Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)
1859-10-09 / 12. szám
midőn most a fiúnak beszédjét hallgatjuk, azt hisszük, hogy tíz esztendeig csak a négy lovas kocsis volt a professora, s ő kelmétől a temérdek pénzért durrogatni tanult. Hol egyik, hol másik állván ki durrogatni, a mellénk leülő fiatalság hosszan beszélgetett a gyeplős, kisalás és ostorhegyes lóról, meg hogy ez a Pista, meg a másik Gyuri milyen kocsis! sőt az egyikről, kire méltóságos apja harminczezer forintot eliskolázott, azt is mondák, ha maholnap elverné mindenét, akárhol megfogadnák négy lovat hajtani! Néhányan olyanok is ültünk ott, kiket aligha befogadnának valaha kocsisnak, s ekkér elég okuk van hasznát venni tanulmányaiknak, azon gondolatban, hogy nem csak családunk, hanem a haza is vár tőlünk valamit; nem csuda tehát, hogy közülünk megszólamlék egyik, s a négy lovas urfinak sajátszerű dicséretét hallván, azt kérdi a dicsérőtől: ,Ugyan, nem mondaná meg kegyed : az az urfi a kocsisságon kívül tud e egyebet is ?" „Nem szorult az arra, hallja az ur!“ mondja nagy hegykén a dölyfös, s midőn elmentében rám is nézett, jól megjegyzem arczát, hogy soha el ne feledhessem. Az összeadásnak valódi próbája szokott lenni a kivonás, és valamint a számvetésben kivívja magát az igazság, úgy nem marad adós az élet; mert nem hiába mondá az egyszeri jurátus, hogy a sors megkeresi az embert, ha máskép nem, pinczér képében is üldözi; mert amint tudjuk, még a pinczéreket is legtöbbnyíre Sorsnak (Georges) nevezik most. Csak két évig kellett várakoznom, hisz négy lovon könnyebben halad az ember, s egyik ember hazaér a négy tátoson, másik pedig eljut az örvényig. Az én fiatal emberem is igen meghajszolta a lovakat, s minthogy maga sem tudta hova akar menni, a lovak ösztönszerüleg vitték el az örvénynek széléig. S itt kezdődik azon pillanat, midőn az ember példává válik, akár belebukjék az örvénybe, akár visszatérjen onnét; mert igy is, úgy is ujjal mutatnak rá, hogy az egyik példa másokat elriasszon, mig a másik követésreméltó fényképen szolgáljon a gyerekek és fiatal bolondoknak. 1855-ik évnek legelső napján kopogott valaki ajtómon, és szokott emberséggel, mondom: szabad! ,Szerencsés jó napot kívánok ! — mondja egy fiatal ember, Kinek némileg viseltes ruhája nem annyira gazdálkodó, mint szűkölködőre mutatott, s midőn hirtelenében ekkér tájékoztam magamat, utána mindjárt megösmertem az 1853-iki füredi fiatalembert. „Mivel szolgálhatok?“ Kérdem a belépőt, el nem tudván gondolni, mi kergethette füredi hősömet idáig? ,Megösmer ön?‘ „Ha jól emlékszem, Füreden láttuk egymást.“ ,Annál jobb, hogy ön még emlékszik azon időre, midőn én még négy lovon jártam.' „És most?“ ,Most gyalog jöttem önnek igazat adni.' „Azt tartom, — kegyednek kevés örvendenivalója van azon, hogy nekem igazat adjon.“ ,Eltalálta ön, — mondja váratlan vendégem, hanem midőn rászántam magamat arra, hogy ily viseltes állapotban mutassam be magamat, egyszersmint azt is tudja meg, hogy végkép nem sülyedtem el, mert szeretnék munkát vállalni, ha ön arra segédkezet nyújtana.' ,Mit tud ön? mi jövendőjének alapjául szolgálhatna ?" „Egyszerű a kérdés, uram, — jegyzi meg ő, — és a felelet mégis oly nehéz, midőn még az sem jutott eszembe, hogy egykori tanulmányaimból ily későn kérdezzenek ki." ,Mire szánta el ön magát ?" Kérdem újra. „Szigorú becsüleletesség és vasszorgalomra, — és hogy némileg tájékozhassa önmagát, megvallom: fél év óta irodai másolással foglalkoztam, és inkább éheztem, mint egykori vagyonomból megmaradt háromezer forintnyi tőkécskémhez nyúltam volna, s ebből láthatja ön, hogy parancsolni is tudok magamnak." ,Elég, mondom, nem akarok több bi zonyítványt, s talán sikerül olyan állomásra vezérleni, hol a szorgalom és becsületesség a jövendőt tűrhetővé teszi." E pillanatban vendégem arczán mély megindulást látok, mi legkevésbbé sem hasonlított azon daczhoz, mit Füreden látok. Szükségtelennek gondolom faggatni, hanem megtevem a lépéseket ott, hol azt legczélszerűbbnek véltem. Negyed nap múlva tisztességes állomásba jön helyezve, s két év múlva a szorgalom fokról fokra azon polczra vitte, mit szigorú becsületesség, vasszorgalom tud csak megérdemleni. Most már a szerencse melléje szegődött, mert amit a balszerencse és az oktalanság elragadt tőle, a szorgalom és egy szerencsés házasság meghozta. Rövid a történet, de aki tanulni akar belőle, épen úgy veheti hasznát, mint a beteg a legkisebb labdacsnak. A kinek tetszik, aki ijon rajta, hisz példának okáért mondom el. Vas Gereben, Mihály bácsi tréfái. Közli egy atyafi. IV. Aki talán azt hiszi, hogy Mihály bácsi tréfái egy hamar elfogynak, az azt is hiszi, hogy kétszer itt az kettő. Dehogy fogynak el, hogy is fogynának el, midőn mindig csinálja őket, mintha úgy ki volna rá szabva a munka, mint a csizmadiainasra a talpalás. Véghetlen szorgalommal gyártja ő a tréfát, és azt is merném mondani, hogy minden heti vásárra jutna egy kópéság, pedig ugye hogy minden héten van egy. Azt már tetszik tudni, hogy a pesti színészek rendkívül szeretik a Svábhegyet, és csak akkor boldogok, mikor a hegytetőn lehetnek. Hanem valamint a rétnek megvannak a maga szúnyogjai, mik a leheveredőt fölcsipkedik, úgy volt meg a Svábhegynek átkai között az is, hogy a budaörsi svábok reggel korán és este későn mindig hangos énekszóval hajdásztak keresztül a Svábhegyen. Akit valaha fölugrattak álmából, az legalább tanúbizonyság lehet, milyen méreg lehet az esetlen kornyikálás annak, ki a csendet és nyugalmat drága pénzért veszi, s azon kívül ugyanezért még gyalog is megyen a Svábhegyre ; s íme, aminek árát előre letetteték vele, most elkiabálják tőle. No, ezen is segített Mihály, bácsi, ki arra van hivatva, hogy minden kemény diót föltörjön, akár a falhoz kelljen a kemény diót ütni, akár annak a fejéhez, ki azt életbe vetette. Mihály bácsi nagyon jól tudta azt a híres mesét, mikor hét sváb ment egy nyúl ellen, tehát hogy legrövidebben elvégezhesse a munkát, azt gondolta ki, hogy a budaörsi svábokat meg kell ijeszteni. Van a Svábhegyen két nagy, terebélyes fa, esik pedig e két plánta egymástól néhány ölnyire. A két fa között gödröt ásott Mihály bácsi, aztán a gödörbe széket helyezett. Mikor ezzel készen volt, szerzett valahonnét nagy fehér lepedőt, valamint a színháztól is fölrendelte azt a hosszúságáról híres kardalnokot is, kit a maga idejében különös megkülönböztetés végett elneveztek „Tacskó Kovácsinak. Ez a fiatal tehetség magasabb volt egy ötnél, azon kívül megvolt azon jó tulajdonsága is, hogy engedelmes szolgája volt Mihály bácsinak, ha valami tréfában inasra volt szüksége. Ezen hűséges szolga nap lenyugta után magára szedvén a fehér lepedőt, beült a gödörbe, és várta a jeladást Mihály bácsitól, ki az egyik fa mellett leste a szokott éneklőket. Még azt is meg kell mondanom, hogy Mihály bácsi jártas lévén a bűvészetben, s amint azt a színháznál tapasztalta, hogy a villámlást és mennydörgést is élethíven utánozzák, ő is szerzett magának görögtűznek való szert, s a tervhez képest úgy hinte el, hogy a komédiának hatása legyen. A kivánt pillanatra minden készen volt, de az alkalmatlankodók sem maradának el, mert már messziről halták a nótakeveréket, melyért még görögtűzport is kénytelenek voltak venni. Jókora csapat jött a fák közelében elvezető gyalogúton, s midőn már ötven lépésnyire lehettek, Mihály bácsi is készen állott, mert a gyujtóporból három kört hintett, melyek közöl az első igen kicsiny, de a második és harmadik fokozatosan nagyobb volt, és a mint közeledének az énekesek, az első, az az, a legkisebb kört elgyujtá. Ugyanezen pillanatban Kovács is fölállt a székre, s onnét, mint valami lélek emelkedett föl a tűznek kísérteties világa mellett. Az énekesek meglátva a fehér lepedős alakot a szokatlan fénynél, megdöbbentek, azonban mindenik saját képzelődésének tulajdonítván a dolgot, elhallgatva bár, de tovább mentek. Mihály bácsi jónak látta a második kört 134 Pannonhalom a 16-ik században. Legnevezetesebb történelmi helyeink egyike Pannonhalom, hova legelőször érkezett a magyar szent korona. Legelső királyunk nevével kapcsolatban áll e hely, mely nyolcz század óta telepe a tudományosságnak, s valamint emlékezetes történelmi hite, ma már abban is jeles, hogy nyolcz századnak történelmi emlékeit és tudományos kincseit, mit irodalom öszszegyüjthetett, roppant és ékes könyvtárában együtt találhatjuk. A szentbenedekiek tiszteletre méltó rendje nyolcz századon keresztül bírja e helyet, melynek újabb alakját ismételve látta a közönség, de nem árt bemutatni, milyen volt három századdal előbb.