Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1876. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1876-12-03 / 49. szám
386 nem egészen igaz. Méltányos elöljárók és igazságos főurak ilyesmire sohasem szorultak és a fentebbi állítás inkább olyan jobbágyokra vonatkozik, akik a hosszú rabszolgaság alatt botozáshoz és kancsukázáshoz szoktak. Igaz, hogy a méltányosság, igazságosság és emberiesség nem tartozik a muszka főurak és hivatalnokok erényei közé s ők alattvalóikat csakugyan meglehetősen makacsokká tették. Megbotozzák a postalegényeket, ha nem hajtanak elég gyorsan, de az idegenek pár képek borravalóval szintén elérhetik az óhajtott eredményt. Majdnem hihetetlen, hogy az orosz mi mindent képes kiállani, s mennyire megy nála az elfásulás, erő és érzéketlenség. Sokan 30, 60, sőt 100 kancsukaütést is képesek kiállani. Itt helyénvalónak látjuk megismertetni olvasóinkat e muszka czivilizáló eszközzel, a kancsukával; hírét úgyis elégszer hallottuk már. A kancsukázás szerfölött fájdalmas és borzasztó büntetés, mely nagy bűntetteknél a halálbüntetést helyettesíti. A kancsuka mintegy öt láb hosszú s fél font nehéz korbács és bagariabőrből készült, két láb hosszú s tallérnyi vastagságú kerek szíjból áll, mely a nyélnél nyolcz, a végén három vonal széles. Hogy e szíjat jó keménynyé s metszővé tegyék, tejben megáztatják s azután a napon megszáritják, miáltal igen ruganyossá válik. Nyeléhez vas fogantyú segélyével van erősítve. Ügyes és kegyetlen kancsukázó a gonosztevőt 6—8 ütéssel már halálra verheti, ha erős ütéseit a hátgerincz hosszában irányozza; gyengébb ütéseknél az embert 150—200 ütéssel lehet halálra kinézni. A büntetés végrehajtásánál a bakó messziről ugrik a bűnösnek, hogy csapásai súlyosabbak legyenek. A bűnös az úgynevezett kancsuka-oszlophoz van kötözve, mégpedig úgy, hogy feje, karjai és lábai vannak kötelekkel oda erősítve, hogy a ház idegei annál jobban kifeszüljenek. Íme, ilyen boldogság vár a Balkán-félsziget szláv testvéreire a fehér czár atyáskodó kegyelméből! Az orosz birodalom déli részének mérhetetlen síkságán, amint múltkor is említettük, nagyobbára kozákok laknak, kik annyiban különböznek a birodalomnak tulajdonképeni orosz lakosságától s részben többi népeitől is, hogy miként a mi határőreink, ők is született katonák, kik bármelyik percben talpra állíthatók, azaz lóra ültethetők, minthogy többnyire lovasok. Békés időben a legjámborabb pásztor emberek, kik gyermekeik, juhaik és kecskéik társaságában hetekig elülnek a pusztán, mit sem törődve a világ folyásával és a legnyugodtabb és legboldogabb pásztori életet élve; ámde mikor a fehér czár parancsot küld Szent-Pétervárról s azt izeni, hogy : „Lórakozák!“ — a pásztor emberekből hirtelen katonák lesznek, kik csapatokban, részint lóháton, részint gyalog sietnek a legközelebbi katonai parancsnoksághoz jelenteni magukat. Ez idő szerint azok a barátságos pásztori jelenetek, amelyekhez hasonlót egyik rajzunk feltüntet, aligha háttérbe nem szorultak Oroszország roppant terjedelmű déli lapályain, a kozákok hazájában, inkább olyanforma jelenetek vannak napirenden, amilyet második képünk mutat, melyen szintén hadi szolgálatra siető kozákok láthatók. A tót-utczai kereskedő. Elbeszélés. Ha megmondanám nektek, hogy van egy falu, melynek két házsora közt oly széles utcza húzódik el, hogy azon tíz kocsi bátran járhat egymás mellett, tudnátok-e már, hogy mi az a tót-utcza? Ha megmondanám, hogy a házak előtt akácz- meg szederfa állott, melyeket a falu népe akkor ültetett, mikor a püspök legelőször jött oda bérmálni, még akkor sem tudnátok, mi az a ,,tót-utcza“, meg hogy hol van. Ha azt mondanám, hogy a nyugoti házsor mögött tágas rétek terülnek el, mintegy kétszáz lépésnyi hosszúságban, és hogy e réten fehéríti a fehér nép a vásznat, hordván rá a vizet a mindegyik háznál levő gémes kútból, még ebből sem okulhattok. De ha megmondom, hogy ott, ahol e rétek hosszúsági határai vannak, a föld magas dombbá emelkedik és hogy e dombon is vannak házak, alacsonyak, roskadozók, póznákkal támogatottak, füstös színűek és szegényes belsejűek, a házak, amelyekben még csak egy czifra ládát sem látsz, szobák, amelyeknek falait nem díszíti egy czifra cseréptányér sem, akkor tudnád, hogy e dombnak házsorai képezik a tót-utczát. A falunak levéltárát hiába keresed, elégedjél meg a hagyománybeli igazsággal, hogy a tót-utcza tán még a rómaiak korában is csak tót-utcza volt. És ebben a tót-utczában lakott — a Máté bácsi. Azt gondolod, hogy Máté bácsi valami tót ivadék? Szabad-e annak, aki a magyar kenyeret eszi, a magyar bort iszsza — mert szereti, — szabad-e annak, kit a magyar haza polgárának befogadott, másnak lenni, mint magyarnak ? De Máté bácsi tősgyökeres magyar ember volt, azt láthattad volna első pillanatra. A mezőn megbámult arcza, az istállóban bepiszkolt keze és gatyája, a rét harmatától megvörösödött hegyes csizmái mind megannyi élő tanúbizonyságai, hogy ez a földmivelő nép embere. A földmivelő nép pedig a magyar nép. Tudják ezt jól nemcsak itt a tót-utczában, hanem az operenczián túl hetedhét orzágban is. Máté bácsi magyar ember, még enni sem tud úgy más nemzet embere, mint a magyar. Olyan halkan megy az, olyan lassan szeli azt a nagy karéj kenyeret, arra ráteszi a darab szalonnát és az éles kicsak engedve az őt vezető erős kéznek, csak lassacskán metél egy kis darabot a szalonnából és egy nagy darabot a kukoriczakenyérből. Miért eszik a földmivelő nép embere kukoriczakenyeret? Ej, hisz még el sem kezdtem a történetet a kereskedőről, aztán csak locsogok, mint a vén banya, mikor a szomszédasszony nyal a kerten át a salátáról, paréjról, libákról, kulcsárnéról, meg más efféle geremicze dolgokról beszél. Máté bácsi most künn ül a kis padkán, mely a kis kaputól jobbra esik. A leáldozó nap sugarait feltartja a magasra nőtt liczeum, mely a házat az utczától elválasztja. Máté bácsi jóizűen szivja a somfaszáron a sárga bádogfödelü vörös pipából azt a magyar dohányt, melyet — de el ne árulja ám senki a világon — az istálló falán fönt, ott, ahol a mécs feketére festette a falat.