Keleti Ujság, 1937. január (20. évfolyam, 1-22. szám)
1937-01-02 / 1. szám
' ' c / yy M v] i Iv Ara lej 16 oldalas újévi szám amm^mmmsmsmmmma^waaaa^mmmmmswsssmmm Szombat, 1937 január 3* | Tan portai* pMttt* In | Km^nUjsKG Elolietési árak belföldön: JE,ősz évre 800, félévre 400, negyedévre 800, egy hóra 70 lej. Magyarországon: egy évre 60, félévre 25, negyedévre 12.50, egy hónapra 6.50 pengő. Egyes számok az Ibusz elárusító kioszkjaiban. ORSZÁGOS MAGYARPÁRTI LAP XX. ÉVFOLYAM. — 1. SZÁM. Felelős szerkesztő: Szász Endre Szerkesztőség, kiadóhivatal és nyomda: Cluj, Báron L. Pop-ucca 5. szám. Telefon: 508. — Levélcím: Olaj, postaitok 101. szám. Kéziratokat senkinek sem küld vissza és nem is őriz meg a szerkesztőség. Ujesstend© küszöbén Irtás GYÁRFÁS ELEMÉR Az évfordulóról visszatekintve a megtett útra, fájdalommal kell megállapítanunk, hogy a kisebbségi sorsban mélypontra jutottunk. Soha tizennyolc év alatt ennyi ellenszenv és tettekben is megnyilvánuló ellenérzéssel nem lángolt ellenünk. Egészen bizonyos: mi erre okot nem szolgáltattunk. A békeszerződések ratifikálása óta ugyanazt a becsületes, egyenes utat követjük. Soha egyetlen szóval vagy gesztussal a._ többség érzékenységét meg nem sértettük, jogos ellenszenvet fejünkre nem vontunk. Ezúttal még magyarországi fajtestvéreink sem okolhatók sorsunk megnehezüléséért. A múltban talán hangzottak el Budapestről felelőtlen s utólag komoly alapot nélkülözőnek bizonyult nyilatkozatok, melyeket Románia elleni fenyegetésnek értelmezhettek s az ebből származott keserűségeket velünk éreztették, noha mindig világosan megmondtuk, hogy minket a határon túl mondottakért felelőssé tenni nem lehet. Az utolsó két évben azonban ilyen barátságtalan hangok Magyarországról sem hallatszottak. Darányi Kálmán új miniszterelnök október 21-i programnyilatkozata pedig olyan hangot ütött meg az utódállamok felé, hogy beszédének ezt a részét talán mi is elmondhattuk volna a bucuresti parlamentben. Maradna Mussolini november eleji milánói beszéde, melyben igazságot követelt Magyarországnak és felpanaszolta a kisebbségi sorsban élő magyarok nehéz helyzetét. Ha mi sugalmaztuk volna Mussolini minden szavát s ha ezért minket felelőssé is lehetne tenni, akkor is indokolatlan és érthetetlen volt az, ami e beszéd hatása alatt december 1-én, előtt és után velünk szemben, ellelnünk s a mi rovásunkra itt elhangzott, megiródott, s nyomdafestéket látott s tettekben is testet öltött. Hiszen Mussolini beszéde nem hirdet területi rervíziót s a határok erőszakos megváltoztatását, sőt Romániát meg sem említi s Averescu marsall illetékesnek érzi magát kijelenteni, hogy Mussolini még csak nem is célzott Romániára beszédének elevenekbe vágó szavaival. Honnan tehát az a végsőkig feszített idegesség és ingerültség, mely a tordai és odorheiyi lapocskák cikkeikben az itteni magyarság utolsó szálig való kiirtását is lenyomtatta és sajnos, egyes december elsejei vidéki szónokok ajkáról is hasonló, sőt ezeken túlmenő hangokat váltott ki . Sokszor feltettem kormányférfiaknak s a szenátus szószékéről a román közvéleménynek is a kérdést: — Működik-e még a sziguranca s a román diplomácia hírszerző szolgálatai Ha nem, akkor csapják el ezeket a költséges intézményeket. De ha működik és helyesen informálja önöket, akkor éppen olyan jól kell tudniok, amint mi is tudjuk, hogy sem az itteni magyarság nem tervet felforgató akciókat, sem magyarországi fajtestvéreink nem készítenek elő semmiféle erőszakos lépést Románia ellen. — Ha pedig tudják önök ezt — amint tudniok kell —, akkor kinek milyen érdeke, hogy úgy tüntessék fel az itteni magyarságot, mely egész Románia lakosságának közel egytizede s Transsylvania lakosainak egyharmada vagy legalább egynegyede, mint amelynek egyetlen s legjobb törekvése az állami rend felforgatása? — Érdeke-e Roma-iának, hogy — a tényekkel ellentétben — ennyi alattvalóját az állam nyugtalan és felforgató ellenségének higyje a közvélemény s a nagyvilág? — S ha nem vagyunk azok, amiknek feltüntetnek, miért kezelnek minket az ország, ellenségeiként s miért engedik, hogy minden testvérünk naponta öntestében érezhesse a mesterségesen szított ellenérzések tövisének káros hatását.? Kérdéseimre nem kaptam választ. Megkísérlem tehát magam felelni rájuk. A feleletadást égetően sürgősnek érzem nemcsak a magunk, hanem az ország szempontjából is, melynek sorsa, fejlődésének iránya s esetleg végzetes útra tévedése — bármit mondjanak ellenfeleink — nem közömbös reánk nézve. A probléma sürgősségét és fontosságát érzik legilletékesebb helyen is. A november 15-i trónbeszéd a román külpolitika céljául a meglévő szövetségek ápolását és a szomszédos országokkal baráti viszony létesítését tűzte ki. Nyilvánvaló — körbejártatva szemünket a térképen —, hogy Magyarország az a szomszédja Romániának, mely még nem tekinthető baráti viszonyban lévőnek s amellyel ezt a baráti viszonyt a trónbeszéd meghagyásából meg kell teremteni. Ennek azonban a másik oldalon — Darányi miniszterelnök október 25-i programnyilatkozata szerint — előfeltétele az itteni magyar kisebbség problémáinak rendezése. Az ország elsőrendű külpolitikai céljának elérhetése sürgeti tehát a feltett kérdésre a választ, melyet én így foglalok össze: A mai kiélezett helyzet három káros tényező sajnálatos összehatásának következménye. Ezek: az elhibázott külpolitika, az elfajult belpolitikai pártharcok és — last not least — az Anghelescu nevéhez fűződő türelmetlen kultúrpolitika. Titulescu volt külügyminiszter Bethlen Györgyre rátámadó beszédében maga vallotta be, hogy egész külpolitikai akcióját a magyar kérdés határozta meg. A magyar támadás rémképét festette minduntalan a falra s e kísértettel szemben való védekezésképpen építette ki a bonyolult szövetségi rendszerek hálózatát, oly következetességgel, hogy a higgadt, reális és objektív Antonescu jelenlegi külügyminiszter december 11-i expozéja is kereteiben még mindig ezt a rendszert vázolta fel. Politikai pártjaink a hatalomért, való tülekedésben olcsó és népszerű eszköznek ismerték fel a soviniszta jelszavakat, melyeket legeredményesebben s a legkevesebb kockázattal ellenünk lehet kiaknázni. Ezzel éltek is bőven. S e vonatkozásban súlyos felelősség terheli a transsylván románság s név szerint is a román nemzeti párt vezetőit, hogy ennek akkor sem vetettek gátat — noha egyetlen bátor szóval megtehették volna —, mikor ez már messze túlcsapott azokon a korlátokon, melyeket ők maguk helyi ismereteik, a velük szemben annak idején tanúsított bánásmód s az általuk a múltban, elfoglalt elvi álláspont alapján valaha is megengedhetőnek tarthattak. Valóságos tragédiája végül a román és magyar népnek egyaránt, hogy közel két évtizede az ország kulturpolitikáját — miniszteri székből és ellenzékből egyaránt — olyan fanatikus ember irányítja, aki a nemzeti gondolat kizárólagos érvényesítésével vél legnagyobb szolgálatot tenni hazájának. Anghelescu meg van győződve, hogy csak az hűséges állampolgár, aki románul beszél s hogy románul is fog érezni az a nemzedék, mely az ő iskoláiból, az ő iskolamestereinek keze alól kerül ki s az ő tankönyveit tanulta. Hogy mindez mennyi testi-lelki szenvedést okoz, azt nem látja vagy nem akarja látni. Politikai súlya, a változó kormányokban elfoglalt kivételes pozíciója rendkívüli befolyást biztosit neki s azt mindenesetre elérte, hogy teremtett egy ideológiát, melynek hangos csatlósai vannak. Ennek az ideológiának leküzdése egyik legnehezebb feladata lesz azoknak, kik majd problémánkat valóban megoldani akarják. Ez a három tényező juttatott mai nehéz helyzetünkbe. S amidőn most, az új esztendő küszöbén, a megoldások, kiegyenlítések és elrendeződések módjain töprengünk, ezekkel találjuk magunkat szemközt. Néha elfog a kétség és őshitűség, hogy vájjon meg tudunk-e ezekkel küzdeni? Meg kell küzdenünk velük, mert amíg ezek a hatóerők működnek, békéhez s nyugalomhoz nem juthatunk. De le is tudjuk őket küzdeni, mert mindezek csak mesterséges kiélezései olyan életviszonyoknak, melyek saját természetes súlyuknál s a bennük rejlő erőknél fogva nem szembeállásokra, hanem összefogásra indítanak. Nem lehet olyan határokat huzni s nem lehet sem áttelepítésekkel, sem az életiszonyok megzavarásával, sem kultúrpolitikával olyan helyzetet teremteni, hogy e földön magyar ne éljen román mellett. Mindkettőre szenvedés, ha nem élhetnek békében s mindkettőnek az tesz szolgálatot, aki nem gyűlöletre izgatja őket egymás ellen, hanem megtanítja egymás megbecsülésére s talán nemsokára egymás szeretetére is. Nem most, a kisebbségi sors nehéz óráiban, hanem hosszú évtizedek óta hirdetem, hogy olyan sorsközösség fűz össze minket, hogy saját népe ellen is vétkezik, aki a másikat gyöngíti, bénítja, károsítja. Ma még sötét körös körül a láthatár, de két