Kis Ujság, 1926. november (39. évfolyam, 1-13. szám)

1926-11-16 / 1. szám

1926 november 16 A VÁRTÁN AZ ŐSÖK. Örök állottak a vártán ezer évig, mióta a magyar Hazát szerzett. Ezer évig állottak a végeken s nézték­ a szentséges határokat fényes nappalokon és csillagos éjszakák babonás sötétjé­ben. Néztek, figyeltek szünettelenül... Mindig előre ... S ha a messze kék hegyek lankáit nyerte az ellenség lovainak patadobbanása, a vártakról végig­­zúgott az országon az intő szó : »Vigyázz, magyar ! Készülj, magyar !« Ki­­gyulladtak a felfedő tüzek a Cenken, a Tátrán, a Lajta és a Dráva partja® s magyar mindig akadt küzdeni, halni, győzni az ország védelmében. Ha német, tatár,­ tőreik nyugton volt, a vár­ták legényei az ősi, drága föld virágait nézték, a hajnalhasadást, a ringó vetést s a korhadó fej­­fákást. És dal fakadt a szívükből, síró-nevető , s magyar dal! Hogy is hívták őket? Tinódi, Balassi, Zrínyi, meg Kis Péter és Nagy János. Azért élünk ezer éve, mert a kicsik és a nagyok együtt álltak a vártán ! Akik vezették és akik mentek. Akik verset faragtak s akik daloltak. Akik írtak s akik írástól bölcsebbek lettek. Csaiharmaton, hidegszeles trianoni Magyar­­ország, — hová tették a határok, a vártak s az török?.. . Jaj, hová lett, a kicsik , a nagyok test­véri gondossága együtt figyelni a távoli kék hegye­ket és együtt zúgni bele ebbe a süket magyar éj­szakába az ősök riadóját : Vigyázz, magyar ! Készülj magyar !... OLÁH FÖLDREFORM. A romániai miniszter­tanács az új trónbeszédet tárgyalja, melyben szó vagyon a földreform sürgős és lényeges kiszéle­­sstéséről. Egész csöndesen és izedele­esen Erdélyre gondolunk, úgy látszik, hogy a székelyságnek még ma­radt egy talpalatnyi föld a lába alatt. . . Még gör­csösen­ szorongatja védő kezeivel az ősi erdők egy pár megmaradt sudár fenyőjét. Hát kell még egy k­is földreform, hogy ne ma­radjon a székelynek más, csak a koldusbot, a Krisz­tuskereszt és a koporsó ... Rajniss. Megölték egy város helyőrségét. A mexikói Bandereilla városát tegnap rablóbanda támadta meg. A banda megölt® a helyőrség 12 em­berét, e­zenkívül több polgárt megsebesített és számos üzletet kirabolt. A rablók ezután ismét eltávoztak a városból, anélkül, hogy fel tudták volna őket tartóztatni. Erős osztagot küldtek ki a rablók üldözésére. — Miért? Már mondtam. Csak nem akarod magadat szerencsétlenné tenni? — De hiszen el fogok menekülni, mielőtt ke­züket rám tehetnék. — Te igazán ostoba vagy, barátom. Ki és mi­t neked, hogy földönfutóvá akarod tenni magadat ő miatta? ! — Nagyon jól tudom, hogyan vagytok vele, szegény Simeon, ötven rubel helyett százat kell neki adni ba év végén és ráadásul elviszi a búzáto­kat, neki tojik a tyúkotok, de még a tyúk is az ő fazekában fő meg, ha kitojta magát, övé minden, a kaputól a kéményig, rabszolgái vagytok ... Ez nagyon rossz dolog, tönkrementek miatta, Simeon. Minden a zsidóé... — Minden... minden — hörögte Burdák Simeon. Szakadásig dolgozom reggeltől-estig. Azok a verejtékben, soha egy csöpp nem megy le a szá­mon. De hiábavaló minden erőfeszítésem. Nem bírok zöldágra vergődni . .. Nincs pénzem lóra, ekére . . . Mit lóra, ekére? Egy malacot, kecskét, birkát, de még kutyát, macskát se szerezhetek ma­gamnak ... Ez a vapspir... A velőt szívja ki csontjainkból.... Ha egyszer, egy olyan éjszakán, mint ez a mai, találkoznám vele a kertek alatt... Megdöglene ez a Sátán ... Juli gúnyosan nevetett. — Ahhoz ész kell, barátom, hogy egy zsidót el tudjál pusztítani. Ne félj galambom, ez nem sé­tálgat a sötét éjszakában a kertek alatt. Ilyenkor az már tollas dunyhája alá bújva, édesen álmodik az ő finom kétszáz percentjéről... Nem, Simeon, ehhez kevés vagy te, hogy túljárj a zsidó eszén ... De gondold meg, mire jut szegény, öreg apád, ha neked menekülnöd kell és ő itt marad ennek a vér- szopónak zsákmányán! ... Simeon sóhajtott — Jó neked, Juli. . . Gazdag vagy, te sohasem fogod megismerni, mi az, mikor torkodon a kötél és fojtogatnak.­­Szerdán folytatjuk.) KIS ÚJSÁG 3 az akasztó­fi emiser fejesas*TO Léd­erersé utolsó valtomása a Narkó-utcai jogtisztian Mfi délután két órakor temették Léderer Gusztávot a rákoskeresztúri temető árkába. Délután két óra. Az ügyészség szobájában: — Nagyságos Ügyész úrnak alázatosan je­lentem, Lédererét előállítottam. Valóban előállította. Léderemé megállt a látogató előtt, magasan kiegyenesedve. Fejét alázatosan a mellére füg­gesztve, mint a drámai hősnő az utolsó nagy jele­netben. Nem igaz, hogy megcsúnyult, nem igaz, hogy csúnyán elhívott, nem igaz, hogy a vonásai eldurvultak. Az az igaz, hogy szebb lett, műit­t volt. A kávéházi nőcskéből, a kisütött fejűből, a csömörlésig agyonmanikürözöttből, lesimított, hajú halványarcú szomorú asszony lett. A szem keresi benne az embertelemésztő, az életveszejtő bestiát, az asszonyt, aki csábított, azután azt sugalmazta : öld meg ! Meg kell mondanom, hogy nincs rajta a Kain-jegy, még most sem, amikor már az élettársá­­nak a vére is odatapad a kezéhez . .. Egy asszony, aki elindul a kávéházi kasszá­tól és megérkezik az urának az akasztófáj­a alá. Nem látszik meg rajta az irtózatos út, még mindig nincs megtörve. A természet kiszámította ezt az asszonyt az erősen kívánatosra, azután elfelejtette ráirni a felkiáltó jelet. Érdemes elgondolkozni rajta, mi tartja még mindig olyan egyenesen a derekát ? Az-e, hogy nem tudja megmérni szerencsétlenségének a bor­zalmát, mert olyan szörnyen mélységes, vagy talán a®, hogy még májdig nincs bátorsága szembe nézni a saját lelkiismeretével. Amikor egyedül ma­radnak ők ketten a sötétségben, ő és a lelkiisme­rete, akkor hirtelen kigyújtja magában a hazug­ság fáklyáját. Még mindig hazudik. Csodálatos bátorsággal, vakmerőséggel, azt lehetne mondani, elképesztő tárgyilagossággal tud hazudni. — Ha szabad kérdeznem, milyen okból ke­resett fel engem? — kezdte ő a kérdezést. — Talán a hírlapok? Mert azt mondják, hogy írtak rólam most is nagyon sokat — és kezét az ölébe ereszti. — Mit írtak rólam? Szójáén ,ittak rótam? — Még mindig érdeklik az újságok.? Ugyan mát jelent az a maga életében, ha írtak is. — Nem azért. De tudja . .. mégis .. . Prémes kabát van rajta, gondosan, tisztán-van öltözködve, a cipője jószabású, hiszen még mindig­­ vizsgálati fogoly. A Kúria döntése megtörtént, de­ az ítéletet még nem hirdették ki előtte. Azonban már tudja, hogy halálra van ítélve. Egy kicsit el­gondolkozik, az alsó szájaszéle remeg, a szemeni megtelnek könnyel, de elharapja a sírást. Nagy bátorsággal, nagy erővel tud uralkodni magán. A homlokában, keményreformált homlokcsontjá­ban nagy elszántság van. Élesen elkeskenyedő álla kicsit előre ugrik. Ahogy elnézi az ember abban a szívalakú arcban, azt a nagy kihívó elszántságod ami az egész lényében is ott van, és aminek ellent­mond sima­ fehér bőre, asszonyos puhasága, egészen meg lehet érteni, hogy az az öntudatos, okos, óvatos asszony el tudta vinni az urát a gyilkolásig. „Egy ember, aki ártatlan volt!“ — Nem bírom elhinni, hogy igaz ... nem lehet igaz, megfoghatatlan, hihetetlen, elképzelhetetlen, hogy egy ember, aki ártatlan volt... Felveti kék szemét és megismétli: — Az uram ártatlan volt. Vitatkozunk vele. — Hogyan meri még mindig azt állítani, most, a történtek után, amikor az ura már megjelent Égi Bírója előtt, hogy meri még mindig azt álítani: az uram ártatlan vett ! Keményen, dacosan ismétli: — Az első pillanattól fogva mindig azt mond­tam és most is azt mondom, hogy Istenben meg­boldogult uram ártatlan volt! Én szentül hiszek az ő ártatlanságában. A mi sorsunk borzasztó, mert nekünk olyan rettenetes sors jutott osztály­részül, mint senki másnak. Elkezd belőle buzogni a szó. Most kitör, döb­benetesen zuhog belőle, ömlik, pattan, robban. Egy pillanat átcikázik rajta a lehetőség, az alka­lom. Mintha csak ő akarná ösztönösen beleordí­tani a világba az utolsó védekezést, mosakodást, ami kiutat keresett az akasztófa alatt. A cella némasága egy perc alatt akarja kizú­dítani az összes elhallgatott szavakat. Itt nincs helye az izgalomnak, ez az igazság joga.

Next