Kincskereső, 1975 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1975-01-01 / 1. szám
„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet igyben, felszabadulásunk 10. évfordulója tiszteletére minden számban közlünk olyan nagy alkotótól írásokat, akik igás előtt átélték és megörökítették az elnyomott nép küzdelmes életét, s akik 1945 után írásaikban ábrázolták népünk felemel (József Attila)kedését. Ugyancsak ebből az alkalomból mutatjuk be a szocialista testvérországok íróinak egy-egy alkotását. Benjámin László Kamaszkori arcképem Az itt közölt verseket egy régi lomokkal teli dobozban, gyűrött, kockás irkalapon találtam öt-hat évvel ezelőtt, ifjúságom nagyon távoli esztendeit idézték fel bennem, azt az időt, amikor - talán valóban akkori életkörülményeim nyomasztó súlya alatt, ahogy e kamaszkori versek mondják - kezdtem fölfedezni magamban a többre, jobbra érdemes emberséget, s kezdtem ösztönösen formálni a különb életért pörlekedő költői szavakat. Keltezés nélkül is könnyű volt megállapítanom, hogy ezek a versek 1933-34-ből, tizenhét-tizennyolc éves koromból valók. Ez években egy kötöttáru üzemben, neve szerint gyárban, valójában csak nagyobb, talán negyven munkást foglalkoztató műhelyben dolgoztam: mai nyelven ipari tanuló, akkori hivatalos nyelven „tanonc”, köznyelven inas voltam. A munkaviszonyok ott még a korhoz képest is szokatlanul rosszak, múltszázadiak voltak. Egy órányi ebédidővel reggel héttől este nyolcig tartott a munkaidő, de a két inas munkája akkor sem ért véget: estéről estére ránk várt a műhely kitakarítása. Fél kilenc-kilenc óra tájt indulhattam el végre barátaimhoz, hogy közöttük a végtelennek tetsző munkanapok és a megaláztatások után - mert ilyenek mindig bőven akadtak az inas életében - többnek érezhessem magam a főnök hasznát s kényelmét szolgáló eleven gépezetnél. Mégis: ezekben az években, szinte ellenszegülésként, valami másnak, jobbnak és szebbnek a szándékos lehetőségeként törtek fel belőlem a szavak, születtek a versek; ezeknek az éveknek hírmondójaként őrződött meg véletlenül e három vers. Ennél persze sokkal többet írtam. Inasként csak a legegyszerűbb munkákat bízták rám, azokat, amelyek csak a kezet és a szemet foglalkoztatták, az elmét nem. A végtelen, egyhangú munka közben gondoltam ki verseimet, kevés szabadidőmben csak leírnom kellett. Inkább titkoltam őket, mint dicsekedtem velük; csak legközelebbi barátaim tudtak e szenvedélyemről. Ha költői pályám kezdetéről kérdeztek, azt mindig 1938-ban jelöltem meg; akkoriban kezdtem rendszeresen írni, akkortól közölték folyamatosan verseimet. Miután ezeket a kamaszkori verseimet megtaláltam, úgy érzem, előbbre, 1933-34-re kell tennem a pályakezdetet, még akkor is, ha néhány évi szünet követte is akkori termékenységemet. Hogy szám szerint mennyi volt az akkoriban írott vers, nem tudom, egy kis könyvre való volt bizonyosan. És milyenek voltak? Olyanok valószínűleg, mint a megkerült három: még nem igazán költészet, de már több, mint puszta verselés; borzasak, érzékenyek, nagyratörők, mint az a kamasz volt, aki írta őket. Kassák hatását látom bennük formailag, egy elnyomott és megalázott, de bele nem nyugvó, szépre vágyó fiú keserű indulatait tartalmukban, és látom bennük későbbi, érettebb mondanivalóim csíráit is.