Kis Ujság, 1926. november (39. évfolyam, 1-13. szám)
1926-11-16 / 1. szám
1926 november 16 A VÁRTÁN AZ ŐSÖK. Örök állottak a vártán ezer évig, mióta a magyar Hazát szerzett. Ezer évig állottak a végeken s nézték a szentséges határokat fényes nappalokon és csillagos éjszakák babonás sötétjében. Néztek, figyeltek szünettelenül... Mindig előre ... S ha a messze kék hegyek lankáit nyerte az ellenség lovainak patadobbanása, a vártakról végigzúgott az országon az intő szó : »Vigyázz, magyar ! Készülj, magyar !« Kigyulladtak a felfedő tüzek a Cenken, a Tátrán, a Lajta és a Dráva partja® s magyar mindig akadt küzdeni, halni, győzni az ország védelmében. Ha német, tatár, tőreik nyugton volt, a várták legényei az ősi, drága föld virágait nézték, a hajnalhasadást, a ringó vetést s a korhadó fejfákást. És dal fakadt a szívükből, síró-nevető , s magyar dal! Hogy is hívták őket? Tinódi, Balassi, Zrínyi, meg Kis Péter és Nagy János. Azért élünk ezer éve, mert a kicsik és a nagyok együtt álltak a vártán ! Akik vezették és akik mentek. Akik verset faragtak s akik daloltak. Akik írtak s akik írástól bölcsebbek lettek. Csaiharmaton, hidegszeles trianoni Magyarország, — hová tették a határok, a vártak s az török?.. . Jaj, hová lett, a kicsik , a nagyok testvéri gondossága együtt figyelni a távoli kék hegyeket és együtt zúgni bele ebbe a süket magyar éjszakába az ősök riadóját : Vigyázz, magyar ! Készülj magyar !... OLÁH FÖLDREFORM. A romániai minisztertanács az új trónbeszédet tárgyalja, melyben szó vagyon a földreform sürgős és lényeges kiszélesstéséről. Egész csöndesen és izedeleesen Erdélyre gondolunk, úgy látszik, hogy a székelyságnek még maradt egy talpalatnyi föld a lába alatt. . . Még görcsösen szorongatja védő kezeivel az ősi erdők egy pár megmaradt sudár fenyőjét. Hát kell még egy kis földreform, hogy ne maradjon a székelynek más, csak a koldusbot, a Krisztuskereszt és a koporsó ... Rajniss. Megölték egy város helyőrségét. A mexikói Bandereilla városát tegnap rablóbanda támadta meg. A banda megölt® a helyőrség 12 emberét, ezenkívül több polgárt megsebesített és számos üzletet kirabolt. A rablók ezután ismét eltávoztak a városból, anélkül, hogy fel tudták volna őket tartóztatni. Erős osztagot küldtek ki a rablók üldözésére. — Miért? Már mondtam. Csak nem akarod magadat szerencsétlenné tenni? — De hiszen el fogok menekülni, mielőtt kezüket rám tehetnék. — Te igazán ostoba vagy, barátom. Ki és mit neked, hogy földönfutóvá akarod tenni magadat ő miatta? ! — Nagyon jól tudom, hogyan vagytok vele, szegény Simeon, ötven rubel helyett százat kell neki adni ba év végén és ráadásul elviszi a búzátokat, neki tojik a tyúkotok, de még a tyúk is az ő fazekában fő meg, ha kitojta magát, övé minden, a kaputól a kéményig, rabszolgái vagytok ... Ez nagyon rossz dolog, tönkrementek miatta, Simeon. Minden a zsidóé... — Minden... minden — hörögte Burdák Simeon. Szakadásig dolgozom reggeltől-estig. Azok a verejtékben, soha egy csöpp nem megy le a számon. De hiábavaló minden erőfeszítésem. Nem bírok zöldágra vergődni . .. Nincs pénzem lóra, ekére . . . Mit lóra, ekére? Egy malacot, kecskét, birkát, de még kutyát, macskát se szerezhetek magamnak ... Ez a vapspir... A velőt szívja ki csontjainkból.... Ha egyszer, egy olyan éjszakán, mint ez a mai, találkoznám vele a kertek alatt... Megdöglene ez a Sátán ... Juli gúnyosan nevetett. — Ahhoz ész kell, barátom, hogy egy zsidót el tudjál pusztítani. Ne félj galambom, ez nem sétálgat a sötét éjszakában a kertek alatt. Ilyenkor az már tollas dunyhája alá bújva, édesen álmodik az ő finom kétszáz percentjéről... Nem, Simeon, ehhez kevés vagy te, hogy túljárj a zsidó eszén ... De gondold meg, mire jut szegény, öreg apád, ha neked menekülnöd kell és ő itt marad ennek a vér- szopónak zsákmányán! ... Simeon sóhajtott — Jó neked, Juli. . . Gazdag vagy, te sohasem fogod megismerni, mi az, mikor torkodon a kötél és fojtogatnak.Szerdán folytatjuk.) KIS ÚJSÁG 3 az akasztófi emiser fejesas*TO Léderersé utolsó valtomása a Narkó-utcai jogtisztian Mfi délután két órakor temették Léderer Gusztávot a rákoskeresztúri temető árkába. Délután két óra. Az ügyészség szobájában: — Nagyságos Ügyész úrnak alázatosan jelentem, Lédererét előállítottam. Valóban előállította. Léderemé megállt a látogató előtt, magasan kiegyenesedve. Fejét alázatosan a mellére függesztve, mint a drámai hősnő az utolsó nagy jelenetben. Nem igaz, hogy megcsúnyult, nem igaz, hogy csúnyán elhívott, nem igaz, hogy a vonásai eldurvultak. Az az igaz, hogy szebb lett, műitt volt. A kávéházi nőcskéből, a kisütött fejűből, a csömörlésig agyonmanikürözöttből, lesimított, hajú halványarcú szomorú asszony lett. A szem keresi benne az embertelemésztő, az életveszejtő bestiát, az asszonyt, aki csábított, azután azt sugalmazta : öld meg ! Meg kell mondanom, hogy nincs rajta a Kain-jegy, még most sem, amikor már az élettársának a vére is odatapad a kezéhez . .. Egy asszony, aki elindul a kávéházi kasszától és megérkezik az urának az akasztófája alá. Nem látszik meg rajta az irtózatos út, még mindig nincs megtörve. A természet kiszámította ezt az asszonyt az erősen kívánatosra, azután elfelejtette ráirni a felkiáltó jelet. Érdemes elgondolkozni rajta, mi tartja még mindig olyan egyenesen a derekát ? Az-e, hogy nem tudja megmérni szerencsétlenségének a borzalmát, mert olyan szörnyen mélységes, vagy talán a®, hogy még májdig nincs bátorsága szembe nézni a saját lelkiismeretével. Amikor egyedül maradnak ők ketten a sötétségben, ő és a lelkiismerete, akkor hirtelen kigyújtja magában a hazugság fáklyáját. Még mindig hazudik. Csodálatos bátorsággal, vakmerőséggel, azt lehetne mondani, elképesztő tárgyilagossággal tud hazudni. — Ha szabad kérdeznem, milyen okból keresett fel engem? — kezdte ő a kérdezést. — Talán a hírlapok? Mert azt mondják, hogy írtak rólam most is nagyon sokat — és kezét az ölébe ereszti. — Mit írtak rólam? Szójáén ,ittak rótam? — Még mindig érdeklik az újságok.? Ugyan mát jelent az a maga életében, ha írtak is. — Nem azért. De tudja . .. mégis .. . Prémes kabát van rajta, gondosan, tisztán-van öltözködve, a cipője jószabású, hiszen még mindig vizsgálati fogoly. A Kúria döntése megtörtént, de az ítéletet még nem hirdették ki előtte. Azonban már tudja, hogy halálra van ítélve. Egy kicsit elgondolkozik, az alsó szájaszéle remeg, a szemeni megtelnek könnyel, de elharapja a sírást. Nagy bátorsággal, nagy erővel tud uralkodni magán. A homlokában, keményreformált homlokcsontjában nagy elszántság van. Élesen elkeskenyedő álla kicsit előre ugrik. Ahogy elnézi az ember abban a szívalakú arcban, azt a nagy kihívó elszántságod ami az egész lényében is ott van, és aminek ellentmond sima fehér bőre, asszonyos puhasága, egészen meg lehet érteni, hogy az az öntudatos, okos, óvatos asszony el tudta vinni az urát a gyilkolásig. „Egy ember, aki ártatlan volt!“ — Nem bírom elhinni, hogy igaz ... nem lehet igaz, megfoghatatlan, hihetetlen, elképzelhetetlen, hogy egy ember, aki ártatlan volt... Felveti kék szemét és megismétli: — Az uram ártatlan volt. Vitatkozunk vele. — Hogyan meri még mindig azt állítani, most, a történtek után, amikor az ura már megjelent Égi Bírója előtt, hogy meri még mindig azt álítani: az uram ártatlan vett ! Keményen, dacosan ismétli: — Az első pillanattól fogva mindig azt mondtam és most is azt mondom, hogy Istenben megboldogult uram ártatlan volt! Én szentül hiszek az ő ártatlanságában. A mi sorsunk borzasztó, mert nekünk olyan rettenetes sors jutott osztályrészül, mint senki másnak. Elkezd belőle buzogni a szó. Most kitör, döbbenetesen zuhog belőle, ömlik, pattan, robban. Egy pillanat átcikázik rajta a lehetőség, az alkalom. Mintha csak ő akarná ösztönösen beleordítani a világba az utolsó védekezést, mosakodást, ami kiutat keresett az akasztófa alatt. A cella némasága egy perc alatt akarja kizúdítani az összes elhallgatott szavakat. Itt nincs helye az izgalomnak, ez az igazság joga.