Katolikus gimnázium, Kézdivásárhely, 1892
Évzáró beszéd.*) — Tartotta: WITTMANN ÁGOSTON. — M. J. Vendégkoszoru! Kedves Tanítványaim! A szántóvető ember a föld kebelére bízza az elvetett magot és kéri reá az Isten áldását, hogy majd annak idején, termésben bővelkedve, gyüjthesse éléstárába. A szülő az iskola kebelére bízza legdrágább kincsét, gyermekét és szorongó szívvel kéri Isten áldását, hogy annak idején, testi és szellemi tekintetben gyarapodva, szoríthassa majd szerető szívéhez. Isten szent kegyelméből elértük megint azt az időpontot, melyben a reánk bizott csemetéket, részben végleg, részben ideiglenesen visszaadjuk a szülőknek, vissza a családnak. Befejeztünk megint egy tanévet. A haladni vágyó, az előre törekvő embernek mintegy természetében fekszik, hogy valahányszor munkájának egy-egy nevezetesebb szakaszát befejezi, meg-megáll, hogy visszapillantson a kifejtett erőre, előre tekintsen a kitűzött czélra; szóval meghányja-veti magában, hogy érdemes, hasznos, czélirányos munkát végzett-e? Helyénvalónak találom én is, hogy a tanévet befejező napon, mi tanárok is, a szülők és gyámok jelenlétében visszapillantsunk a lefolyt év történetére, a végzett munkára és annak eredményére, hogy egy tapasztalat alapján megállapíthassuk, hogy mennyiben volt meg az iskola működésének a kellő gyümölcse; hogy volt-e és ha igen, melyik közreműködő tényező részéről volt akadály; végre, hogy *) Szerzőt hosszas betegsége akadályozta abban, hogy jelen értesítőben egyik paedagogiai értekezését tegye közzé.