Kis Ujság, 1933. július (46. évfolyam, 147-171. szám)
1933-07-01 / 147. szám
KIS üJSAG SSSBSSSSSSSSSSSSSSBSBSBSSSS: 1933 Julius B Az élet kapuia előtt t °. Érdekes nap a kettős szentnek hóvégi ünnepe: a Péter-Pál napja. Mert szinte kettős a jelentősége. Az egyik: az aratásé, a búzáé. Szóival a testé, a kenyéré. A másik még ennél is jelentősebb: az ifjúságunké, szóval a jövőnké, a léleké. Határmesgye, határkő tehát ez a nap. Összekötője az álomnak és a valóságnak, az iskolának és az életnek, az elméletnek és a gyakorlatnak. A főiskolák hallgatói ilyenkor búcsúznak el az egyetem padjaitól. Ilyenkor rendezik a nagy ballagásokat, melyeknek vidám pajkosságába, tréfás, jókedvébe ott rejtőzik a nagy titokzatosság, hogy vájjon merre véfeet majd a ballagás igazi útja? Csalódásba-e, avagy siker felé? S hogy vájjon az álmok színes fellegváraiban, megszületik-e számukra a mindennapi élet feltétele: a kenyér? De nemcsak a főiskolák hallgatóinak a nagy választóvonala ez a nap június végén. Döntő nagy napja az sok-sok százezer kispolgári családnak is ahol a gyermek a zsebében rejtegeti immár a kis okmányt, igazolását a polgári vagy ipari, vagy kereskedelmi iskola elvégzésének. Mennyi tömérdek gond, bajlódás, áldozatkészség és szeretet kellett a szülők részéről, hogy ez a kis papírlap, a végbizonyítvány megszülethessen. Mennyi lemondás kellett hozzá, hogy a gyerek, akár fiú, akár lány, a thai viszonyok között megtehette az utat az elemitől a negyedik polgári, vagy földmives iskola utolsó évfolyamáig. És a szülő, a szegény magyar szülő meghozta ezt az áldozatot. Szívesen hozta meg, mert az a gondolat és önzetlenség vezérli, hogy a fia különb ember legyen az apjánál. Hogy meg tudjon állani a magasában s az élet fejlődő iramával bírja a rohamot maga is. A gyerek jól is tanult, eszesnek is mutatkozott, szerette is a könyvet. Még azt a fáradságot sem reszelte, hogy a korai órákban, a legrosszabb időben is messze gyalogoljon az állomásra, hogy menjen a városba, ahonnan csak a késő esti órákban térjen ismét haza, egész nap eltengődve azon a kis száraz koszton, amit az édes jó anya szerető gondossága csomagol be néki Útravalónak. I — Nagy ára van a halnak! — mondják az északi tenger halászai, sok szerencsétlen barátjukra célozva, akik odapusztulnak a tenger szeszélyes és kegyetlen viharaiban s míg életük odavész, üresen marad a halászbárka. I — Nagy ára van a tudománynak! — mondjuk mi is a halászokhoz hasonlóan, de főképen annak a tudománynak, amelyet a nép egyszerű fiainak kell elsajátitaniok, hogy az életben egy karaj kenyérrel nagyobbhoz, biztosabbbhoz juthassanak. A szülők szinte mártiriumságot vállalnak magukra ezért a kis lehetőségért. Már-már leszakad testükről a ruha s ők nem is gondolnak arra, hogy maguknak újat vegyenek. Ha gondolnak is — nem maguknak vesznek, hanem a »gyereknek« — hadd mehessen szégyenkezés nélkül az iskolába. Maguknak el kell rejtezkedniök, hogy a » gyerek mutatkozhassék. De nem baj! Vállalják ezt is. A lemondást az igénytelenséget. Egyetlen örömük, egyetlen gazdagságuk: hogy fejlődni látják az életük folytatását — Krisztus becézett kincseit: a gyermeket. A sok-sok évi nehéz gond, a sok-sok lemondás és áldozatkészség után végre megszületik az eredmény: a kis bizonyítvány, amely igazolja, hogy befejeződött az iskola, kezdődik az élet. Mikor ez a nagy forduló elérkezik, amelyre a szülők is, a gyermek is annyira vágyakozott , akkor, csak akkor ébrednek a valóságra, hogy a nagy gond nem hogy véget ért volna, ellenkezőleg, csak most vannak benne, mégpedig nyakastól. Rájuk mered a kérdés, a borzalmas nagy kérdés: Hova, merre? Ott öli őket a kegyetlen rejtély, amelyet bárhogyan is, de meg kell oldaniuk s amelynek megoldása soha nehezebbnek nem látszott, mint éppen ma, a trianoni szegény Magyarországban. — Mi legyen a gyermekeinkkel?... — Ez a kérdés soha sem volt könnyű se a szülőnek, se magának az érdekelt gyermeknek. Még Nagymagyarországon sem. Hát még ma, amikor az állam is, a városok is csak elbocsátással akarják a maguk anyagi terheit enyhíteni s gondolni sem mernek új erők alkalmazására. Tehát hivatal — nincsen. De hát hova fordulhat mégis a gyermekből ifjúvá serdült emberújonc, — aki ma bátortalanabbul, ijedtebben néz az életrengeteg felé, mint egy erdőből kitévedt őzike? Sehonnan se remény, se biztatás. A mesék rideg elátkozott, kastélyaiban nem ijesztgetett annyi borzalom, mint amennyi az életben vár ma az újonnan jelentkezőre. Akárhova fordul, mindenütt ez a siralmas és bántó kép. A kereskedő ijesztgeti: — Csak kereskedő ne légy, öcsém! Mi is becsukunk nemsokára, mert csak a kereskedők szaporodnak, a fogyasztók ellenben már teljesen kipusztultak. Az iparos? Fájdalmasan legyint: a műhelye üres, segédjei már régen nincsenek. —! Még az asztalosságot a legjobban ajánlom, — mondja keserű fájdalommal s hozzáteszi magyarázatul: — Legalább a reményei koporsóját olcsóbban csinálhatja meg. Csupa ridegség, merev önzés, megértetlenség kiáltja feléjük: — Csak ide ne! Csak ide ne! Mert itt már úgy is túl sokan vagyunk. A pesti villamosokon meg szokott történni, hogy annyira zsúfolt kocsi, hogy csak úgy csüng róla az a emberraj.Mikor új utas akar ilyenkor felszállni, minden utas azt kiáltja feléje: — Nincs hely! Nem lehet! Ne tessék tolakodni! Sokan azonban nem hallgatnak az elijesztő kiáltásra, bízik a maga könyökében és erejében. Utat törnek maguknak, ha nagy nehezen is, de mégis. Amikor aztánt már fent van, amikor már ő is utas lesz, egyszerre elfelejti a sérelmet és a legközelebbi jelentkező felé már ő ordítja a legjobban és a leghangosabban: — Nincs hely! Ne tessék tolakodni! így van ez velünk emberekkel!* S ezért olyan az életünk, amilyen: könyörtelen, vigasztalan, szívtelenség, bizonytalanság. Aki már valahogyan helyet fúrt magának, az érzi a magáét s mint a mérges hörcsög — sziszeg, ha valaki veszélyeztetni meri gyűjtött tartalékait. A mi fiatalságunknak sem volna oly vigasztalatlan a helyzete, ha több belátás és — ami fő! — több szeretet fogadná őket mindjárt első lépésüknél, mikor az iskola padjaiból az élet göröngyös útjaira teszik a lábukat. Kőrös parti I ÍSSSBEBBBBSBBBBBBSBB Olcsóbbak vagyok, de legalább dolgoznak, válaszolják az újpesti asztalosok és cipészek az ellenük elhangzott panaszokra Kevesebb az illeték és az adó Újpesten, mint a fővárosban, ez is hozzájárul az olcsósághoz A budapesti asztalosipartestület legutóbbi ülésén a tagok nagy izgalommal tették szóvá egyes újpesti asztalosiparosok eljárását, amely, szerintük, súlyos károkat okoz az adófizető pesti iparostársadalomnak. Az egyik szónok kijelentette, hogy néhány újpesti asztalosmester 140 és 160 pengőért szállít teljes szobaberendezéseket, amelyeknek egyébként az ára legalábbis 400 pengő lenne. Ezt az árat szerintük, csak úgy tudják ezek az iparosok elérni, ha 20—22 filléres órabérek mellett dolgoztatják munkásaikat. Ehhez hasonló panasz hangzott el a cipésziparosok részéről is. Egyik-másik újpesti cipész 6 és 8 pengőért készít olyan cipőt, amelyet a cipőgyárak nem képesek 12 pengőn alul előállítani. A budapesti cipészmesterek állítása szerint ezek a cipők tetszetős külsejüek, de közel sem olyan jó anyagból készülnek, mint a drágábbak. Ezek után kiváncsiak voltunk arra, hogy mi a véleményük az újpesti iparosoknak az ellenük intézett támadásokról. Újpesten a Baross utcában működik egy olyan üzem, amely olcsó áron készít cipőket. A műhely tulajdonosa Sándor Ferenc nevű hadirokkant suszter, aki egy év előtt munka nélkül járta a várost, ma már tizenkét munkása használja a dikriset. — Valóban olcsóbbak vagyunk, — mondotta kérdésünkre, ’ — mint a pesti cipészek és az is igaz, hogy fele annyi munkabért fizetünk, mint általában szokásos. De viszont van munkánk. Mit ér a teljes munkabér, ha csak papiroson van meg. A szakma nagy része munka nélkül van és szívesen dolgozik még így is. Azonkívül természetesen nem húzunnk óriási hasznot. Megelégszem annyival is, amiből a családomat el tudom tartani. Ami azt illeti, hogy silány és hulladékbőrből készítjük cipőinket, az egyszerűen nem igaz. Mi úgynevezett kettes számú ipari bőrt használunk, ami ha gyengébb is, de felveszi a versenyt a külföldi bőrökkel, ezek az emberek, akik most itt dolgoznak, azelőtt mind munka nélkül voltak. Most van kenyerük. A Kolozsvári utcában találunk olyan asztalosműhelyt, ahol leszállított árakért készítenek bútort. Legalább 30—40 ember dolgozott a műhelyben. Amikor elismételtük az újpesti asztalosok ellen elhangzott panaszokat, a mester, akinek Novák István a neve, mérgesen kapta fel fejét: — Ugyan, kérem, az egész hercehureg azért van, mert a pesti adók és illetékek lényegesen megdrágítják a belterületi iparcikkeket Újpesten minden olcsóbb, mint Pesten. Természetesen nem tudjuk azokat a munkabéreket fizetni, amelyek rendes körülmények között szokásosak, de 20 filléres munkabérről és kosztért való dolgoztatásról szó sincs. Ha keveset is, de mégis kenyeret adunk nagyon sok olyan munkanélkülinek, aki eddig vagy éhezett, vagy a város keserves kegyelemkenyerére volt utalva. Mi dolgozunk, mert nem akarunk éhen halni ez az egész. Ezt nem tilthatja meg senki. Eddig a két válasz. Abban mindenkinél Igaza van, hogy nem akar éhenhalni. Azonban valamit mégsem szabad elfelejteni. És pedig azt, hogy az újpesti iparos fele annyi illetéket és adót fizet, mint a pesti. Azt hisszük, ezen a székesfővárosnak kellene segíteni. illésm :unW agíy volif „Ne mászkáljatok az utcán!“ Vasárnapi levél * írta Komáromi János Soha annyi dologtalan embert és unatkozó nőt, mint manapság! S ezek a férfiak és nők szinte kivétel nélkül az utcákon sétálgatnak, hogy alig lehet már mozdulni tőlük. A gyalogjárók délelőtti tizenegy óra körül, de különösen az alkonyati órákban hemzsegnek a léhűtő emberektől. Ezekben az órákban csaknem hősi elszántság kell hozzá, ha valaki át akar jutni például a Rákóczi út és a Nagykörút keresztezési pontján. De éppígy van ez az Oktogonnál, a Múzeum körúton, a Váci utcában és a dunaparti korzón. Képtelenül megnövekedett azok tábora, akik munka nélkül lógnak az utcán. Komoly ember, aki gondolkozni is szokott hébe-hóba, még a mai gondok közé sülyedt világban is menekülni próbál a semmittevés elől. Mert kétféle semmittevés van ! A munkától elcsigázott ember egyetlen felüdítése az egyik fajtája a semmittevésnek, melynél jótékonyabb állapotot képzelni sem lehet másikat. Elbújunk valami zajtól mentesebb zugba, ledülünk a fűbe, vagy elfekszünk kényelmesen a pihenőszékben, elandalodunk a fölibénk boruló véghetetlen mennybolton, nézzük a felhők ballagását s eszünkbe jutnak régi dolgok, amelyektől elérzékenyülés száll a szívünkre ... Gondolkozunk, de még sincsenek gondolataink. Az egyik emlék jön, a másik megy, ezek azonban nem fárasztják az agyat, csak elzsibbasztanak kényelmesen. Az ilyen semmittevés legnagyobb jótéteménye a fáradt idegeknek. Van azonban egy másik semmittevés is, amelyik legnagyobb átka életünknek. Amikor nem tudom, mihez kezdjek s éppen ezért kezdek mászkálni minden cél és irány nélkül össze-issza, mindenekelőtt pedig a gyalogjárót taposom, amely után akkor is behajtják rajtam az adót, ha életemben egyszer sem mentem végig rajta; amikor rest vagyok elhatározni magamat, hogy bizonyos rendet erőszakoljak magamra , emiatt kódorgok fel és alá ... És ez az állapot a legidegroncsolóbb és a legszomorúbb, amit csak el lehet képzelni ebben az életben. Vannak boldog halandók, akik felháborodottan így szólnak — persze önmagukban — az ácsorgók felé: _— Ne mászkáljatok az utcán! Ott ácsorogtok a sarkon, elálljátok az utat azok elől, akik a villamosra igyekszenek fölszállni, zavarjátok azokat, akik komoly ügyeiket akarják elintézni sürgősen, de — aprópénznek hiányában —■ kényszerítve vannak gyalogszerrel járni ... Egyáltalán érthetetlen az a makacsság, mellyel az aszfalthoz ragaszkodtak s rögtönöztek forgalmi akadályt lépten-nyomon. Itt egyetlen megoldás lehetséges csak! Ha már annyira rajongtok a szakadat én mászkáldért, gyalogoljatok ki például a Hűvösvölgy virányaira, kapaszkodjatok fel az egykori Normafa környékére, ott leülvén egy padra, pihenjetek meg s andalogjatok el a táj szépségein, ránduljatok ki az erdők hűvösére, szedjetek vadvirágot s vágjatok bele egy-egy hazafias dalba, hogy fölfigyeljen rá a rengeteg csöndre. — Persze, persze, — mondanátok ti erre —könnyű élcelődni a nyomorult emberen, de nehéz olyan tanácsot adni, amelyből valami célravezető ötlet bújna ki. Mert miért kódorgunk fel és alá a gyalogjárón minden cél nélkül? Azért, mivel nem tudunk mihez kezdeni szörnyű tanácstalanságunkban. Ma minden tíz ember közül ötnek akad még látszatelfoglaltsága .. . Munkája, kereseti lehetősége alig akad csak minden második néhai adófizető polgárnak: mit tegyen hát a többi ember? Egyszerűen arrafelé is tart, amerre még több embertársát látja kuncsorogni. Hátha az embervadonban valami csilláma fénylik föl előtte a reménykedésnek ! A helyzet nagyjából az, hogy az emberek kétségbeesésükben a legféktelenebb j lódításokkal próbálják kitolni egyik napot a másik után. Van például egy ké- » I I