Kis Ujság, 1951. július (5. évfolyam, 151-176. szám)

1951-07-01 / 151. szám

--------------------------------------------------------------kis Újság A HATTYÚK TAVA Csajkovszkij balestjének nagysikerű bemutatója A­ Messerer betanításában az Operaházban Diótörő, Párizs lángjai, Anyegin, Hattyúk tava — négy kiem­lkedően nagy teljesítménnyel gazdagodott Operaházunk műsora két év alatt, s ez a négy rendkívüli siker — amely a hozzánk látogató szovjet vendég­művészekhez fűződik — olyan ered­ményeket jelent, amelyek hasonlít­hatatlanul nagy lépésekkel vitték előre opera- és balettkultúránkat, ki­magasló megújulást, fejlődést hoztak haladó művészetünknek. A hattyúk tava — amelyet ün­nepi keretek között vasárnap ját­szott először az Operaház — eredeti bemutató nálunk. Az esemény mű­vészi magasrendűsége, szépsége, ha­tása kárpótolta a közönséget több, mint hét évtized mulasztásáért. Csajkovszkij remeke — sorrend­ben az első balettje, egyébként hu­szadik alkotása — 1877-ben került először színre a Moszkvai Nagy Színházban. Egy évig dolgozott a nagy orosz zeneköltő Begichev dra­maturg és Geb­er balettmester szö­vegén. .A hattyúk tava muzsikája döntő lépést jelentett a színpadi ze­neművészetben. Csajkovszkij nagy egyénisége megújította kora balett­jeinek szellemét. A múlt század utolsó harmadában ő volt az első zeneköltő, aki a balett mesefigurái­ban is meglátta az embert. Ellen­tétben az akkori divatos baletek­kel, Csajkovszkij a pompázatos külsősé­gekben nem célt, csak keretet, kön­töst látott , a lényeget költötte ze­nébe, az érzések drámáját, a lírai mondanivalót. A hattyúk lova áradó dallamai, dússzínű­ harmóniái az igazi szenve­délyt hordozzák mélyükben s a já­ték színes fátyolon át a monda táv­latainak adnak hangot. Mert A hattyúk tava meséje tulajdonképpen ősi népmondában gyökerezik, amely élt az orosz népben, mielőtt felbuk­kant volna a 19. sz. során az iroda­lomban. Az ősi vándormese hattyúvá vará­zsolt leányokról szól, akik csak esténként a hattyúk tava mellett ölt­­hetik fel emberi alakjukat. A fiatal herceg hattyúvadászatra megy, el­varázsolt lányra lel és beleszeret. Ki kell szabadítania szerelmesét a va­rázsló bűvöletéből. A szerelem, az emberség, a hűség ereje kerekedik felül és lebírja a rontást. Lényegében az őse mese a jónak és rossznak harcáról szól. Csaj­kovszkij megérzi a mese ősi valósá­gát és muzsikája nemcsak színes ba­lettzene, hanem a monda velejét szó­laltatja meg, a jó és rossz küzdel­mét, az igazság felszabadulását fejezi ki s alakjainak széles, mélyen emberi vonásokat, igaz, őszinte, szenvedélyes realitást ad. A balett zenéje — amelyet R­enes­­tein Jenő stílusosan vezényel — het­venöt év alatt sem hervadt meg, ben­sőségesen lírai, kifejezően színes. A híres hattyúdallam szép emlékünk marad. Pompás a viharjelenet, eleve­nek, mozgalmasak a népek táncai a menyasszonyválasztás ünnepén. A leg­szebb lírai részekben mindvégig az örök szerelem muzsikál. Mé­tán lett az orosz klasszikus balett egyik legnépszerűbb színházi estéje, a koreográfiai szépségek tár­háza A hattyúk tava. Bemutatója óta állandóan szerepel a Nagy Színház műsorán s a forradalom győzelme óta a különböző szovjet operaházakban. Reizinger balett­mester, az első premier koreográ­fusa után a nagynevű A. Gurszkij rendezte, majd 1937-ben, A. Messe­rer vitte új előadásban a Nagy Színház színpadára. Az orosz klasszikus balett nagy­­életű stílusát, eredményeit és saját művészi elképzeléseine, gazdag szí­neit egyaránt megvalósította a ki­váló moszkvai vendég a mi operánk előadásán is. A balett minden szép­sége beszédesen érvényesül A. Mes­serer, a Szovjetunió népművésze, a többszörösen Sztálin-díjas balett mes­ter koreográfiájában és rendezésé­ben. Ez a mélyen értelmező, színes ko­reográfia és nagyvonalú, mozgalmas, pompás rendezés a reális emberi ér­zések, szenvedélyek mélységét, őszin­teségét mutatja meg a klasszikus ba­lett formanyelvén. Változatosságá­nak skálája minden árnyalatot fel­tüntet. Öröm, félelem, elragadtatás, ellenkezés, megadás, fájdalom, ha­rag, csöndes elmerültség, feltörő in­dulat s még felsorolhatatlan gazdag­ságban az emberi lélek redői dúsan kitárulnak a tökéletesen kifejező mozdulatokban és táncformákban. A koreográfiából megérzi a néző,­­ hogy Messerer nemcsak egyike a vi­lág legnagyobb táncosainak és tánc­­költőinek — a fantázia és a meg­valósító erő egyaránt nagy benne — hanem egyben avatott muzsikus is. Tökéletesen ismeri és szereti a Csaj- Vovszkij-zene minden ütemét. A leg­finomabb zenei árnyalatot is át tudja váltani táncba, mozgásba, játékba, s a mesében feltáruló érzések, indula­tok sokszínűségét bámulatos átadó­­képességével belesugallja A hattyúk tava minden szereplőjébe. Az átfogóan egységes, művészien elképzelt és megvalósított rendezés­nek külön értéke az a nagy nevelő erő, amely kitűnően érvényesült balettegyüttesünk haladásában. Fegye­lem, egyöntetű mozgás, pontosság, művészi együttműködés sugárzik a csoportjelenetekbel. A hattyú­ lányok fehér, tüllszoknyás csoportja harmo­nikusan, egyszerre mozog, minden gesztusa, arckifejezése, testtartása klasszikus képet ad s amellett vala­mennyien élőn tükrözik a­­jelenetek hangulatát. A XVI. század levegőjét lehelő udvari képek során pedig a mesén át is eltalált korhangulatot, megragadó stílust érzünk- A négy tánckép mind részleteiben, mind össz­hatásában varázslatosan leköti és lel­kesedésre ragadja a nézőt. A­ Messerer óriási sikerrel bizonyí­totta be, milyen sokat jelent a szovjet művészet iránytmutatása, segítsége haladó kultúránknak. Megragadóan széptávlatú, mese­­hangulatú színpadképeket tervezett két Kossuth-díjas művészünk, Oláh Gusztáv és Fü­löp Zolán. Különösen a várkastély előtti táj és a hattyúk tava felett átzúgó vihar képe kapja meg a nézőt. Márk Tivadar költőien szép jelmezei közül külön ki kell emelnünk a varázsló megjelenítését. Kovács Nóra (Odette és Odilia ket­tős szerepében) és Rab István (a her­ceg) áll az együttes élén. Fejlett, kitűnő technikával, vonzó kifejező­készséggel, remekül alakítják sok­színű szerepeiket. Különösen Kovács Nóra táncában láttunk újabb nagy fejlődést. A klasszikus balett a vérévé vált. Könnyed, finom, stílusos és mint színésznő is élesen el tudja határolni egymástól két alakítását, a fehér és fekete hattyút. Búcsújele­nete pedig a második felvonás végén megindítóan szép. A kitűnő Rab Ist­ván mellett is feltűnik egy egészen fiatal táncos, Füleki Gyula, az udvari bolond szerepében, ötletes, mulat­ságos alakításának hitele van s a tánca meglepően bravúros. Maszk­ban, megjelenésben, játékban egy­aránt kitűnő Vashegyi Ernő va­rázslója. A pas de trois, a hattyúk tánca, s a harmadik felvonás táncai során feltűnnek az együttesből Er­délyi Alice, Kun Zsuzsa, Szarvas Janina, Ugrai K­­otild, Hamala Irén, Bartos Irén, Kálmán Etelka, Géczi Éva, Éhn Éva, Csajkovics Magda, Kemény Judit, ősi, Solymosi, Sallai, Galambos, Eck, Devecseri, Szántó. Valamennyien a közös művészi mun­ka örömével, tehetségesen vesznek részt a nagy teljesítményben, amely­nek egyébként minden tagja meg­érdemli az őszinte el­ismerést. A bemutató közön­sége zúgó tap­sokkal fogadta a remak balettet és a rendkívüli hatású, gyönyörű előadást, hosszan ünnepelte a hatalmas siker mesterét, .4. Messer ért­e a nagyjelen­tőségű művészi esemény minden ré­szesét. I. V. E. A szalonban, mely a szivarok ké­kek füstjében úszott, mély fotósökbe süppedve ültek a milliomosok, üve­ges színnekkel néztek a semmibe, mik­özben P. N­. Bombaton egyik képet a másik után vetítette eléjük, az új, profitban gazdag világ ké­pei. Elhasznált gondolatok vonul­tak agyukon keresztül, mint apró, aranyosan csillogó halacskák át­látszó akváriumokban. — A kapitalizmusnak újabb tá­madó lépést kell tennie! — dörgött Bombatom és öklével verte a maha­góni íróasztalt. — A kapitalizmus­nak előre kell haladnia, előre és mindig előre, ha nem akarjuk, hogy a szocializmus elnyelje. És ezt csak úgy gátolhatjuk meg, ha el­­távo­ltjuk a szocialista káosz utolsó, legravaszabb formáját. Meg kell tiltatni I. a levegő ingyenes haszná­latát.­­ Valahányszor az emberek in­gyen töltik meg tüdejüket levegő­vel, mely semmiféle adóval sincsen megterhelve, a szocializmus bacillu­­sait szívják magukba. A levegőt in­gyen kapják, fáradság nélkül. Az emberiség még sohasem dolgozot a levegőért, azért nincs is joga annak ingyenes használatára. — Uraim, teljes meggyőződéssel jelentem ki, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Törvényhozása megerő­síti a levegőre vonatkozó tulajdon­jogunkat, amely ugyanolyan magán­­tulajdon, mint a föld, épületek stb. A mi földtulajdonunk tulajdonképpen a levegőtől függ, amely körülveszi. Levegő nélkül értéktelen a földtulaj­ Ha megengednénk nekik... dan és ezért egészen természetes, hogy a levegő azé, akié a föld. — A tudomány bizonyítja, hogy a levegő veszít értékéből, amikor az emberi tüdőn megy át. Itt vannak, uraim, a kimutatások. Ezek megmu­tatják, hogy az én birtokomon az utolsó tíz év alatt — figyeljék meg, uraim, a számokat — megloptak 189.732.944 dollárral és 69 centtel. Ezt az összeget ingyen szívták be az emberek. Hasonló veszteségek nap, mint nap történnek, a nap minden órájában, minden percében. Ez­ vilá­gosan megmutatja, miért vagyunk örökösen gazdasági depresszióban. — Ez a szocializmus gyökere, uraim! Ha az emberek autóik kerekét ingyen tölthetik meg levegővel, köny­­nyen felmerülhet bennük a gondolat: „ha ingyen van a levegő, miért nincs ingyen a benzin is?“ Ha a kisujjun­­kat mutatjuk, az egész kezünket akarják. Nem kell bővebben magya­ráznom, hová vezetnek az efféle gon­dolatok. — Most Önök elé terjesztem a modern, chromoz­ott, törhetetlen üveggel és számlálószerker­ettel ellá­tott elektromos légzésmérő tervező­jét. Ez az apparátus dollárokban és centekben mutatja az egyén által elnyelt levegő pontos mennyiségét, amelyet meg kell fizetnie. E vázlat­ból láthatják, hogy a légzésmérő igen szép és kényelmes apparátus, amelyet büszkeséggel visel majd minden igaz amerikai polgár. Már maguknak a legkülönbözőbb formájú és minden ízlésnek megfelelő légzés­­mérőknek a gyártása és eladása sok­­millió dollárt jelent majd számunk­ra. Ezek az összegek egyébként a ke­zünk között folynának szét és vesz­teség gyanánt kellene elkönyvel­nünk! . . . A milliomosok egyike, aki elnyúl­va feküdt fűtőijében, felébredt letar­giájából. — Mondja meg nekem, kedvesem — szakította félbe a szónokot.—, nem volna sokkal jövedelmezőbb megmérgezni az egész atmoszférát? Ebben az esetben a gázmaszk és le­­vegőmérő kombinálására volna szük­ség és mód volna arra, hogy meggá­toljunk mindenféle csalást. Hiszen tudja, milyen becstelenek az embe­rek! Bombatom más véleményen volt. — Ez teljesen felesleges és min­denekelőtt nagyon drága volna — mondotta. — Annál inkább, mert a csalás lehetőségét a mi kiváló kon­struktőrjeink — akik a légzésmérő megkonstruálásán fáradoztak — már előre látták. E rajzon láthatják, hogy a légzésmérőt viselő egyén nyakára szorosan rá van erősítve egy speciális szorító, rozsdamentes acélból.­ Ha az elhasznált levegő után a számlát nem egyenlítik ki — a légzésmérőt havonként fogják ellenőrizni — különleges csapózárak megakadályozzák a levegő behato­lását és megfojtják a légzésmérő becstelen viselőjét. „A jövő m­uzsikusai“4 Szovjet zenei dofcumenfumfilm A FeArpa-filmpszínházban vetítették „A jövő muzsikusai“ című szovjet zenei dokumentumfilmet, mely rend­kívül tanulságos és változatos kép­sorokban mutatja be a Moszkvai Csajkovszkij Zenekonzervatórium éle­tét. Hernádi Lajos, zeneművészeti fő­iskolai tanár üdvözölte a közönséget, majd a Művészeti Dolgozók Szakszer­vezete nevében Kolb József főtitkár mutatott rá a film jelentőségére. A fennen láttuk és hallottuk a kicsinyek szolfézs- és ritmusfejlesztő gyakorlatait, megcsodálhattuk azt az odaadást és gondosságot, amellyel a konzervatórium fiataljai Grecsaninov Bölcsődalát, Skrjabin Etűdjét, Liszt M­a­fisz­tó-keringőjét, Wieniavszky Scherzóját és Tarantelláját, Bach Airjét, vagy bármi mást előadnak. Azt a szinte megható lelkességet, ami a zenekari gyakorlatokat jellemzi. Úgyszólván minden szovjetunióbeli nemzetiség képviselve van. A növen­dékek nem egyszer sokezer kilo­métert utaznak, hogy a legkiválóbb tanárok keze alatt bontakozhassék ki a tehetségük. Ezek a fiatalok maguk­kal hozzák népük zenei és művelődés­ben hagyományait és ezekkel is gaz­dagítják a konzervatórium arculatát. A kapcsolat tanár és diák köz­ött pedig olyan, mint atya és gyermeke között. Ezt láttuk sugározni Neuhaus tanár jóságos tekintetéből, a világ­hírű Jampolski és a zeneszerzés ná­lunk is ismert nagytekintélyű pro­fesszorának, Sebalinnak szeméből. A bemutatót követő vitában Lustig István, a leningrádi Konzervatórium énekszakos ösztöndíjasa lelt tanúsá­got arról az emberi közelségről, mely­ben tanárok és diákok a Szovjetunió­ban élnek. Kadosa Pál hozzászólásá­ban arról beszélt, hogy a múltbeli zenei neveléssel szemben, mit jelent számunkra a Szovjet és klasszikus orosz zenevilág. A Szovjetunióban már vendégszerepelt magyar művészek közül Antal István szólalt fel. (r-e) Új magyar hegedűverseny került előadásra a Zeneakadémia nagytermében. Zathureczky Ede most végzett tanítványa, Bókai Csaba, művészi dímlevélpályázati hangversenyén bemutatta Réka Miklós zeneakadémiai tanárnak, az Operaház hárfaművészének új he­gedűversenyét, amelyet az Operah­áz zenekara kísért, Komor Vilmos kar­nagy vezényletével. A kitűnő elő­adásban eljátszott mű megérdeme­te a zenekar és a neves karn­agy ön­kéntes közreműködését. Megkapóan invenciózus, romantikus dallamok, tiszta klasszikus forma, finom ízlés, nagy tudással felépített szerkesztés jellemzik az új művet; második té­tele, a hegedűszóló és az angolkürt­­dallam­ szembeállításával, kitűnő. A hegedűverseny választékos fordula­tait, egyéni hangszíneit, egészséges, természetes mondanivalóját nagy hatással adta elő Bókás Csaba — egyike legkiválóbb fiatal hegedű­seinknek i­­s az odaadó figyelem­­mel játszó zenekar, amelyet az új magyar művek iránt érzett őszinte szeretetével remekül vezényelt Ko­mor Vilmos. A bemutatónak jelen­tős sikere volt, az új magyar he­gedűversenyt rövidesen a Károlyi­­kert koncertműsorán is hallani fogjuk. Vasárnap, július 1 Mit értek­ el vidéki színházaink a szocialista-realista színjátszás terén A régi rendszer színházát sok­szor az egyéniség kultusza, az ön­­célúság, formalizmus jellem­ezte. A tehetségtelen sztárt jó pénzen meg­vásárolták, a tehetséges művész igen sok esetben a nyomorral küz­dött. A kilátástalanság igazi mocsa­rát vidéken „termelte ki“ a tőkés ország. Prózát úgyszólván luxus­képpen játszottak, az úgynevezett „intelligenciának“. A bevételt az operetten keresték meg és e téren a bárgyúság féktelenül tombolt. A művészeti előkészítést egy „rende­zőnek“ csúfolt színész, vagy egy igazgatósági bennfentes — hatalmas­kodó — látta el. Négy-öt próbát tartottak. Híres volt az a színház, ahol nyolcat. Hét hónap alatt 50 bemutató került színre. Ebből az állapotból szabadította fel népi demokráciánk a vidéki szí­nészetet s et lejtő szélén tántorgó mutatványos házakat az igazi szín­játszás kitűnő művészeti üzemeivé nemesítette. Mindenekelőtt anyagi alapot kapott a színház és a színész. Előkerült az új díszlet, új ruha, új bútor, a „biz­tos gázsi“, normális próbarend és felbukkant a megtisztított színpadon a hivatott rendező, aki a sztaniszlav­­szkiji iskola nyomán látott munkájá­hoz. Egyes színészek eleinte nem ér­tették, miért nem­ jó az „eddigi“, amivel olyan sok tapsot arattak, nem tudták, miért nem szabad kitörni, ágálni, mikor azt annyira szereti a kö­zönség, miért nem kell a parasztnak tercinteni, a munkásnak izzadni és az orvosnak minduntalan a szem­üvegét igazgatni, hogy tudósabb áb­­rázatot vágjon. Nem­ tudták, hogy az emberek nem olyanok, mint ahogyan a múlt színpada tükrözte őket és nem hitték, hogy alakításuk formá­lis, hamis. A vidéki színész kezdetben meg­­bántódott, ha a próbán megállították és több elmélyülést, műgondot kér­tek tőle számon. Amit azelőtt „kirá­zott az ujjából“, ezért most meg kel­lett küzdenie. Ls kellett mondania a hajdani sikereit előidéző eszközei­ről, fintorairól, „jól bevált“ mozgás­humoráról, poentírozó trükkjeiről. Meg kellett keresnie az embert, akit ábrázol, sőt a szocialista embert. Meg kellett értenie a szerepek kö­zötti összefüggéseket, az írott mű célját — és mindez nem ment egy­szerre ..., de ment. Kiderült, hogy a tehetség hatalmas fejlődésre képes. Kiderült, hogy az elmélet a színpa­don is édestestvére a gyakorlatnak. Ma már a vidéki színész szereli a jó rendezőt és fél a rossztól. Ma már tanulni akar, követeli, hogy vezes­sék, felvilágosítsák. A vidéki színész tudja, hogy az a „művészi pauza“, amelyet akkor tartott, mikor a súgót várta, nem azonos azzal a szünettel, amely ma már egy új élmény lázába belehozza. Tudja, hogy le­pressik, ha felületes és sikervadász, de meg­ölelik, ha elmélyül­ten játszik. S eb­­b­en az új nézőközön­ség segíti első­sorban, a dolgozó nép, amely szi­gorú bíró és lelkes jóbarát egyszerre. Az államosítás első évében még nem mertük eljátszani a Hétközna­pok hősei­t. Egy évvel későbbre hagytuk és nem­ is bántuk meg. Életünk irama, olvasmányaink, vi­tánk­, összecsapásaink, környezet­tanulmányaink vittek közel ahhoz az atmoszférához, amit meg kellett teremtenünk. A Csillogtáln­i bemu­­tatója előtt leszállunk a bányába. Minden színész elismerte, hogy ez a szerepmegoldáson könnyített. Az élet és a művészet mélyébe történő párhuzamos behatolás, a szocialista szellemmel átitatott módszerek­ ré­vén a vidéki színész művésszé érle­lődött. Persze a folyamat lassú, de mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy a vidéken ma már szép szám­mal akadnak nagylélegzetű, a fővá­roséval versenyképes előadások. És éppen azon a ponton tüzesedik a verseny leghevesebbje, ahol az új élet ábrázolását érinti. ..Kiváló“ és „Érdemes“ művészeink nem találhatók minden bokorban, de az összhatás szépsége olykor meg­lepő módon kivirul egy nagyratörő együttes munkájában. Igen jó jel a jövőre ez a mindenkor lelkes, kollek­tív erőfeszítés és a múlt felszámolása. Igen jó jel, hogy közönségünk egyre többet beszél az előadásról és keve­sebbet az egyesek „előadást mente­sítő bravúrjairól“. S közben ezekben az együttesekben a ma­jdani nagyok is fejlődnek már és mutogatják orosz­lánkörmeiket, akik nem is oly sokára a legkülönb módon fogják ábrázolni az új embert. Mind­erről sokat lehetne írni és beszélni. Magunk között ezt meg is tesszük. Állandóan értékeljük és bíráljuk egymást. Komoly küzdel­met vívunk a hiúság, sértődöttség és féltékenységgel szemben. Fel akar­juk számolni az „ösztönös tehetség” rejtélyeiből szövődő babonát. A ter­mészet megváltoztatására irányuló kísérletekkel egyértelmű, a művész változásába, újjáalakulásába vetett hit, amelynek első eredményei már szemünk előtt vannak. így lett a vidéki sárba taposott komédiásból színművész, így lettek a „jó vidékiek­ből“ színházlátogató dolgozók. Szeink­ó József, a Pécsi Nemzeti Színház művészeti igazgatója GAZDAG MENYASSZONY VIDÁM, ZENÉS, TÁNCOS SZOVJET FILM egy élmunkás kolhozparaszt lányról Főszereplők: LADINYINA, VUBEZNOV, DMONOVSZKAJA Rendezte: PIRJEV. Zene: DUNAJEVSZKIJ MATÖL: D U N A—M U N K A S ZENEKARI PRÓBAJÁTÉKOT hir­det az Operaház hegedűre, mélyhege­dűre, gordonkára és hárfára. A pá­lyázók életrajzukkal felszerelve hét­főn délelőtt 10 órakor jelentkezzenek az Operaház­on!. A FRANCIA DOKUMENTUM­­FILMGYÁRTÁS hazug eszközeit le­leplezi a ,,Misson• című tuniszi folyóirat. Cikkében megáll­apít­ja: egész sereg francia kisfilm készül annak bizonyítására, hogy a francia hatóságok jól bánnak a gyarmati népekkel. Az igazság az, hogy a fel­vételekben résztvevő, éhező munka­­nélkülieknek 100 frankot fizetnek közreműködésükért. Ugyanakkor a filmben bemutatott összes juttatást, mint például a nagy ünnepélyesség­gel kiosztott gyógyszerféleséget is, a jelenetek befejezése után azonnal visszaveszik a franciák a szerep­lőktől. Természetesen nem osztják ki azokat a filmben nem szerepelt embereknek sem. * A „GYARMAT A FÖLD ALATT“ című antiimperialista új magyar ,játékfilm felvételét befejezték. A főszereplők élén Ladányi Ferenc, Bihari József és Ajtai Andor áll­nak. MÁTÓL: Ludas ■ Matyi Nagy sikert aratott SZÍNES MAGYAR FILM Főszereplők:­­ SÓS IMRE HORVÁTH TERI SOMLAY ARTHUR M­A T G L: URÁNIA—TÁNCSICS (Csepel)

Next