Kis Ujság, 1949. május (3. évfolyam, 100-125. szám)

1949-05-01 / 100. szám

­tek a szavak, amiket Sztálin mon­dott 1946 áprilisában a magyar kormányküldöttségnek: „Saját ideológiánkkal kerülnénk szembe... ha nem becsülnénk a kis népeket, ha nem tartanánk tiszteletben jogaikat és függetlenségüket, ha beleavatkoznánk a kis államok belső ügyeibe. Megtehetjük ezt? Nem, nem tehetjük meg. Ha ezt megtennénk, magunk alatt vág­niuk a fát‘‘. — Majd így folytatta Jkuitin: „A másik ok, amely arra "késztet bennünket, hogy tisztelet­ben tartsuk a kis népek fü­gget­lenségét: saját államunk összeté­tele. Nézzenek végig a Szovjet­unión. Itt nemcsak nagy nemze­tek vannak, hanem kicsinyek is, vannak nemzetiségek, népi cso­portok. Megtehetjük-e mi, hogy­ne számoljunk saját nemzetisé­geink véleményével, mikor az or­szágaink határon túl élő kis nemze­tekhez való viszonyunkról van szó? Nem, ezt nem tehetjük, mert saját soknemzetű államunk alap­ját ásnánk alá!“­­ M­­INDIG ÚGY éreztem, hogy a nagy Sztálinnak ezek a sza­vai a nemzeti függetlenségről vol­tak moszkvai utunk és külpoliti­kánk legnagyobb és legszebb él­ménye. Vájjon eltérhettünk-e egy pil­lanatra is ettől a vezérgondolattól, nemzeti függetlenségünk megőrzé­sétől? Váljon nem válik e rögtön érthetővé a függetlenségi gondolat jegyében a Marshall-ajánlattal kapcsolatos állásfoglalásunk? És ez a politikailag indokolt állásfog­lalás vájjon nem bizonyult-e gaz­daságilag is teljesen helytállónak? A Marshall-kölcsönben részesült országok, szuverenitásuk jelentős részét áldozták fel egy tál lencséért, amint ez egyre világosabbá vá­lik mindenki előtt. Vajjon melyik ország tudja felmutatni a Mar­­shall-kölcsön birtokában a fel­­emelkedésnek azt a lendületes ívét, amelyet a háború sújtotta, rombadöntött Magyarország Mar­­­shallt kölcsön nélkül a maga nem­zetgazdasági erejének összefogá­sával, tehát saját erejéből, a szo­cialista tervgazdálkodás útján elért? A függetlenség és szabadság gondolata irányító elvünk a béke és háború kérdéseiben is. Kíván­juk, sőt követeljük a békét, mert az építőmunkához békére és nyu­galomra van szükség. Elítélünk minden háborút, amely más nemzet életére tör, hogy azt leigázza, vagy kizsákmányolja, de jogosnak ismerjük el azt a harcot, amelyet az ember egy népnek, vagy az emberiségnek a szabad­ságáért és függetlenségéért vív. A két béke-vilgágkongresszus beszédes példáját adta annak, hogy ebben a felfogásban száz és százmilliók értenek egyet velünk a világ min­den táján. A békés dolgozó népi Magyarország a legszebb harcot folytatja, amit nép­­vívhat, harcot a jobb és szebb életért, harcot függetlenségének és szabadságá­nak megóvásáért, harcot a békéért. Szabadság függetlenség, munka és béke, ezek azok a gondolatok, amelyek az idei gyönyörű május elsején eltöltik a magyar szíveket. (2) Vasárnap, 1949 május 1 A fejedelem hegedűsei A tizennyolcadik században, a régi Magyarországon volt valaki, aki nagypéntektől a másik péntekig, hét napig magába roskadva, búslakodva és vigadozva, félig-meddig már elfe­lejtett történetekre emlékezve töltötte az időt fiai társaságában s a mély gyászban minden áldott nap csak­nem egyazon volt a beszéd: az, amit nagyapja egykori gazdájáról hallott és tudott. Húsvét vidám ünnepe sem volt kivétel, mert ezek a napok is beleestek az egyhetes gyászba, ame­lyet rejtelmes beszélgetések és fel­­csattanó kiáltások még komorabbá tettek. Régi bánat fekete madarai lepték el a gyászoló család különös házalóját, ahonnan mindenféle zene­­szerszám hol búsongó, hol sikottó hangja szálldosolt az elhagyott tájé­kon, mert az a terjedelmes épület túl volt még a cigányfertályon is, egé­szen a Sajó partján egy istenadta, széthordta emelkedésen. A nagyapa az a híres-nevezetes Barna Miska volt, aki­ kétszáz év előtt hűségben és hegedülésben nem ért utat senki sem. Nem kisebb em­bernek volt kedvelt cigánya, mint az öreg, majd a fiatal Rákóczinak, akit miután 1707-ben Marosvásárhelyen erdélyi fejedelemmé iktattak, II. Rákóczi Ferenc néven ismer a törté­nelem. Saját és környezete feljegy­zéseiből tudjuk, hogy igen szerette a cigányzenét És amikor 1711-ben rá­lépett a bujdosók Lengyelország felé vezető ösvényére, Barna Miska sírva vetette magát Rákóczi lába elé! — Mégysz, mégysz, felséges feje­delem! Itt hagyod a vagyont s kere­sed a nincsent! Ez bizony igaz volt: a Rákóczi va­gyon itt maradt, de a fejedelem hívei nem a vagyonnak ’esküdtek fel s vele mentek a nincstelenségbe Akik II. Rákóczi Ferencet bujdosásában sem hagyták el, ezek között volt hű cigánya is, Barna Miska, aki nem egyedül, hanem a banda nagyobb ré­szével Rodostóig kisérte s ott is ma­radt a fejedelem haláláig. Barna Miska bandája rokonságából került ki s két ve­je is vele ment. Egyik veje Czinka Ferenc gondolkozás nélkül csatlakozott a bujdosókhoz, pedig akkor született az első gyerekük, egy kis leány, akit Panna névvel hagytak otthon. És mivel még a születés előtt esküdözött Czinka Ferenc, hogy akár fiú, akár leány lesz a gyerek, ő azt nagyon­ nagy hegedűsnek neveli, hat év múlva hazajött Rodostóból. A bandában a­­ helyét testvére Czinka Sándor foglalta el és ő itthon hatéves Panna leánya tanítására áldozta minden idejét. Czinka Ferenc tanítása nem ment kárba, mert Panna három év múlva, kilenc éves korában úgy hegedült, hogy csodájára jártak; az apja ban­dáját úgy vezette, hogy aki a szom­széd szobában hallgatta, azt gondolta, hogy a prímás áll a zenekar élén. Amikor meghallgatta a leányka he­­gedü­lését Lányi János sajógömöri birtokos, felkereste a Czinka-csalá­­dot s rábeszélte, hogy vigyék el Rozsnyóra a kicsi Pannát, ott van egy karmester s tanuljon ott to­vább. Panna haladása itt meglepő volt. A második év végén is nagy híre volt, de a harmadik esztendő már országos hírt s nevet juttatott neki. A zenekedvelők messze földről eljöttek, hogy hallhassák, mások meghívták, hogy gyönyörködhessenek a csodagyerek játékában, zeneértő és zenész volt az akkori bíboros, Csáky Imre, aki meghívta a híres cigány­lánykát Esztergomba, hogy egy zene­kedvelő társaság előtt hegedüljön. És az akkor még kicsi Panna nemcsak elbájolta játékával az előkelő társa­ságot, hanem meg is siratta, mert hegedűjén egyszerre csak felcsendült Rákóczi siralma, Rákóczi kesergője, Rákóczi búcsúja s Bercényi nótája. Olyan hatást váltott ki a leányka tö­kéletes és egy dicső korszakot vissza­varázsoló előadása, hogy a jelen­lévők náluk lévő értékeiket kosarába dobták. A bíbornok egy drága gyűrű­vel és olasz mesterhegedűvel aján­dékozta meg Pannát és amikor meg­kérdezte, hogy honnan tudja ilyen jól és ennyi érzéssel a kuruc korra emlékeztető hangulatokat, Panna büszkén így felelt: — Édes­apám hozta haza Rodostó­ból nagyapám szerzeményeit. Panna sikereinek családja és atya­­fisága igen örvendezett, de legbüsz­kébb volt az eredményre Lányi Já­nos, aki az esztergomi előadás örö­mére Pannának kuruc huszárruhát csináltatott. Ettől kezdve mindig egyenruhában -z oldalán kard, fél­vállra vetett farkasbörmente, félre­csapott kucsma­­, így hegedült és ez az egyenruha még hódítóbbá tette a nyúlánk, széparcú cigányleányt. Még nem volt tizennégy éves, ami­kor férjhez ment és most már az atyafiságból bandát szervezett. A ra­jongó Lányi most már a banda tag­jait is huszárruhába öltöztette és így járták a Rákóczi-hangulatokkal az országot. Egy év múlva Panna házat épít­tetett Gömörben a Sajó partján és addig nem ment hegedülni, amíg nem született meg első gyereke­s fia lévén, Rodostóban élő nagyapja Miska nevét kapta. Ezután ismét fel­vette a huszárruhát, azonban tíz éven keresztül gyakran viselt női ruhát is, mert sokszor kellett otthon marad­nia és ebben az állapotban mégsem állott volna jól a feszes egyenruha. Pannának öt fia született és az egy­kor olyan terjedelmes épület lassan­ként megtelt a maga és bandája megszaporodott családjával. A banda törzstagja ura, két sógora és néhány rokona volt. Együtt laktak. A család együtt volt 1735 nyárderekán is és sok új dal sorra került a hangszere­ken, aztán ismét csak a Rákóczi-dalok, amelyeket az egész országban áhítat­tal hallgattak. Czinka Ferenc boldo­gan kiáltott fel és ölelte meg Panna lányát: — Te vagy a legnagyobb hegedűs Magyarországon. Észre se vették, hogy néhány öreg ősz ember álldogál az ablak alatt, olyan különös öltözetben, ami ezen a tájon nagy ritkaság, a kapu előtt kóboros szekér, a lovak csaknem a földig eresztett fejjel várták a lósze­rencsét s az árokból kinőtt ,hosszú­­szárú fű felé szimatoltak. Az egyik öreg szinte hereskedve lépett be a szobába. — Jól szól a hegedű — mondotta, mintha Czinkának válaszolna —, de nem egészen úgy van, ahogy ti húz­zátok! Elképedve tekintettek a merész be­szédű öregre. Csak Czinka Ferenc ugrott hozzá s a nyakába borult, annyi kérdést intézve hozzá, hogy arra megfelelni bajos lett volna. Az­tán lányára kiáltott: — Panna! A nagyapád, Barna Miska!­­ A vén zenész hidegen nézte a bá­­mulókat. Olyan volt, mint egy szo­bor. De amikor veje a fejedelmet kérdezte, akkor Barna Miska vála­szul szigetrázóan zokogott. Most már tudták, hogy mért jött haza a feje­delem hegedűse. A sírás is ragadós. Egymásután kezdték s a végén az egész cigánycsalád keservesen siratta el Erdély, majd a szécsényi ország­­gyűlés választott vezérlő-fejedelmét. Leghamarabb Panna tért magához és nem mozdult nagyapja mellől. Közben intézkedett, hogy jöjjön be a banda, igyanak, egyenek. A lovakat állítsák be. Kérdezte, hogy hányan jöttek haza. Ekkor tűnt ki, hogy van olyan cigány, aki örökre ott maradt­­­örökföldön. Erre újabb sírás-rívás következett. Azután karonfogta nagy­apját s szobájába vezette. Ide hoza­tott italt s ételt és itt mutatta be fiait, akik már úgy, ahogy hegedülek. — Mi hibája volt a játékomnak? — kérdezte Panna hirtelen. — A játékban nincs hiba — ma­gyarázta az öreg —,­­de nem úgy van, ahogy húztad. Én csak tudom! Az én szerzeményem. Amióta beteg volt a fejedelem, a kesergőből Rá­­kóczi-nótát csináltam. Ez l­it, van erővel, vággyal, reménységgel. Mert a felséges úr is mindig reményke­dett... Ez az ő emléke. Barna Miska kézbe v­ette a hege­dűt s pillanat múlva megtelt a ház a Rákóczi-nóta vérforraló dallamával. Ez csakugyan nem kesergő volt, ha­nem égigható induló. A Rákóczit Az­tán Panna vette át a hegedűt és ami­kor egy hallás után elhúzta, akkor a nagyapja lelkesedve kiáltotta: — Csakugyan te vagy a legna­gyobb hegedűs Magyarországon! Csak ketten vagyunk a fejedelem hegedűsei! — Elgondolkozott és a maga vigasztalására hozzátette: — De ehhez az én Rákóczi nótám kel­lett ... A fiúcskák a szülők tudományát örökölték és Panna most már fiaival járta az országot, ők is huszárruhát viseltek és a Rákóczival aratták leg­nagyobb sikereiket. És hogy az unoka egy szinten tegyen nagyapjá­val, Panna is több dalt szerzett. Há­rom szerzeménye máig is fennma­radt. Háromszáz özvegy nótája, ős­apáink dala, ilab­tli tánc, ötven évnél tovább hegedült Panna és hatvanéves korában máról-hol­napra megöregedett. Váltott lovakkal sietett haza, mert Sajó­ Gömörben akarta utolsó napjait eltölteni. Élt még a rajongó Lányi, aki már aggas­tyánnak számított. Tőle kért Panna sírhelyet a Sajó partján, nem messze házától és a fiaival ásatta meg sírját, hogy tudását teljesen örököljék. Meg­hagyta, hogy gyűrűit ne húzzák le ujjáról és hogy hegedűjét koporsó­jába tegyék. Minden úgy történt, ahogy elrendelte 1772-ben. ... Egy emberöltő előtt Sajó-Gö­­mörben jártam. A Lányiak helyén a Szentiványiak voltak. Itt találkoztam egy vén cigánnyal. — Hol Van Cinka Panna sírja? — kérdeztem és megígérte, hogy más­nap reggel elvezet oda. — A háza rég összeroskadt — be­szélte —, de a sírját nem bánthatta senki, mert a Sajó őrzi. A víz irányt változtatott s ebből a partból minden évben elvitt egy darabot. .Sokáig lát­szott a sír, amelyet már körülvett a Sajó, azonban a temetkezőhely fűzfái jódarabig dacoltak az árral. Ma már csak egyetlen filt mutatja, hogy hol kellene keresni Panna nyughelyét a víz alatt. Szerencsés volt mindig Cin­­ka Panna és most is az. Mert, cigány hit szerint, aki holtában folyóvíz alá kerül, annak emléke századokig fenn­marad ...Hargitai István IVlit gyártott iparunk az első negyedévben Az iparügyi minisztérium alá tar­tozó nehéz- és könnyű iparágak az év első három hónapjában túlteljesí­tették az idei első negyedévi tervet. A nyersacéltermelésben az előirány­zatot 105 százalékban, mozdonygyár­­tásunkban 117,6 százalékban teljesí­tettük az előirányzatot. A villamos­áram termelésünk 108,5 százalékra, alumíniumiparunk 104 százalékra, papírgyártó iparunk 108,5 százalékra teljesítette az első negyedévi tervét. Az év első három hónapjában 500 új traktort, 43.000 kerékpárt, és több mint 760.000 pár bőrcipőt állítottak elő az államosított gyárak. Festék­iparunk 129 százalékra teljesítette a tervelőirányzatot és üvegiparunk az év első három hónapjában körülbelül 1,5 millió négyzetméter táblaüveget és mintegy 3500 tonna öblösüveget állított elő. Ifa?o?M­ós­­latosok Miért iszik pálinkát? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tett fel három tudós a legutóbbi időben több mint 2600 személynek, hogy a kapott vá­laszokból igen érdekes következteté­seket vonjon le. Az ivók zöme ugyanis nem azért iszik, mert talán különösen ízlik neki az ital, vagy mert készakarva be akarnának csípni, hanem első­sorban a­ társaság kedvéért, hogy barátok között jól érezzék magukat. A kérdezettek 43 százaléka ebbe a csoportba tartozott, viszont közvet­len ezek után következtek azok, akik őszintén bevallják, hogy „sze­mélyi okokból“ fogyasztanak szeszes italt (41 százalék). A hátramaradó 16 százalék vagy azt válaszolta, hogy a társaság és az ital kedvéért iszik, vagy egyáltalában nem indokolta meg szenvedélyét. A „társashák“ leggyakoribb vála­szai így hangzottak: „Egy italmérés­ben csak nem rendelhetek szódavi­zet“, vagy „Hiszen ismerőseim is isznak!“ Egyesek igen őszintén azt vála­szolták, hogy azért isznak, mert az ital mellett jól érzik magukat, vagy röviden és velősen csak annyit, hogy „ízlik“. A tudósok vizsgálataik legfőbb eredményeként csak azt a tanulságot vonták le, hogy az emberek ne nó­gassák embertársaikat, ne itassák barátaikat. Ebben az esetben ugyanis ismét csak fen lendített “* kísérletezők tapasztalatait idézzük, az iszákos emberek száma a felére csökkenne, feltéve, hogy a 2677 kérdezett — iga­zat mondott. Hogyan kell elbírálni a tanulók magatartását és tanulmányi előmenetelét A közoktatásügyi miniszter úr rendelete A hivatalos lap mai száma közli a közoktatásügyi miniszter rendeletét a tanulók osztályozásáról. Intézkedik ,a rendelet arról, hogy miképpen kell elbírálni és osztályozni a tanulók magatartását és tanulmányi előmene­telét. A tanuló magatartását is el kell bírálni, aszerint, hogy az iskolában és iskolán kívül milyen mértékben felel meg erkölcsi, továbbá a népi demokratikus és a nemzeti szempont­ból támasztott követelményeknek. Szüleivel, nevelőivel, általában az idősebbekkel szemben tanúsított, ma­gatartásán a kellő neveltség, palléro­­zottság mutatkozik-e, és tanulótársai között tanúsított magatarása a töb­biekre jó vagy rossz hatással van-e. Iskolai munkájában, ruházatán, hol­miján észlelhető-e a rendre és küülső csínre való törekvés? A tanulmányi előmenetelnél a kö­vetkező szempontok szerint k­ell el­bírálni a tanulót: a leg­lényegesebb a tárgyismeret elbírálása. Ezzel kap­csolatosan elsősorban a tanuló ön­állóságáról kell képet alkotni, arról, hogy szerzett ismereteit milyen mér­tékben képes önállóan alkalmazni. Meg kell állapítani, hogy beleillesz­kedik-e­­­ közös munkába és szellemi magatartásával elősegíti vagy hátrál­­ta­tja-e az előrehaladást. Meghalt az utóim debreceni „gubás — kimúlt a gubacsapók mestersége uizálódott, majd amikor a gubát mindinkább a bunda szorította ki, egyre­­jobban sorvadt és Orosz Jó­zsefben most utolsó művelője költö­zött el az élők sorából. Egyik legrégibb iparűző foglalko­zás volt Magyarországon a gubacsa­pók mestersége, akik 1398-ban Deb­recenben már szabadon levők voltak s céhpecsétjük 1529-ből maradt meg. A legrégibb debreceni, sőt magyar céhnek tekinthető a debreceni guba­csapók céhe, akiknek­ munká­jára jel­lemző, hogy a múlt század elején egyetlen évben huszonötezernél több gubát — vagy ahogy délebbre neve­zik: subát — készítettek a debreceni gubacsapók. Utcanév is fenntartja ennek a mesterségnek az emlékét. Szilágyi Erzsébet 1467-ben vásártar­tási jogot engedélyezett nekik a Ho­mok­ utcában, ahol a legtöbb guba­csapó mester lakott. Innen eredt a debreceni híres Csapó-utcának a neve is. Fennmaradt levéltári adatok szerint 1799-b­en 177 gubacsapó volt Debrecenben, akiknek száma 1853- ban 228-ra emelkedett. Ezután foko­zatosan sorvadt ez az iparág Lassan már csak pásztoremberek, pusztán, tanyákon­ élő magyarok vá­sároltak gubákat. A gubás ipartársu­lat 1921-ben oszlott fel. Ekkor tizen­nyolc tagja volt az ipartársulatnak. A 30-as években hat mester dolgo­zott Debrecenben. Ezek közül az utolsónak maradt meg Orosz József, aki 1948 karácsonyára még három megrendelést kapott. Most­­ő is el­ment, a legutolsó gubakészítő. Szer­számait valószínűleg a Déry-mú­­zeumban helyezik el, mint a valami­kor az ország határain túl is jól­ismert magyar iparág utolsó emlékeit. Néhány héttel ezelőtt halt meg Debrecenben Orosz József, az utolsó gubásmester. Halála alkalmából most a „Debrecen“ című napilap visszaemlékezik erre a régi híres ma­gyar iparra, amely a századforduló után mindjobban debrecenivé specia- MÁJUS I Írta: Juhász Gyula (1914) A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény! És jött a május. Ezer orgonának Lila virágja búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött föl. És a paréj is megnőtt szabadon. Mint győzedelmi­ zászló, égbe lendült A jegenye, s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel. Hogy itt a május és a diadal! A nap bíborban húnyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett. Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet! TETSZIK NEKEM Írta: Illyés Gyula Tetszik nekem, már nem köszön előre, nem tudja szolgának magát a nép ezen a tájon ... de tekint a földre, vagy nézi hosszan az Isten egét, ha jő egy úr, vagy úrforma... Kabátom után engem is annak tartanak, elfordulnak, s én biztatnám vidáman e hallgatag, konok magyarokat. Hogy jól van ez! így van ez jól! Keményen nézzétek csak azt a szelíd eget, egy pár századon át, egy ezredéven már ép eleget köszöntgettetek. Nézzétek csak a földet, zord anyánkat, ki egy babszemért hajolni tanít, a­míg elétek is sipka-gyűrve járul, földig hajol, ki akar valamit!

Next