Keleti Ujság, 1937. január (20. évfolyam, 1-22. szám)

1937-01-02 / 1. szám

' ' c / yy M v] i I­­v Ara lej 16 oldalas újévi szám amm^mmmsmsmmmma^waaaa^mmmmmswsssmmm Szombat, 1937 január 3* | Tan portai* pMttt* In | Km^nUjsKG Elolietési árak belföldön: JE­,ősz évre 800, félévre 400, negyedévre 800, egy hóra 70 lej. Magyarországon: egy évre 60, félévre 25, negyedévre 12.50, egy hónapra 6.50 pengő. Egyes számok az Ibusz elárusító kioszkjaiban. ORSZÁGOS MAGYARPÁRTI LAP XX. ÉVFOLYAM. — 1. SZÁM. Felelős szerkesztő: Szász Endre Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda: Cluj, Báron L. Pop-ucca 5. szám. Telefon: 508. — Levélcím: Olaj, postaitok 101. szám. Kéziratokat senkinek sem küld vissza és nem is őriz meg a szerkesztőség. Ujesstend© küszöbén Irtás GYÁRFÁS ELEMÉR Az évfordulóról visszatekintve a megtett útra, fájdalommal kell megállapítanunk, hogy a ki­sebbségi sorsban mélypontra jutottunk. Soha tizen­nyolc év alatt ennyi ellenszenv és tettekben is megnyilvánuló ellenérzés­sel nem lángolt elle­nünk. Egészen bizonyos: mi erre okot nem szolgál­tattunk. A békeszerződések ratifikálása óta ugyan­azt a becsületes, egyenes utat követjük. Soha egyetlen szóval vagy gesztussal a._ többség érzé­kenységét meg nem sértettük, jogos ellenszenvet fejünkre nem vontunk. Ezúttal még magyarországi faj­testvéreink sem okolhatók sorsunk megnehezüléséért. A múlt­ban talán hangzottak el Budapestről felelőtlen s utólag komoly alapot nélkülözőnek bizonyult nyi­latkozatok, melyeket Románia elleni fenyegetés­nek értelmezhettek s az ebből származott keserűsé­geket velünk éreztették, noha mindig világosan megmondtuk, hogy minket a határon túl mondot­takért felelőssé tenni nem lehet. Az utolsó két évben azonban ilyen barátságtalan hangok Ma­gyarországról sem hallatszottak. Darányi Kálmán új miniszterelnök október 21-i programnyilatko­zata pedig olyan hangot ütött meg az utódállamok felé, hogy beszédének ezt a részét talán mi is el­mondhattuk volna a bucuresti parlamentben. Maradna Mussolini november eleji milánói beszéde, melyben igazságot követelt Magyarország­nak és felpanaszolta a kisebbségi sorsban élő ma­gyarok nehéz helyzetét. Ha mi sugalmaztuk volna Mussolini minden szavát s ha ezért minket fele­lőssé is lehetne tenni, akkor is indokolatlan és érthetetlen volt az, ami e beszéd hatása alatt de­cember 1-én, előtt és után velünk szemben, elle­­l­nünk s a mi rovásunkra itt elhangzott, megiródott, s nyomdafestéket látott s tettekben is testet öltött.­­ Hiszen Mussolini beszéde nem hirdet területi re­­r­víziót s a határok erőszakos megváltoztatását, sőt Romániát meg sem említi s Averescu marsall ille­tékesnek érzi magát kijelenteni, hogy Mussolini még csak nem is célzott Romániára beszédének elevenekbe vágó szavaival. Honnan tehát az a végsőkig feszített ideges­ség és ingerültség, mely a tordai és odorheiyi la­pocskák cikkeikben az itteni magyarság utolsó szálig való kiirtását is lenyomtatta és sajnos, egyes december elsejei vidéki szónokok ajkáról is ha­sonló, sőt ezeken túlmenő hangokat váltott ki . Sokszor feltettem kormányférfiaknak s a sze­nátus szószékéről a román közvéleménynek is a kérdést: — Működik-e még a sziguranca s a román diplomácia hírszerző szolgálatai Ha nem, akkor csapják el ezeket a költséges intézményeket. De ha működik és helyesen informálja önöket, akkor éppen olyan jól kell tudniok, amint mi is tudjuk, hogy sem az itteni magyarság nem tervet felfor­gató akciókat, sem magyarországi fajtestvéreink nem készítenek elő semmiféle erőszakos lépést Ro­mánia ellen. — Ha pedig tudják önök ezt — amint tud­niok kell —, akkor kinek milyen érdeke, hogy úgy tüntessék fel az itteni magyarságot, mely egész Románia lakosságának közel egytizede s Transsylvania lakosainak egyharmada vagy leg­alább egynegyede, mint amelynek egyetlen s leg­­jobb törekvése az állami rend felforgatása? — Érd­eke-e Roma-­iának, hogy — a tények­kel ellentétben — ennyi alattvalóját az állam nyugtalan és felforgató ellenségének higyje a köz­vélemény s a nagyvilág? — S ha nem vagyunk azok, amiknek feltün­tetnek, miért kezelnek minket az ország, ellensé­geiként s miért engedik, hogy minden testvérünk naponta öntestében érezhesse a mesterségesen szí­tott ellenérzések tövisének káros hatását.? Kérdéseimre nem kaptam választ. Megkísér­lem tehát magam felelni rájuk. A feleletadást égetően sürgősnek érzem nemcsak a magunk, ha­nem az ország szempontjából is, melynek sorsa, fejlődésének iránya s esetleg végzetes útra téve­dése — bármit mondjanak ellenfeleink — nem közömbös reánk nézve. A probléma sürgősségét és fontosságát érzik legilletékesebb helyen is. A november 15-i trón­beszéd a román külpolitika céljául a meglévő szö­vetségek ápolását és a szomszédos országokkal ba­ráti viszony létesítését tűzte ki. Nyilvánvaló — körbejártatva szemünket a térképen —, hogy Ma­gyarország az a szomszédja Romániának, mely még nem tekinthető baráti viszonyban lévőnek s amellyel ezt a baráti viszonyt a trónbeszéd meg­hagyásából meg kell teremteni. Ennek azonban a másik oldalon — Darányi miniszterelnök október 25-i programnyilatkozata szerint — előfeltétele az itteni magyar kisebbség problémáinak rendezése. Az ország elsőrendű külpolitikai céljának elérhe­tése sürgeti tehát a feltett kérdésre a választ, melyet én így foglalok össze: A mai kiélezett helyzet három káros tényező sajnálatos összehatásának következménye. Ezek: az elhibázott külpolitika, az elfajult belpolitikai pártharcok és — last not least — az Anghelescu nevéhez fűződő türelmetlen kultúrpolitika. Titulescu volt külügyminiszter Bethlen György­re rátámadó beszédében maga vallotta be, hogy egész külpolitikai akcióját a magyar kérdés ha­tározta meg. A magyar támadás rémképét festette minduntalan a falra s e kísértettel szemben való védekezésképpen építette ki a bonyolult szövetségi rendszerek hálózatát, oly következetességgel, hogy a higgadt, reális és objektív Antonescu jelenlegi külügyminiszter december 11-i expozéja is keretei­ben még mindig ezt a rendszert vázolta fel. Politikai pártjaink a hatalomért, való tüleke­désben olcsó és népszerű eszköznek ismerték fel a soviniszta jelszavakat, melyeket legeredményeseb­ben s a legkevesebb kockázattal ellenünk lehet ki­aknázni. Ezzel éltek is bőven. S e vonatkozásban súlyos felelősség terheli a transsylván románság s név szerint is a román nemzeti párt vezetőit, hogy ennek akkor sem vetettek gátat — noha egyetlen bátor szóval megtehették volna —, mikor ez már messze túlcsapott azokon a korlátokon, me­lyeket ők maguk helyi ismereteik, a velük szem­ben annak idején tanúsított bánásmód s az álta­luk a múltban, elfoglalt elvi álláspont alapján va­laha is megengedhetőnek tarthattak. Valóságos tragédiája végül a román és magyar népnek egyaránt, hogy közel két évtizede az ország kultur­politikáját — miniszteri székből és ellenzékből egyaránt — olyan fanatikus ember irányítja, aki a nemzeti gondolat kizárólagos ér­vényesítésével vél legnagyobb szolgálatot tenni hazájának. Anghelescu meg van győződve, hogy csak az hűséges állampolgár, aki románul beszél s hogy románul is fog érezni az a nemzedék, mely az ő iskoláiból, az ő iskola­mestereinek keze alól kerül ki s az ő tankönyveit tanulta. Hogy mindez mennyi testi-lelki szenvedést okoz, azt nem látja vagy nem akarja látni. Politikai súlya, a változó kormányokban elfoglalt kivételes pozíciója rend­kívüli befolyást biztosit neki s azt mindenesetre elérte, hogy teremtett egy ideológiát, melynek hangos csatlósai vannak. Ennek az ideológiának leküzdése egyik legnehezebb feladata lesz azoknak, kik majd problémánkat valóban megoldani akar­ják. Ez a három tényező juttatott mai nehéz hely­zetünkbe. S amidőn most, az új esztendő küszöbén, a megoldások, kiegyenlítések és elrendeződések módjain töprengünk, ezekkel találjuk magunkat szemközt. Néha elfog a kétség és őshitűség, hogy váj­jon meg tudunk-e ezekkel küzdeni? Meg kell küzdenünk velük, mert amíg­ ezek a hatóerők működnek, békéhez s nyugalomhoz nem juthatunk. De le is tudjuk őket küzdeni, mert mindezek csak mesterséges kiélezései olyan élet­viszonyoknak, melyek saját természetes súlyuknál s a bennük rejlő erőknél fogva nem szembeállá­sokra, hanem összefogásra indítanak. Nem­ lehet olyan határokat huzni s nem lehet sem áttelepítésekkel, sem az életiszonyok megza­­varásával, sem kultúrpolitikával olyan helyzetet teremteni, hogy e földön magyar ne éljen román mellett. Mindkettőre szenvedés, ha nem élhetnek békében s mindkettőnek az tesz szolgálatot, aki nem gyűlöletre izgatja őket egymás ellen, hanem megtanítja egymás megbecsülésére s talán nem­sokára egymás szeretetére is. Nem most, a kisebb­ségi sors nehéz óráiban, hanem hosszú évtizedek óta hirdetem, hogy olyan sorsközösség fűz össze minket, hogy saját népe ellen is vétkezik, aki a másikat gyöngíti, bénítja, károsítja. Ma még sötét körös­ körül a láthatár, de két

Next