza­lékos járulékot, akkor már a nyugdíjasok fizet­nek az államnak, illetőleg a nyugdíjpénztárnak. Mindenesetre a Maniu-kormány érezte, hogy elődei mulasztásával szemben tennie kell valamit már csak a külföldért is, de itt e lépésnél meg­­állania már a saját szempontjából sem szabad, el kell készítenie a lehető legrövidebb idő alatt az új nyugdíj­módosító törvényt, mely egysége­síteni fogja kinek-kinek a járandóságát. Őszintén, tárgyilagosan mondtuk el mind­azt, amit mindenki érez, amiről mindenki beszél s reméljük, hogy a kormány is érzi, hogy itt tennie kell

Next