Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1882-07-02 / 27. szám
KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKÁT HÍRADÓ. 222 szigeten levő kis barlangban, melyet e czélra egy híres építészmérnök alakított át halotti kamarává, s azt tervezik, hogy innen majd elszállítják Rómába, hogy ott a Kapitoliumban aludja örök álmát Itáliának ez egyik legnagyobb hőse. Az alispán kisasszonyok. Elbeszélés. -- Irta: Mikszáth Kálmán. (Folytatás.) — Hop, ho! Állj meg Imre! Te pedig Ambrus fiam ugorj le s gyere idébb, hadd magyarázzam meg, mit akarok. A czifra tarsolyos hajdú egy pillanat alatt lent termett az alispán mellett. — Menj vissza fiam s eredj be ahhoz a Hártya Pálhoz, aki ma reggel meghalt. Négy kislányt fogsz ott találni. Összeszeded valamennyit, kiviszed őket a határra s ott azután . . . — Értem tekintetes uram. De instállom a lássan, az éles kardomat otthon hagytam, a tompa van velem. — Nem kell a gyerekeket kardra hányni, te szamár! Borókával kifüstölitek őket a falu végén. Kocsit rendelsz magadnak s áthajtasz Csomnádra Csuzy Miklóshoz, azt mondod neki, hogy tiszteltetem s küldöm neki ezt a négy lánykát, az egyik nála marad örökben, válaszsza azt, amelyik neki tetszik. Ha pedig nem volna hozzá kedve, mondd meg neki, hogy ezt a vármegye ... én rendeltem igy, punktum. — De hát a többi három ? — Innen Csatárnak fordulsz. Ott bemégy özvegy Bogátynéhez, de jól vigyázz, mert két kastély van szemben s a másikban is özvegy lakik. Bogátynét kérdezd. A három lány közül kiválasztod magad a legszebbiket, a másik kettőt ott künn hagyod, szép illedelmesen benyitsz és igy szólsz: «az alispán ur kezeit csókoltatja és ezt a kis lányt küldi prezentbe.» — Igenis tekintetes uram ! — Csatárról átszaladsz Keszibe, Kovács Mihály uramhoz.Annak elmondod a dolgot úgy, amint van, hogy a gyerekek anya, apa nélkül voltak egy kihaló félben levő faluban. Valahogy ne említsd neki, hogy ez megyei rendelet vagy hogy én rendelem, mert Kovács Mihály uram már azért sem tesz meg valamit, mert rendelet. Mindjárt rád uszítja a kutyákat. Hanem kéz alatt elpletykázod, hogy én sehogy sem akartam hozzá küldeni a lánykát, csak az esküdt úr beszélt rá, meg fogadtunk is száz szivarba az esküdttel, hogy hasztalan fáradság lesz, Kovács uram nem fogadja be örökbe a gyereket. — Igenis tekintetes uram ! — No most pedig eredj és jól végezz. Imre hajts. — Hát a negyedik gyerek tekintetes uram ? kérdé a hajdú. — Igaz a . . . több eszed van fiam, mint a viczenotáriusaimnak. Magam is majd elfelejtettem. Hát a megmaradt gyereket, azt a melyik már senkinek sem kell, haza viszed a feleségemnek. Annak az is jó. Azt üzenem neki, hogy jól gondját viselje, mert a leány a miénk. Szombaton délre magunk is otthon leszünk. Szombatig még nagy utat kellett megjárnunk a kerületben. Nemes-Várbokról átmentünk Kentesére és a többi kolerás helységekbe, ahol a megyei főorvos is hozzánk csatlakozott. Rétiben ott találtuk a szolgabirót is, tekintetes Bérei Pál urat, aki hagyatéki tárgyalásokat intézett el. Épen az ő segítségére vitt ki engem a körutat tevő alispán, mert Bérei Pál volt a princzipálisom. Igazán gyerek voltam én még akkor, midőn a vármegye urai közé kerültem. Nem adom sokért, hogy éltem még a régi táblabirák között s hogy mint a lehellet a késpengén, szemem láttára fogyott el az utolsó fény, a mit a múlt dicsősége vetett meg a kevély megyei czimerekre. A hagyatéki tárgyalásokat elvégezve, Csornádra hajtattunk éjszakára, Csuzy Miklóshoz. Az volt a főtanya a kerületben. Már megtérítve várta «zöldasztal». Mert a zöldasztal csakugyan elkerülhetlen kelléke volt a táblabirói világnak. — Ki oszt ? kiáltá az alispán, a mint a kocsiról leugrott. Hát lesz, azt mindjárt kezdték, az időnek drága voltára hivatkozva. Folyt is derekasan egész éjjel. A «háromszor, négyszer, besszer, rebesszer» felkiáltások közt csak néha-néha tett egy másfaju megjegyzést az alispán. Igaz ni, Miklós ! Nem volt itt nálad a huszárom? — De bizony itt volt tegnapelőtt. — Megkaptad a küldeményemet ? — Izé ... köszönöm — felelte Csuzy kedvetlenül. — Nagyon derék ! No hadd lám, milyet választottál ! Hivasd be. — Baj van vele — tagolt a gazda zavartan. — Eltűnt. Tegnap dél óta sehol sincs . . . restelem pedig . . . — Eltűnt? vágott bele ijedten az alispán. — Nem szeretem a dolgot — tette hozzá, homlokát ránczba szedve. — No, no, hiszen majd előkerül. Azért csak ne aggódjék bátyám. (Vége következik.) A tisza-eszlári rejtélyes eset. A tisza-eszlári esetről beszélnek az egész országban. A hírlapok mindennap hasábokra terjedő tudósítást közölnek. Ma már a rejtélyes eset olyan természetű, hogy még képtelennek látszó híreket is magába fogad. Terjed és terjesztetik is ilyen sok. Még mindig csupa rejtély Solymosi Eszter eltűnése és minden, ami vele összefügg, de oly rejtély, mely mögött egy sötét bűntény elkövetését már bizonyosan föl lehet ismerni. A kezdetben megindult nyomozáson halad tovább a törvényszéki vizsgálat, s ennek félrevezetésére újabban egy vakmerő merénylet történt, mely nem ért ugyan ezért, de új bizonyítékokat szolgáltatott a bíróságnak a bűn fölismeréséhez. Bebizonyult kétségtelenül, hogy a június 18-án Dadánál kifogott női holttest nem az eltűnt Solymosi Eszteré volt, hanem az ő ruhájába öltöztették. Aki ezt elkövette, annak tehát tudnia kell, hová lett Solymosi Eszter. Ez az újabb eset több oly szálat adott a bíróság kezébe, melynek nyomán e rendkívüli eset rejtélyességét kutathatja, s talán az egészet is nemsokára megoldhatja. A rejtélyes holttest. Június 18-án d. u. 5 és 6 óra közt Oláh György dadai kerülő a Tisza partján sétálván, tutajosokat és a víz felszínén hullát vett észre. A tutajosok segítségével a hullát ki is fogták. A tutajon több felső vidéki ember volt. Míg ezek a hullát őrizve ott maradtak, addig Oláh György Tisza-Dadára ment, az elöljáróságnak jelentést tenni. Ezalatt a tutajosok a holttestet a parton elásták, és ők maguk nemsokára eltűntek. A szolgabiró és többen este érkeztek meg. A sírt fölásatván, gyertyafénynél rögtön megvizsgálták a holttestet. Haja teljesen hiányzott, bal karjára, a keztőn kissé felül, egy fekete fehér pettyes kendő volt kötve s a kendőben