Kis Ujság, 1927. február (40. évfolyam, 25-47. szám)

1927-02-01 / 25. szám

2 A magyar cselfflör Az alakja délceg, a tartásában méltóság, fe­gyelmezettség, a kötelességének öntudata, felelős­ségérzetének nagy komolysága. Az arcán szigor, a szemében kackiásság, kipödrött bajusza alatt, szép szája körül finom mosolygás, amikor be­lepillant a falusi­ házaknak rozmaringos, muskátlis virágcserepei közé. A ruhája, mintha csak rá volna öntve, a csizmája fényesre, tükrösre kefélve, a kakastollon játszadozik a napsugár, a szuronyon ott bámészkodik a falusi gyerekeknek riadt tekin­tete, így lépked végig ünnep délutánokon a falu tisztára söpört utcáin, annak a tudatában, hogy már a megjelenése is elegendő ahhoz, hogy gátat vessen a szilajságnak, hetvenkedéseknek, oktalan vérontásnak és rendzavarásnak. Valamikor azt énekelték róla : A Jeakastoll nem bokréta. Nem magyar az, aki hordja. Ez a népdal még abból az időből származott, amikor a magyar csendőrséget megszervezték­, hogy behelyettesítsék velük az osztrák zsandárok gyűlölt intézményét. Akkoriban a magyar ember a hatalmaskodásnak, az önkénynek a kémeit és erőszakos eszközeit látta a csendőrben. De nem sok idő telt bele és az értelmes, kiváló magyar csendőrök meg tudták szerettetni magukat a falu népével. A falu népe ma már el se tudja képzelni az­ életét a megbízható csendőrség nélkül. Nem az erőszakosságot, hanem a rendnek, a törvénynek, a lelkiismeretes munkának, a közbiztonságnak ki­fejezőit látja a magyar csendőrben, akik között mindig a legkiválóbb fiait találhatja meg. A magyar embernek veleszületett talpraesett­sége, okossága, józansága, törvénytiszt­ete, mind olyan jellembeni tulajdonságok, amelyek igen alkal­matossá teszik a nép fiait arra, hogy mint csendőrök szolgáljanak. Régebben úgy is volt, hogy a katona­ság rendesen a kiváló altiszteket adta át a csendőr­­­ségnek, jobban mondva, onnan válogatták ki és sorozták be a csendőrlegénységet. Ezek az első csendőrök hamarosan megtalálták azt a helyes hangot, amely kiegyenlítette a nép előítéletét a szuronyós, kakastollas csendőrök iránt. Ma már a legtermészetesebb kapcsolat fűzi össze a falusi lakosságot a faluról elszármazott, a falu által nevelt és újra a faluba visszakerülő csendőrökkel. Jól tudják, hogy ők a munkának, a jólétet termelő békességnek és a törvény, föltétlen uralmának az őrei, akik nem tűrik a rendbontást, kérlelhetetlen szigorral akadályoznak meg minden olyan cselekedetet, amely összeütközésbe jöhet, a törvénnyel, de éppen olyan hősies bátorsággal vetik kockára életüket is, ha arról van szó, hogy a mások tulajdonát vagy a mások életét kell megvédelmezni az oktalan és jogtalan támadás ellen. A csendőrség intézménye most ünnepli az ötven esztendős jubileumát. Ez az ötven esztendő, amelyik a csendőrséget hatalmasan kifejlesztette, lágy hogy ma már beágazza és behálózza az egész országot, nemcsak a csendőrségnek, hanem a magyar közigazgatásban is a kifejlődésnek, a rend­szerbefoglalásnak és megerősödésnek ötven esz­tendejét jelenti. Úgy, hogy amikor ma a magyar társadalom és közbiztonság a csendőrség meghatal­­masodását és megizmosodását, nagy tekintélyét jutalmazza a tiszteletadással, tulajdonképen fő­hajtással adózik magának a népnek is, akik meg­értették és szívükbe fogadták, sőt megszerették ezt az intézményt és akik olyan kiváló fiúkat tudnak nevelni a csendőrség számára. Az ötvenéves jubi­leum alkalmából Preszly Lóránd dr. őrnagy nagyon szép könyvet írt, amelyben emléket állít azoknak az első tiszteknek és altiszteknek, akik a csendőr­ségi intézmény fundamentumai voltak. És meg­­emlékszik a könyvben a legénység névtelenjeiről, akik épp úgy kivették a részüket a nagy munkából, mint a vezetők. A jubileum alkalmából köszönti a csendőrséget Scitovszky Béla dr. belügyminiszter, átadja nekik az elismerés koszorúját, amikor ezeket mondja: »A híven, becsülettel és vitézül teljesített kötelesség büszke tudatával tekinthet vissza az elmúlt ötven esztendejére a magyar csendőrség. Az ország belső békéjének és biztosságának meg­teremtésében hervadhatatlan érdemeket szerzett magának s meg vagyok győződve róla, hogy fog szerezni a jövőben is. Azon leszek, hogy a csendőr­ség lépést tarthasson a kor követelményeivel s hogy rendelkezésére álljanak mindazok az eszközök és lehetőségek, amelyekre szüksége lesz ahhoz, hogy helyét ezután is megállhassa.­ Ugyancsak babérágat nyújt feléjük Rakovszky Iván nyugalmazott belügyminiszter, amikor ezt írja róluk : »Most, amikor ötvan esztendősre ért a magyar csendőrtábor, álljunk meg egy gondolat időre ma­gyaron. Vegyük le a kalapot a magyar csendőr előtt, aki hóban-fagyban, rekkenő napsugárban őrködik a magyar róna és a magyar lankások rend­jén, csendjén és biztosságán.» .. Ezek a szavak legméltóbban fejezik ki a magyar csendőrségnek az érdemeit, akik a legválságosabb időben is híven és becsülettel állták meg a helyüket, mint ahogyan megbízható őrei lesznek mindig a magyar közigazgatásnak, a honvágy! Mert­ azk­ a szürke házak, amelyeket az esőn át oly mereven figyeltem az utca másik oldalán, nem Londonban álltak, az én szülőváro­somban, hanem Stockholmban, amelyet Thelmar Róbert oly kimondhatatlanul szeretett. De hogyan is történt tulajdonképen, hogy én Londonból egyszerre csak a hatalmas termetű szőke svédek fővárosába, Stockholmba csöppen­tem? A dolog egy titokzatos bűnüggyel kezdődött Londonban. Ez a bűnügy óriási feltűnést keltett, mert hosszú ideig nem lehetett nyomára jutni a tetteseknek. Végre azután Thelmar Róbert avat­kozott bele az ügybe és hamarosan világosságot is derített a titokra. A bűnösnek sikerült kereket oldani és ekkor Róbert, aki nemcsak detektívtár­­sam­ volt, hanem akkor reál a barátom is, a szo­kása szerint erélyesen rámparancsolt, hogy cso­magoljak, mert indulunk a bűnös üldözésére. Az Északi-tengerre vezetett bennünket a hajtóvadá­szat és végre is Stockholmban sikerült nyak­oncsípni a bűnöst, akit átadtunk a svéd rendőrségnek. Azt hittem, hogy ezzel vége a munkának és visszatérünk Londonba. Azonban nagy csodálko­zásomra Róbert folyton halogatta az elutazást. A legfurcsább kifogásokat hozta fel és közben olyan nyugtalan volt, olyan lázasan szaladgált ide-oda a városban, hogy néha napokon át nem is láttam. Végre is sikerült rájönnöm ennek a titokzatos viselkedésnek a magyarázatára. Róbert nagyon komoly ember volt és az egyik napon mégis úgy leptem meg, amint az íróasztal előtt ült és egy bűbájos lány arcképében gyönyörködött. Most már mindent tudtam és kacagva kér­deztem meg tőle : Róbert, hát ez nem hagy téged nyugodni? Szívemből kívánok minden jót ! A nagy komoly ember elpirult, mint egy iskolás­gyerek. Majd felugrott és nevetve nyújtott kezet. — Látod Allan, így áll a dolog ! Sohasem mond­tam meg neked, miért hagytam el annak idején Svédországot. Pedig észrevettem, hogy sejtesz valamit. Allan, kedves barátom, a lány, akit sze­rettem, nemsokára mégis a feleségem lesz ! A MOSTOHA BŰNE A Kis Újság regénye­­i) KI TELEFONÁLT? Egész nap boros és esős volt az idő. Az utcákon vadul száguldott a szél és dühösen dobolt az abla­kokon. Elgondolkozva álldogáltam az ablaknál és szórakozottan figyeltem, hogy ömlik alá a duzzadt felhőkből szüntelenül az eső és hogyan porlik szét az utca kövezetén. Mostanában ugyancsak volt min gondolkoz­nom és így még örültem is ennek az esős napnak, mert nagyon illett az én borús, keserű hangulatom­hoz. A tekintetem a barátomra esett, Thelmar Róbertre, aki szokatlanul vidáman és nagy munka­­kedvvel ült íróasztalánál. Az asztalon halomba tornyosultak az írások. Meg kell vallanom, hogy egy pillanatra még bosszantott is a jókedve. Hiszen hozzá sokkal barátságosabb volt a sors, mint én hozzám. Olyan helyzetbe jutottam, amelyen nem igen tudok segíteni. Emiatt lettem rosszkedvű ér, bosszúságomban nemcsak a sorsra, hanem egyetlen barátomra, Róbertra is haragudtam. Bántott és elkeserített az a gondolat, hogy hat hónappal ezelőtt még én sajnáltam őt, a rendkívül tehetséges svéd orvost, aki valami megmagyarázhatatlan okból egyszerre csak minden hidat fölégetett maga mögött és Londonba költözött, hogy szerencsét próbáljon. Jó sorsa összeköttetésbe hozta az angol titkos rendőrséggel. Éles esze, találékossága, gon­dolkodásának csodálatos tisztasága hamarosan hír­nevet szerzett neki. És mégis sokszor sajnálkoztam rajta, mert rájöttem, hogy a szívét gyógyíthatat­lan fájdalom mardossa. Ezt a sebet a szerelem ütötte szívén és én lelkem mélyéből sajnáltam bánatos óráiban ezt a kitűnő embert, a legjobb barátomat. Most pedig hogy állunk? Csodálatosak a sors útjai! Most én vagyok hazátlan, most engem kell sajnálni, mert hazámtól távol most engem gyötör KIS ÚJSÁG 1927 február 1 VILÁG FOLYÁSA, ■'•"ill­em Fiume kérdése izgatja a világ közvéleményét. Ezt a magyar várost, amely virágzó tengeri kikötő volt, míg Magyarországhoz tartozott, előbb a szerbek, később az olaszok vették el tőlünk. Az új uralom alatt úgy elsorvadt a kereskedelmi forgalma, hogy ma már a komáromi kikötő is nagyobb for­galmat bonyolít le, mint Fiume. A fiumei őslakosság vissza­sírja a magyar uralmat, mert akkor itt bonyolódott le a magyar tengeri kereskedelem. Az olaszok szeretnék, ha egészen vissza­adhatnák Magyarországnak Fiumét, a szerbek ezt nem szívesen tennék, de állítólag hajlandók szabad városnak nyilvánítani Fiumét, úgy mint ahogy ez az északi tengeren Danzignál történt. Az angol—kínai viszály a sok ellenőrizhetetlen rémhír után most már világosan áll a közvélemény előtt. Chamberlain, a nagy angol államférfiú kifej­tette az angol álláspontot. A hadihajókat, tüzé­reket, gyalogosokat és repülőgépeket lázasan szál­lítják Kínába, de a kínaiaknak tízszeres a túlerejük. Csak a felszerelésük jobb az angoloknak, akik gáz­zal akarják megtörrni az ellenséget. Az angol kor­mány azt várja, hogy a véres harcok kitörése előtt megkezdődnek a­­béketárgyalások. Chamberlain 40 millió angol, Csen 400 millió kínai nevében tárgyal. Ez az emberiség fele. Ha nem tudnak meg­egyezni, akkor újból vlágháború jön, de vadabb, mint az első. Az angolok nem akarnak új területeket hódítani, csak kereskedőiknek akarnak mozgási szabadságot Ázsiában, a kínai földön is. A kínai viszály veleje az, hogy ki legyen az úr a kínai piaco­kon ? Míg felvonulnak az angol haderő osztagai, addig az angol diplomaták mindent elkövetnek, hogy békés megegyezést kössenek a kínai birodalom nemzeti forradalmával, amelynek jelszava : Kína a kínaiaké ! Minden jel arra mutat, hogy Anglia csak tekintélyének a biztosítására mozgósította csapatait, de komolyan keresi a megegyezést a mennyei birodalom nagykorúvá lett fiaival. Románia megint bebizonyította, hogy a Bal­­kánon van. A trianoni szerződés 63. szakasza ki­mondja, hogy azok, akik a tőlünk elszakított terü­leten lakva megtartották magyar állampolgárságu­kat, megtarthatják ingatlan birtokaikat is. Kétsé­ges esetekben döntőbíróságnak van helye. Ezt a szerződést aláírták a románok is, sőt megvá­lasztották a döntőbírókat is. A bíróság úgy látszik a magyar álláspont felé hajlik, mert Ro­mánia kijelentette — most utólag, — hogy a döntő­­bíróság rendelkezéseinek nem veti alá magát. Mégis ? Tehát azelőtt nem sok kilátásod volt ? Róbert nevetett, majd egyszerre elkomolyo­dott és kijelentette: — Az életemet természetesen most már más­képen kell berendeznem. — Értelek, Róbert ! — vágtam a szavába. — Itthon akarsz maradni. Utaink tehát elválnak. — Szó sincs róla, Allan! Alaposan körül­néztem itthon és mondhatom neked, hogy ügyes detektív itt sokkal többre viheti, mint Londonban. — Annál jobb neked! Szóval itt akarsz le­telepedni ? — Igen, de csak veled együtt! — Bolond beszéd. Hiszen én külföldi vagyok. — Ez az igazi bolond beszéd, kedves barátom. Hála az én gondos tanításomnak, kitűnően beszélsz svédül, a többit pedig bízd csak rám. Közös lesz a vállalkozásunk, társak leszünk. Hidd el nekem, itt sokkal többet kereshetsz,­­mint Londonban. Közeli rokonaid nincsenek, nekem pedig­­ szük­ségem van rád. Megszoktalak, megszerettelek, ideges lennék és nem lennék biztos a dolgomban, ha eltávoznál mellőlem. Ne légy hát olyan önző, Allan! A gondolat nagyszerű. Próbáld meg leg­alább egy évig ! Sokáig beszólt még és olyan szívrehatóan ostromolt, hogy a végén beleegyeztem. Az egyessé­­get kézszorítással pecsételtük meg, este pedig meg­ittuk az áldomást is. Másnap, amikor londoni főnökömnek írtam és bejelentettem elhatározásomat, már nem láttam olyan rózsásnak a helyzetet. Különböző nehézségek is bukkantak elébünk, Róbert kétszobás irodát bérelt a külvárosban, de innen néhány hét múlva menekülnünk kellett a folytonos gyereksírás és szőnyegporolás miatt, mert különben megölt volna bennünket az idegesség. Jóideig eltartott, amíg végre olyan lakáshoz jutottunk, amelyik nekem is tetszett. Az új lakásnak négy szobája volt, ebből kettőt irodának szántunk, a másik kettőt pedig közös lakásunknak. (Szerdán folytatjuk.)

Next