Kincskereső, 1990 (17. évfolyam, 1-9. szám)
1990-01-01 / 1. szám
NEVETŐ IRODALOMÓRA KARINTHY FRIGYES Tanítom a kisfiamat - Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el, mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa ? - Ha kilenc kályhában... Az íróasztal előtt ülök, valami cikket olvasok. Nem tudok figyelni. A másik szobából már harmincötödször hallom a fenti mondatot. Mi a csoda van már azzal a bükkfával? Muszáj kimenni. Gabi az asztal fölé görnyedve rágja a tollat. Úgy teszek, mintha valami más miatt mentem volna ki, fontoskodva keresgélek a könyvszekrényen. Gabi lopva rám néz, én összehúzom a szemem, mintha nagyon el volnék foglalva gondjaimmal, és nem vennék tudomást róla - érzem is, hogy erre gondol, közben görcsösen mondogatom magamban: „Ha kilenc bükkfa... tizenkét köbméter... akkor hány kályhában...” Ejnye, a csudába! Hogy is van? Elmegyek előtte szórakozottan, megállok, mintha ebben a pillanatban vettem volna észre. - Na, mi az, kisfiam, tanulgatunk? Gabi szája lefelé görbül. -Apukám... - Mi az? - Nem értem ezt a dolgot. - Nem értem?!... Gabi! Hogy lehet ilyet mondani?! Hát nem magyarázták el az iskolában? - De igen, csakhogy... A torkomat köszörülöm. Aztán már nyersen és ellenségesen. - Mi az, amit nem értesz? Gabi mohón, gyorsan és megkönynyebbülve, máris hadarni kezdi, mint akinek nagy súlyt vettek le a válláról. - Nézd, apukám, ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el... Én dühösen: Papperlapapp! Ne hadarj! így nem lehet értelmesen gondolkodni! Tessék még egyszer nyugodtan és megfontoltan elmondani, majd akkor meg fogod érteni! Nna, adj egy kis helyet. Gabi boldogan és fürgén félrehúzódik. Ő azt hiszi, hogy én most nem tudom, hogy ő most vidáman rám bízta az egész dolgot - ő nem tudja, ő persze nem emlékszik ugyanerre a jelenetre, húsz-egynéhány évvel ezelőtt, mikor én húzódtam így félre, boldogan és megkönnyebbülve, és az apám ült le így mellém, ugyanezzel a bosszankodó és fontoskodó arccal, mint most én. És ami a legborzasztóbb, méghozzá ebben a pillanatban villant át rajtam erről, ugyanerről a példáról volt szó akkor is!... Úgy van, nincs kétség... a bükkfa és a kályha! Szent Isten... pedig akkor már majdnem megértettem, csak elfelejtettem! Az egész húsz-egynéhány éves korunk egy pillanat alatt a semmibe sülylyed. Hogyis voltosak? - Nézd, Gabi - mondom türelmesen -, az ember nem a szájával gondolkodik, hanem az eszével. Mi az. \(/ / \