Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)

1859-10-09 / 12. szám

midőn most a fiúnak beszédjét hallgatjuk, azt hisszük, hogy tíz esztendeig csak a négy lovas kocsis volt a professora, s ő kelmétől a temér­dek pénzért durrogatni tanult. Hol egyik, hol másik állván ki durrogatni, a mellénk leülő fiatalság hosszan beszélgetett a gyeplős, kisalás és ostorhegyes lóról, meg hogy ez a Pista, meg a másik Gyuri milyen kocsis! sőt az egyikről, kire méltóságos apja harminczezer forintot eliskolázott, azt is mon­dák, ha maholnap elverné mindenét, akárhol megfogadnák négy lovat hajtani! Néhányan olyanok is ültünk ott, kiket aligha befogadnának valaha kocsisnak, s ek­­kér elég okuk van hasznát venni tanulmánya­iknak, azon gondolatban, hogy nem csak csa­ládunk, hanem a haza is vár tőlünk valamit; nem csuda tehát, hogy közülünk megszólamlék egyik, s a négy lovas urfinak sajátszerű dicsé­retét hallván, azt kérdi a dicsérőtől: ,Ugyan, nem mondaná meg kegyed : az az urfi a kocsisságon kívül tud e egyebet is ?" „Nem szorult az arra, hallja az ur!“ mondja nagy hegykén a dölyfös, s midőn elmentében rám is nézett, jól megjegyzem arczát, hogy soha el ne feledhessem. Az összeadásnak valódi próbája szokott lenni a kivonás, és valamint a számvetésben kivívja magát az igazság, úgy nem marad adós az élet; mert nem hiába­ mondá az egyszeri jurátus, hogy a sors megkeresi az embert, ha máskép nem, pinczér képében is üldözi; mert a­mint tudjuk, még a pinczéreket is legtöbb­­nyíre Sorsnak (Georges) nevezik most. Csak két évig kellett várakoznom, hisz négy lovon könnyebben halad az ember, s egyik ember haza­ér a négy tátoson, másik pedig eljut az örvényig. Az én fiatal emberem is igen meghajszol­ta a lovakat, s minthogy maga sem tudta hova akar menni, a lovak ösztönszerüleg vitték el az örvénynek széléig. S itt kezdődik azon pillanat, midőn az em­ber példává válik, akár belebukjék az örvény­be, akár visszatérjen onnét; mert igy is, úgy is ujjal mutatnak rá, hogy az egyik példa má­sokat elriasszon, mig a másik követésreméltó fényképen szolgáljon a gyerekek és fiatal bo­londoknak. 1855-ik évnek legelső napján kopogott va­laki ajtómon, és szokott emberséggel, mondom: szabad! ,Szerencsés jó napot kívánok ! — mond­ja egy fiatal ember, Kinek némileg viseltes ru­hája nem annyira gazdálkodó, mint szűkölkö­­dőre mutatott, s midőn hirtelenében ekkér tá­jékoztam magamat, utána mindjárt megösmer­­tem az 1853-iki füredi fiatal­embert. „Mivel szolgálhatok?“ Kérdem a belépőt, el nem tudván gondolni, mi kergethette füredi hősömet idáig? ,Megösmer ön?‘ „Ha jól emlékszem, Füreden láttuk egy­mást.“ ,Annál jobb, hogy ön még emlékszik azon időre, midőn én még négy lovon jártam.' „És most?“ ,Most gyalog jöttem önnek igazat adni.' „Azt tartom, — kegyednek kevés örven­­denivalója van azon, hogy nekem igazat ad­jon.“ ,Eltalálta ön, — mondja váratlan vendégem, hanem midőn rászántam magamat arra, hogy ily viseltes állapotban mutassam be magamat, egyszersmint azt is tudja meg, hogy végkép nem sülyedtem el, mert szeretnék munkát vál­lalni, ha ön arra segédkezet nyújtana.' ,Mit tud ön? mi jövendőjének alapjául szolgálhatna ?" „Egyszerű a kérdés, uram, — jegyzi meg ő, — és a felelet mégis oly nehéz, midőn még az sem jutott eszembe, hogy egykori tanulmá­nyaimból ily későn kérdezzenek ki." ,Mire szánta el ön magát ?" Kérdem újra. „Szigorú becsüleletesség és vasszorgalom­ra, — és hogy némileg tájékozhassa önmagát, megvallom: fél év óta irodai másolással foglal­koztam, és inkább éheztem, mint egykori va­gyonomból megmaradt háromezer forintnyi tő­kécskémhez nyúltam volna, s ebből láthatja ön, hogy parancsolni is tudok magamnak." ,Elég,­­ mondom, nem akarok több bi­­ zonyítványt, s talán sikerül olyan állomásra vezérleni, hol a szorgalom és becsületesség a jövendőt tűrhetővé teszi." E pillanatban vendégem arczán mély meg­indulást látok, mi legkevésbbé sem hasonlított azon daczhoz, mit Füreden látok. Szükségte­lennek gondolom faggatni, hanem megtevem a lépéseket ott, hol azt legczélszerűbbnek véltem. Negyed nap múlva tisztességes állomásba jön helyezve, s két év múlva a szorgalom fok­ról fokra azon polczra vitte, mit szigorú be­csületesség, vasszorgalom tud csak megérdem­­leni. Most már a szerencse melléje szegődött, mert a­mit a balszerencse és az oktalanság el­ragadt tőle, a szorgalom és egy szerencsés há­zasság meghozta. Rövid a történet, de a­ki tanulni akar be­lőle, épen úgy veheti hasznát, mint a beteg a legkisebb labdacsnak. A kinek tetszik, aki ijon rajta, hisz példának okáért mondom el. Vas Gereben, Mihály bácsi tréfái. Közli eg­y atyafi. IV. A­ki talán azt hiszi, hogy Mihály bácsi tréfái egy hamar elfogynak, az azt is hiszi, hogy kétszer itt az kettő. Dehogy fogynak el, hogy is fogynának el, midőn mindig csinálja őket, mintha úgy ki vol­na rá szabva a munka, mint a csizmadiainasra a talpalás. Véghetlen szorgalommal gyártja ő a tréfát, és azt is merném mondani, hogy min­den heti vásárra jutna egy kópéság, pedig ugy­e hogy minden héten van egy. Azt már tetszik tudni, hogy a pesti színé­szek rendkívül szeretik a Svábhegyet, és csak akkor boldogok, mikor a hegytetőn lehetnek. Hanem valamint a rétnek megvannak a maga szúnyogjai, mik a leheveredőt fölcsipkedik, úgy volt meg a Svábhegynek átkai között az is, hogy a budaörsi svábok reggel korán és este későn mindig hangos énekszóval hajdász­­tak keresztül a Svábhegyen. A­kit valaha fölugrattak álmából, az leg­alább tanúbizonyság lehet, milyen méreg lehet az esetlen kornyikálás annak, ki a csendet és nyugalmat drága pénzért veszi, s azon kívül ugyanezért még gyalog is megyen a Sváb­hegyre ; s íme, a­minek árát előre letetteték vele, most elkiabálják tőle. No, ezen is segített Mihály, bácsi, ki arra van hivatva, hogy minden kemény diót föltör­jön, akár a falhoz kelljen a kemény diót ütni, akár annak a fejéhez, ki azt életbe vetette. Mihály bácsi nagyon jól tudta azt a híres mesét, mikor hét sváb ment egy nyúl ellen, te­hát hogy legrövidebben elvégezhesse a munkát, azt gondolta ki, hogy a budaörsi svábokat meg kell ijeszteni. Van a Svábhegyen két nagy, terebélyes fa, esik pedig e két plánta egymástól néhány ölnyire. A két fa között gödröt ásott Mihály bácsi, aztán a gödörbe széket helyezett. Mikor ezzel készen volt, szerzett valahonnét nagy fe­hér lepedőt, valamint a színháztól is fölrendelte azt a hosszúságáról híres kardalnokot is, kit a maga idejében különös megkülönböztetés vé­gett elneveztek „Tacskó Kovácsinak. Ez a fiatal tehetség magasabb volt egy ötnél, azon kívül megvolt azon jó tulajdonsága is, hogy engedelmes szolgája volt Mihály bá­csinak, ha valami tréfában inasra volt szüksége. Ezen hűséges szolga nap lenyugta után magára szedvén a fehér lepedőt, beült a gö­dörbe, és várta a jeladást Mihály bácsitól, ki az egyik fa mellett leste a szokott éneklőket. Még azt is meg kell mondanom, hogy Mi­hály bácsi jártas lévén a bűvészetben, s a­mint azt a színháznál tapasztalta, hogy a villámlást és mennydörgést is élethíven utánozzák, ő is szerzett magának görögtűznek való szert, s a tervhez képest úgy hinte el, hogy a komédiá­nak hatása legyen. A kivánt pillanatra minden készen volt, de az alkalmatlankodók sem maradának el, mert már messziről halták a nótakeveréket, melyért még görögtűzport is kénytelenek vol­tak venni. Jókora csapat jött a fák közelében elve­zető gyalogúton, s midőn már ötven lépésnyire lehettek, Mihály bácsi is készen állott, mert a gyujtóporból három kört hintett, melyek közöl az első igen kicsiny, de a második és harma­dik fokozatosan nagyobb volt, é­s a mint kö­zeledének az énekesek, az első, az az, a leg­kisebb kört elgyujtá. Ugyanezen pillanatban Kovács is fölállt a székre, s onnét, mint vala­mi lélek emelkedett föl a tűznek kísérteties vi­lága mellett. Az énekesek meglátva a fehér lepedős ala­kot a szokatlan fénynél, megdöbbentek, azon­ban mindenik saját képzelődésének tulajdonít­ván a dolgot, elhallgatva bár, de tovább mentek. Mihály bácsi jónak látta a második kört 134 Pannonhalom a 16-ik században. Legnevezetesebb történelmi helyeink egyi­ke Pannonhalom, hova legelőször érkezett a magyar szent korona. Legelső királyunk nevé­vel kapcsolatban áll e hely, mely nyolcz szá­­zad óta telepe a tudományosságnak, s valamint emlékezetes történelmi hite, ma már abban is jeles, hogy nyolcz századnak történelmi emlé­keit és tudományos kincseit, mit irodalom ösz­­szegyüjthetett, roppant és ékes könyvtárában együtt találhatjuk. A szentbenedekiek tiszte­letre méltó rendje nyolcz századon keresztül bírja e helyet, melynek újabb alakját ismételve látta a közönség, de nem árt bemutatni, milyen volt három századdal előbb.

Next