Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1874-10-18 / 42. szám
658 KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1874. — 42. szám. hozta az „ördögöt“, a mely elragadta két kis gyermekét. Elragadta — réges-régen! Olyan szép, mosolygó kis gyermek volt mind a kettő! És az „ördög“ letépte őket anyai kebléről. Ha szárnyas kis angyalok vitték volna fel magukkal a boldog mennyei birodalomba, megnyugodott volna a jó Isten akaratában. De az ördögöt átkozta, s átkai közt fájdalmában megörült. Szegény Kató néni!... Oh ha még egyszer, csak még egyszer láthatná gyermekeit? De hiába kivánta. Hisz már 30 éve annak, hogy eltűntek nyomtalanul. Harmincz év múlva csak nem jönnek vissza, ha már addig távol voltak. Hova lettek? hova tűntek? Hát nem lehetett ezen a kérdésen megörülni szegény fejének?! Ezen a kérdésen, s abban a kínos fájdalomban, mit az anya gyermekei elvesztése után érzett. Várjon meghaltak-e, vagy még élnek: nyomorban, szenvedésben ? . . . Oh, ha élnének ! . . . Szegény öreg asszony, meg is vagy verve! De megvert az Isten, mind a két kezével. De talán csak azért, hogy azután megáldjon mind a két kezével. Oh de hogy hihette volna ezt el Kató néni? Hisz neki már csak az volna az áldás, ha megnyitnék előtte a mély, sötét sírgödör, vagy ha gyermekei visszajönnének, s azt mondanák neki: „édesanyám szeretünk, visszajöttünk hozzád, hogy ápoljunk halálodig, és szeressünk kétszerte jobban, mint a legjobb gyermek szokta a legjobb anyát, hogy kipótoljuk, amit eddig mibennünk oly nehezen nélkülöztél.“ Csak ez, egyedül ez volna reá nézve áldás. És a szegény öreg asszony, kire most már aggságában csak ritkán borult le az elmeháborodottság iszonyú éjszakája, nagyon sokszor gondolt erre az áldásra. — Oh de nem lesz abból semmi! — sohajtá keservesen, olyan keservesen, hogy megesett az ember szive rajta, — nem látom én meg többé gyermekeimet. Hogy is láthatnám meg? Elsikkasztá őket gonosz mostohájuk, az a gonosz ördög, ki úgy haragudott reájuk. A fekete ördög — fehér-piros angyalokra! . . . Oh én édes, kegyelmes Istenem! könyörülj rajtam, végy magadhoz. Amíg volt ereje szegény Kató néninek, hogy ki-kimehetett a tarlókra, kalászt szedegetni , addig csak megvolt valahogy, de mikor rászorult a keserű kegyelem-kenyérre, az irgalom alamizsnájára, úgy vonaglott szegény öreg szíve abban a tudatban, hogy ő már minden embernek terhére van. Pedig csak a rosz szívű embereknek volt terhére szegény feje. „Milyen jó volna megpihenni, elmenni a másvilágra és ott találkozni gyermekeivel !“ Azt hive, hogy azok már az égben vannak réges-régen, pedig nem voltak az égben, hanem a földön. Nem haltak meg, hanem éltek. De hol éltek? merre jártak? s hogy menekültek meg a haláltól ? Ezt a történetet mondom én el nektek. II. A bolygó ikrek. Harmincz év nagy idő, s nekünk annyival kell visszatérnünk, ha meg akarjuk ismerni a kalászszedő öregasszony fiainak kalandos, eseményekben és tanulságokban gazdag történetét. Koromsötét zivataros éj volt. — Kató néni (még akkor takaros „szemrevaló“ asszony) a falu földesura, gróf Háry Anasztáz kastélyában volt mosni (ez volt a szegény jó asszony legfőbb foglalkozása) már két nap óta, — s a két nagyobb fiú (mert volt még egy gőgicsélő kis gyermeke is Kató asszonynak) Imre és Sándor, — az ikertestvérek — egészen mostoha apjukra bizattak, ki gonoszindulatu, haragos és kegyetlen ember volt és mindig roszul bánt az ikrekkel, sőt még attól a borzasztó vadállati gondolattól sem irtózott, hogy valamiképen elveszítse őket. — Minek is van ez a két poronty ? — gondolá sokszor magában a részlelkű mostoha apa, Kató asszony második férje, — csak azért, hogy egyenek, faljanak, mint a sáskák. Ha ezek nem volnának, mindjárt több jutna nekem is a jó falatokból, míg így csak ritkán jutok hozzájuk. Amit az anyjuk keres a mosással, azt rájuk költi.