Kincskereső, 1972 (kísérleti Kincskereső, 1-9. szám)

1972 / 1. szám

DARVAS JÓZSEF Gyermekéveimből Apró örömök és nagy szomor­­ságok árnyékában születtem. Életünk egy­hangú volt, akár a táj, amelyet szülőföldünknek mondtunk. Síkság, ahol az aprócska vakondtúrás vagy szélhordta halom is égreszökő hegynek látszik és elnyelő szakadéknak a sekély kis gödör. Halmok és gödrök. Apró örömök és nagy bánatok: titeket idézlek most, hogy megmutassam az egyszerű emberek egyszerű életét. Ritka ünnepek és sanyarú hétköznapok: jöjjetek elém hosszú-hosszú sor­ban és tegyetek tanúságot a dolgozók igazáról. Nyáron, mikor szünetelt az iskola, az volt a dolgom, hogy legeltettem kis­számú jószágainkat. Anyámnak szenvedélye volt a jószágnevelés. Tágas udva­runkon mindig szaladgált néhány káráló tyúk, gágogó liba és legalább egy malac, ha akkora is, mint az öklöm. Sokszor nem tudott nekik enni adni, mert elfogyott minden eleség és pénzünk se volt. Ilyenkor sírva hallgatta éhes könyörgésüket és megfogadta, hogy soha nem tart belőlük egy darabot se. Persze, a fogadalom csak keserű szó maradt. Tavasszal, nyáron még csak könnyű volt őket ellátni. A faluszéli árokparton dúsan nőtt a fű. Téptünk belőle néhány kosárral és jóllakott az egész állat­­állomány. Júliusban érni kezdett az eper és sárga tarlók nyúltak már a hori­zontba. Kihajtottam a libákat, a malacokat és eltelve térhettek nyugovóra. Régi vágya volt anyámnak, hogy egy hasas kocája legyen. — Elhajtja az ember a kanhoz s négy hónap múlva már meg is szaporodik — mondogatta mindig. — Csak kis szerencséje legyen az embernek, hatot-hetet is pottyanthat. Esetleg nyolcat is. A kismalacnak mindig jó ára van . . . Nem nyugodott, míg egyik malacot addig nevelte, hogy alkalmas lett az anyai hivatás betöltésére. Örömünnep volt az a nap, amikor elhajtottak a kanhoz. Utána néhány napig aggodalmasan figyelte. — Nem búg az — újságolta mindenkinek örömmel. — Megfogta elsőre . . . A terhes anyát nem őrizhetik olyan féltő gondossággal, mint ő a disznóval tette. Már azt is eltervelgette, hogy a malacok közül kettőt meghagy, szép lassan etetgeti őket, hogy télire legyen hízó. A többieket eladja, mert a pénz is kell, így, ilyen jövőt színező tervek között éldegélt. Egy júliusi reggelen kihajtottam a disznót legeltetni. Szokása szerint végig­szaladta az összes árokmenti eperfák alját, hogy fölhabzsolja a széltől levert, vagy éretten lehullott gyümölcsöt. Ezért nagyon haragudtam rá, mert rövid, gama lábaimmal soha nem értem utól. Mire odaérkeztem a fához, ahol lakmá­­rozott, már futott is tovább a következőhöz, én pedig kifulladva, kacskaringós káromkodással utána. Végre nagynehezen megelőztem és fölkapaszkodtam egy fára, hogy rázzak neki epret. Mezítelen lábszáramon végighasítottak az elszáradt gallyak, rongyos ingemet még cafatosabbá tépték a kiálló, hegyes csonkok és bőrömből is szakítottak hozzá egy darabot, de én kikönnyesedett szemmel, elkeseredetten ráztam az ágakat és hívogató szavakat kiabáltam a disznó felé: — Ca, ca, koca! Ide te!

Next