Kis Ujság, 1933. július (46. évfolyam, 147-171. szám)

1933-07-01 / 147. szám

KIS ü­J­S­A­G SSSBSSSSSSSSSSSSSSBSBSBSSSS: 1933 Julius B Az élet kapuia előtt t °­. Érdekes nap a kettős szentnek hóvégi ünnepe: a Péter-Pál napja. Mert szinte kettős a jelentősége. Az egyik: az aratásé, a búzáé. Szó­ival a testé, a kenyéré. A másik még ennél is jelentősebb: az ifjú­ságunké, szóval a jövőnké, a lé­leké. Határmesgye, határkő tehát ez a nap. Összekötője az álomnak és a valóságnak, az iskolának és az élet­nek, az elméletnek és a gyakorlat­nak. A főiskolák hallgatói ilyenkor bú­csúznak el az egyetem padjaitól. Ilyenkor rendezik a nagy ballagáso­­ka­t, melyeknek vidám pajkosságába, tréfás, jókedvébe ott rejtőzik a nagy titokzatosság, hogy vájjon merre vé­­feet majd a ballagás igazi útja? Csalódásba-e, avagy siker felé? S hogy vájjon az álmok színes felleg­váraiban, megszületik-e számukra a mindennapi élet feltétele: a kenyér? De nemcsak a főiskolák hallgatói­nak a nagy választóvonala ez a nap június végén. Döntő nagy napja az sok-sok százezer kispolgári csa­ládnak is ahol a gyermek a zse­­bében rejtegeti immár a kis ok­mányt, igazolását a polgári vagy ipari, vagy kereskedelmi iskola el­végzésének. Mennyi tömérdek gond, bajlódás, áldozatkészség és szeretet kellett a szülők részéről, hogy ez a kis papír­lap, a végbizonyítvány megszület­hessen. Mennyi lemondás kellett hozzá, hogy a gyerek, akár fiú, akár lány, a thai viszonyok között megtehette az utat az elemitől a negyedik polgári, vagy földm­ives is­kola utolsó évfolyamáig. És a szülő, a szegény magyar szülő meghozta ezt az áldozatot. Szívesen hozta meg, mert az a gondolat és önzetlenség vezérli, hogy a fia különb ember legyen az apjánál. Hogy meg tud­jon állani a maga­sában s az élet fejlődő iramával bírja a rohamot maga is. A gyerek jól is tanult, eszesnek is mutatkozott, szerette is a könyvet. Még azt a fáradságot sem reszelte, hogy a korai órák­ban, a legrosszabb időben is messze gyalogoljon az állomásra, hogy men­jen a városba, ahonnan csak a késő esti órákban térjen ismét haza, egész nap eltengődve azon a kis száraz koszton, amit az édes jó anya szerető gondossága csomagol be néki Útravalónak. I — Nagy ára van a halnak! — mondják az északi tenger halászai, sok szerencsétlen barátjukra célozva, akik odapusztulnak a tenger sze­szélyes és kegyetlen viharaiban s míg életük odavész, üresen marad a halászbárka. I — Nagy ára van a tudománynak! — mondjuk mi is a halászokhoz hasonlóan, de főképen annak a tu­dománynak, amelyet a nép egy­szerű fiainak kell elsajátitaniok, hogy az életben egy karaj kenyérrel nagyobbhoz, biztosabbbhoz juthassa­nak. A szülők szinte mártiriumsá­­got vállalnak magukra ezért a kis lehetőségért. Már-már leszakad tes­tükről a ruha s ők nem is gon­dolnak arra, hogy maguknak újat vegyenek. Ha gondolnak is — nem maguknak vesznek, hanem a »gye­­reknek« — hadd mehessen szégyen­kezés nélkül az iskolába. Maguknak el kell rejtezkedniök, hogy a » gye­rek­ mutatkozhassék. De nem baj! Vállalják ezt is. A lemondást­­ az igénytelenséget. Egyet­len örömük, egyetlen gazdagságuk: hogy fejlődni látják az életük foly­tatását — Krisztus becézett kincseit: a gyermeket. A sok-sok évi nehéz gond, a sok-sok lemondás és áldo­zatkészség után végre megszületik az eredmény: a kis bizonyítvány, amely igazolja, hogy befejeződött az iskola, kezdődik az élet. Mikor ez a nagy forduló elérke­zik, amelyre a szülők is, a gyer­mek is annyira vágyakozott , ak­kor, csak akkor ébrednek a való­ságra, hogy a nagy gond nem hogy véget ért volna, ellenkezőleg, csak most vannak benne, még­pedig nya­kastól. Rájuk mered a kérdés, a borzal­mas nagy kérdés: Hova, merre? Ott öli őket a kegyetlen rejtély, amelyet bárhogyan is, de meg kell oldaniuk s amelynek megoldása soha nehezebbnek nem látszott, mint éppen ma, a trianoni szegény Ma­gyarországban. — Mi legyen a gyermekeinkkel?... — Ez a kérdés soha sem volt könnyű se a szülőnek, se magának az érdekelt gyermeknek. Még Nagy­m­­agyarországon sem. Hát még ma, amikor az állam is, a városok is csak elbocsátással akar­ják a maguk anyagi terheit enyhí­teni s gondolni sem mernek új erők alkalmazására. Tehát hivatal — nincsen. De hát hova fordulhat mégis a gyermekből ifjúvá serdült ember­­újonc, — aki ma bátortalanabbul, ijedtebben néz az életrengeteg felé, mint egy erdőből kitévedt őzike? Sehonnan se remény, se biztatás. A mesék rideg elátkozott, kastélyai­ban nem ijesztgetett annyi borzalom, mint amennyi az életben vár ma az újonnan jelentkezőre. Akárhova fordul, mindenütt ez a siralmas és bántó kép. A kereskedő ijesztgeti: — Csak kereskedő ne légy, öcsém! Mi is becsukunk nemsokára, mert csak a kereskedők szaporodnak, a fogyasztók ellenben már teljesen ki­pusztultak. Az iparos? Fájdalmasan legyint: a műhelye üres, segédjei már ré­gen nincsenek. —! Még az asztalosságot a legjob­ban ajánlom, — mondja keserű fáj­dalommal s hozzáteszi magyará­zatul: — Legalább a reményei koporsó­ját olcsóbban csinálhatja meg. Csupa ridegség, merev önzés, meg­ér­tetlenség kiált­j­a feléj­ük: — Csak ide ne! Csak ide ne! Mert itt már úgy is túl sokan va­gyunk. A pesti villamosokon meg szokott történni, hogy annyira zsúfolt kocsi, hogy csak úgy csüng róla az a emberraj.­­Mikor új utas akar ilyen­kor felszállni, minden utas azt kiáltja feléje: — Nincs hely! Nem lehet! Ne tes­sék tolakodni! Sokan azonban nem hallgatnak az elijesztő kiáltásra, bízik a maga könyökében és erejében. Utat törnek maguknak, ha nagy nehezen is, de mégis. Amikor aztánt már fent van, amikor már ő is utas lesz, egy­szerre elfelejti a sérelmet és a leg­közelebbi jelentkező felé már ő or­dítja a legjobban és a leghangosab­­ban: — Nincs hely! Ne tessék tola­kodni! így van ez velünk emberekkel!* S ezért olyan az életünk, amilyen: könyörtelen, vigasztalan, szívtelen­ség, bizonytalanság. Aki már vala­hogyan helyet fúrt magának, az érzi a magáét s mint a mérges hörcsög — sziszeg, ha valaki veszélyeztetni meri gyűjtött tartalékait. A mi fiatalságunknak sem volna oly vigasztalatlan a helyzete, ha több belátás és — ami fő! — több szeretet fogadná őket mindjárt első lépésüknél, mikor az iskola padjai­ból az élet göröngyös útjaira teszik a lábukat. Kőrös parti I ÍSSSBEBBBBSBBBBBBSBB Olcsóbbak vagyok, de legalább dolgoznak, válaszolják az újpesti asztalosok és cipészek az ellen­ü­k elhangzott panaszokra Kevesebb az illeték és az adó Újpesten, mint a fővárosban, ez is hozzájárul az olcsósághoz A budapesti asztalosipartestület leg­utóbbi ülésén a tagok nagy izgalommal tették szóvá egyes újpesti asztalosiparo­sok eljárását, amely, szerintük, súlyos ká­rokat okoz az adófizető pesti iparostársa­dalomnak. Az egyik szónok kijelentette, hogy néhány újpesti asztalosmester 140 és 160 pengőért szállít teljes szobaberendezéseket, amelyeknek egyébként az ára legalábbis 400 peng­ő lenne. Ezt az árat szerintük, csak úgy tudják ezek az iparosok elérni, ha 20—22 fillé­res órabérek mellett dolgoztatják munká­saikat. Ehhez hasonló panasz hangzott el a ci­pésziparosok részéről is. Egyik-másik új­pesti cipész 6 és 8 pengőért készít olyan cipőt, amelyet a cipőgyárak nem képe­sek 12 pengőn alul előállítani. A buda­pesti cipészmesterek állítása szerint ezek a cipők tetszetős külsejüek, de közel sem olyan jó anyagból készülnek, mint a drá­gábbak. Ezek után kiváncsiak voltunk arra, hogy mi a véleményük az újpesti iparosoknak az ellenük intézett támadásokról. Újpesten a Baross­ utcában működik egy olyan üzem, amely olcsó áron készít ci­pőket. A műhely tulajdonosa Sándor Fe­renc nevű hadirokkant suszter, aki egy év előtt munka nélkü­l járta a vá­rost, ma már tizenkét munkása hasz­nálja a dikriset. — Valóban olcsóbbak vagyunk, — mon­dotta kérdésünkre, ’ — mint a pesti cipé­szek és az is igaz, hogy fele annyi mun­kabért fizetünk, mint általában szokásos. De viszont van munkánk. Mit ér a teljes munkabér, ha csak papiroson van meg. A szakma nagy része munka nélkül van és szívesen dolgozik még így is. Azonkívül természetesen nem húzunnk óriási hasznot. Megelég­szem annyival is, amiből a családomat el tudom tartani.­­ Ami azt illeti, hogy silány és hulladék­bőrből készítjük cipőinket, az egyszerűen nem igaz. Mi úgynevezett k­ettes számú ipari bőrt használunk, ami ha gyengébb­ is, de felveszi a versenyt a külföldi bő­rökkel, ezek az emberek, akik most itt dolgoznak, azelőtt mind munka nélkül voltak. Most van kenyerük. A Kolozsvári­ utcában találunk­ olyan asz­­talosműhelyt, ahol leszállított árakért készí­tenek bútort. Legalább 30—40 ember dol­gozott a műhelyben. Amikor elismételtük az újpesti asztalosok ellen elhangzott pa­naszokat, a mester, akinek Novák István a neve, mérgesen kapta fel fejét: — Ugyan, kérem, az egész herce­hureg azért van, mert a pesti adók és illetékek lényegesen megdrágítják a belterületi iparcikkeket Újpesten minden olcsóbb, mint Pesten. Természetesen nem tudjuk azokat a mun­kabéreket fizetni, amelyek rendes körül­mények között szokásosak­, de 20 fillé­res munkabérről és kosztért való dolgoz­­tatásról szó sincs. Ha keveset is, de még­­is kenyeret adunk nagyon sok olyan mun­­­kanélkülinek, aki eddig vagy éhezett, vagy­ a város keserves kegyelemkenyerére volt­ utalva. Mi dolgozunk, mert nem akarunk éhen halni ez az egész. Ezt nem tilthatja meg senki. Eddig a két válasz. Abban mindenkinél­ Igaza van, hogy nem akar éhenhalni. Azon­ban valamit még­sem szabad elfelejteni. És pedig azt, hogy az újpesti iparos fele annyi illetéket és adót fizet, mint a pesti. Azt hisszük, ezen a székesfővárosnak kellene segíteni. illé­sm :unW agíy volif „Ne mászkáljatok az utcán!“ Vasárnapi levél * írta Komáromi János Soha annyi dologtalan embert és unat­kozó nőt, mint manapság! S ezek a férfiak és nők szinte kivétel nélkül az utcákon sétálgatnak, hogy alig lehet már moz­dulni tőlük. A gyalogjárók délelőtti tizenegy óra körül, de különösen az alkonyati órák­ban hemzsegnek a léhűtő emberektől. Ezekben az órákban csaknem hősi el­szántság kell hozzá, ha valaki át akar jutni például a Rákóczi­ út és a Nagy­körút keresztezési pontján. De éppígy van ez az Oktogonnál, a Múzeum­ kör­­úton, a Váci­ utcában és a dunaparti korzón. Képtelenül megnövekedett azok tábora, akik munka nélkül lógnak az ut­cán. Komoly ember, aki gondolkozni is szo­kott hébe-hóba, még a mai gondok közé sülyedt világban is menekülni próbál a semmittevés elől. Mert kétféle semmittevés van ! A munkától elcsigázott ember egyet­len felüdítése az egyik fajtája a semmit­tevésnek, melynél jótékonyabb állapotot képzelni sem lehet másikat. Elbújunk valami zajtól mentesebb zugba, ledü­­lünk a fűbe, vagy elfekszünk kényelme­sen a pihenőszékben, elandalodunk a fölibénk boruló véghetetlen mennybol­ton, nézzük a felhők ballagását s eszünk­be jutnak régi dolgok, amelyektől elérzé­­kenyülés száll a szívünkre ... Gondol­kozunk, de még sincsenek gondolataink. Az egyik emlék jön, a másik megy, ezek azonban nem fárasztják az agyat, csak elzsibbasztanak kényelmesen. Az ilyen semmittevés legnagyobb jótéteménye a fáradt idegeknek. Van azonban egy másik semmittevés is, amelyik legnagyobb átka életünknek. Amikor nem tudom, mihez kezdjek s éppen ezért kezdek mászkálni minden cél és irány nélkül össze-­issza, mindenek­előtt pedig a gyalogjárót taposom, amely után akkor is behajtják rajtam az adót, ha életemben egyszer sem mentem végig rajta; amikor rest vagyok elhatározni magamat, hogy bizonyos rendet erősza­koljak magamra , emiatt kódorgok fel és alá ... És ez az állapot a legidegron­csolóbb és a legszomorúbb, amit csak el lehet képzelni ebben az életben. Vannak boldog halandók, akik fel­háborodottan így szólnak — persze ön­magukban — az ácsorgók felé: _— Ne mászkáljatok az utcán! Ott ácsorogtok a sarkon, elálljátok az utat azok elől, akik a villamosra igyekszenek fölszállni, zavarjátok azokat, akik ko­moly ügyeiket akarják elintézni sürgő­sen, de — aprópénznek hiányában —■ kényszerítve vannak gyalogszerrel jár­ni ... Egyáltalán érthetetlen az a ma­kacsság, mellyel az aszfalthoz ragasz­kodtak s rögtönöztek forgalmi akadályt lépten-nyomon. Itt egyetlen megoldás lehetséges csak! Ha már annyira ra­jongtok a szakadat én mászkáld­­ért, gyalogoljatok ki például a Hűvösvölgy virányaira, kapaszkodjatok fel az egykori Normafa környékére, ott leülvén egy padra, pihenjetek meg s andalogjatok el a táj szépségein, ránduljatok ki az erdők hűvösére, szedjetek vadvirágot s vágja­tok bele egy-egy hazafias dalba, hogy föl­figyeljen rá a rengeteg csöndre. — Persze, persze, — mondanátok ti erre —könnyű élcelődni a nyomorult em­beren, de nehéz olyan tanácsot adni, amelyből valami célravezető ötlet bújna ki. Mert miért kódorgunk fel és alá a gyalogjárón minden cél nélkül? Azért, mivel nem tudunk mihez kezdeni ször­nyű tanácstalanságunkban. Ma minden tíz ember közül ötnek akad még látszat­elfoglaltsága .. . Munkája, kereseti lehe­tősége alig akad csak minden második néhai adófizető polgárnak: mit tegyen hát a többi ember? Egyszerűen arrafelé i­s tart, amerre még több embertársát látja kuncsorogni. Hátha az embervadonban valami csilláma fénylik föl előtte a re­ménykedésnek ! A helyzet nagyjából az, hogy az embe­­­­rek kétségbeesésükben a legféktelenebb j lódításokkal próbálják kitolni egyik na­­­­pot a másik után. Van például egy ké- » I I

Next