Kisalföld, 1957. június (2. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-01 / 126. szám
I ngyan Filharmonikus Zenes kar évadzáró hangversenyét Bach, Bartók, Beethoven neve fémjelezte. Nagy nevek, melyek örökké élnek, mg csak ember akad, ki szivébe fogadja zengő vallomásaikat. Bachot a nagy zenei világ általában úgy ismeri, mint a monumentális egyházi kórusművek, a kantáták, passiók, a mise, továbbá minden idők legnagyobb orgonaszerzőjét. Szűkebb azoknak a köre, akik a Tamás templom karnagyában a világi hangszeres zene egyik zsenijét is tisztelik. Az utóbbi jellegű alkotásai közé tartoznak a brandenburgi koncertek, amelyek közül a harmadik szerepelt a műsoron. A szokástól eltérően a mű két tételből áll, de ezek oly magukkal sodró erejűek, hogy még a nem iskolázott hallgatót is elragadják- A szakértők csodálattal adóznak technikai megoldása mesteri felépítésének. Ennek az élő művészetnek igazi nagysága azonban nem a bánulatos mesterségbeli tudásban vjlik, hanem abban, hogy a zene telkét tárja fel előttünk, a szikünkhöz szól, életre keltett jobbik énünknek muzsikál. Bach zenéje jobbá, emberibb emberekké teszi odaadó hallgatóit. A vonósokra és combolára írt versenymű előadását filharmonikusaink vonósai bachi szellemben oldották meg. Gondolom, ez a legnagyobb elismerése művészetüknek. Az est legkiemelkedőbb száma kétségkívül Bartók u. zongoraversenyének győri bemutatója volt. Bartók, első zongoraversenyének faktúrája magának a szerzőnek a megállapítása szerint nagyon is nehéz mind a közönség, mind a zenekar számára. Ezért írta meg 1930—31-ben második zongoraversenyét, az elsőnek mintegy ellendarabját, kevesebb zenekari nehézséggel, tematikus anyagban tetszetősebben. Ez a szándék magyarázza a darab legtöbb témájának népszerűbb és könnyebb formálását. .A mű nagyjából a klasszikus szonátának felel meg, három tételből áll. Az első tétést fúvós és ütőhangszerekre komponálta a szerző, az adagról szardinált vonósokra és Hm pánikra, a scherzo vonósokon és a fúvós és ütőhangszerek egy csoportjában szólal meg, s csak a harmadik tételben bontakozik ki a teljes zenekar. Bartók, elemezve első és második zongoraversenyét kiemeli, hogy egyikét sem írta zenekarral kísért zongorára, hanem zongorára és zenekarra. Szólistának és együttesnek teljesen egyenrangú szerepet szánt e két alkotásában. Ez az egyenrangúság nyilvánult meg a második zongoraverseny gyári előadásában is. Tusa Erzsébet fölényes technikával és egyben elmélyült művészettel tolmácsolta Bartókot, s a vele muzsikáló filharmonikusok művészi tudásuk legjavát nyújtották, ami az együttesen kívül Vaszy Viktor érdeme. Beethoven Il. szimfóniája következett a szünet után. Az Adagio mélto mélyről fakadó és szélesen áradó dallamképzését az Allegro con brio energikus lendülete váltja fel. Majd a második tétel bensőséges larghettója a csellók által intimért szelíd humorú melléktémába csap át, hogy Végül feloldódjék ez is a teteit kezdő zavartalan, nyugodt világosságba. A Scherzo shakespearei, Puckja villódzik elénk a következőkben, hogy aztán a Fináléban Vaszy Viktor sokszor méltányolt, igazi karmesteri művészete beethoveni derűvel, tiszta életörömmel zárja le a művet-A hangverseny közönsége őszinte lelkesedéssel és szeretettel ünnepelte filhomfónikusainkat és az est szólistáját. Ez a megbecsülés nemcsak ennek a hangversenynek szólt, hanem egész évi Lelkes munkájuknak, amellyel annyi feledhetetlen órát, emlékezetes élményt szereztek hűséges hallgatóiknak. Hiszen amikor a múzsák kevés kivétellel még hallgattak, ők január 14-én Vartok-Liszt hangversennyel utaltak a jószándékú világ művészeti életében betöltött szerepükre. Majd Corelli, Brahms, Cézár Franck, Sibelius, Schumann, Stamitz, Haydn, Mozart és a többiek következtek a zenekar további hangversenyein. Olyan kiemelkedő szólistákkal, mint például M. Suhajda Mária, Keresztessy Hédy, Bacher Mihály Metzker Károly és a többi kiváló művész. Fejér György, Kende János, Vavrinecz Béla és a győriek nagyra becsült, régi barátja, Vaszy Viktor álltak együttesünk élén. Most, hogy valamennyiünk nevében megköszönöm filharmonikusainknak és fáradhatatlan vezetőségének egész évi tevékenységét, búcsúzásul és a viszontlátásig engedjék meg, hogy Thomas Mann leveléből idézzek, melyet Bruno Walterhez intézett hetvenedik születésnapjára: „Amit én benned olyan nagyon becsülök, öreg barátom, az az, hogy soha nem elégített ki maradéktalanul az ég adta legeslegnépszerűbb tehetség sem, hogy a hangok birodalmának megfoghatatlan rendjét, amelyen uralkodói, még nem tekintetted mindennek, hanem kezdettől fogva élt benned az artikulált szellem becsülete és örömei: a gondolat, a szó, az emberi teljesség és — ugyan, ne féljünk a régimódi kifejezésektől — az általános műveltség utáni vágy. Zenészek között ez nem éppen magától értetődő, de a legnagyobb. Beethoven, meghatóan figyelmeztet erre a kötelezettségre, amikor azt írja, egyik levelében: „Nincs olyan értekezés, amely idővel meg ne szűnnék túl tudományosnak lenni számomra. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben törekednék valamiféle meghatározott tudományos képzettségre, gyerekkoromtól fogva igyekeztem megérteni, felfogni minden kor legjobbjait, bölcseit. Szégyen, ha egy művész nem tartja kötelességének előbb, vagy utóbb ennyire vinni." Legyen ez a „kötelesség" szeretett kedvtelése mindnyájunknak, természetes igénye annak az éberségnek, amellyel a minden irányba törekvő eleven szellemre felfigyelünk. Dr. Bay Ferenc- A győri filharmonikusok évadzáró hangversenye 14. folytatás.) A gyűlésen népes hallgatóság jelent meg. Részt vett az atlantai Zsidó Hadviseltek Szövetségének 200 tagja is. Kijelentették, hogy »megfigyelőként■< jöttek■ Körülbelül ugyanannyi válogatott columbiai, klubos és szimpatizáns volt jelen. . . Az utóbbiak, közé ültem. A szobamindegyik sarkéban ott állt a szokásos Klan-uvar. Ezekemen hátradőlve vártam a fejleményeket. Az események gyorsan peregtek. Először Burke emelkedett szálasra. A fotóriporterek magnéziumának robbanásai közben »érdemérmet« tűzött Childer mellére, mert a »fehér faj hűséges tagjaként ", cselekedett. Burke ezután darabokra tépte a columbiaiak működési engedélyét- A szemétkosarak tartalmából már tudtam, hogy ez az ötlet B. Stonertől, a Klán Tennessee állambeli Kleagle-jétől származott. A papírszeleteket nagy bozitokba csomagolta l, és megcímezték Don Durke-nak, hogy »megmutassuk, mi a véleményünk az engedély visszavonására indított eljárásáról.« A következő szónok Loomás volt. — Minden valamirevaló nemzetnek először ki kellett kergetnie a zsidóit — mondta és tüntetően a zsidó hadviseltekre bámult. — Túl sok zsidó szaladgál keresztény álnéven. Le fogjuk nyomozni az ilyen ügyeket! Gondoskodtunk arról is, hogy egyetlen zsidó sekerüljön a szavazólapra Továbbá: a keresztényeknek mindig keresztényektől kellene vásárolniok. Lehet, hogy Rieh áruháza a legnagyobb Délen, de mi bojkottot és sztrájkőrséget szervezünk ellene és megbénítjuk! Újból Burke szólalt fel. Minden áron összetűzést akartprovokálni a zsidó hadviseltekkel. — A columbiaiak, elsütötték a fegyvert és ezt az egész világon meghallották! — rikácsolta. — A zsidó végre emberére talált ebben a szervezetben! A harc megindult és mi egyre jobban fokozzuk, amíg csak viszsza nem mennek Bronxba, ahonnan, jöttek! S egy szép ■lapon bevonatunk majd Bronxba is! A zsidó hadviseltekre pillantottam. Szemmel láthatóan dühbe gurultak. Vezetőjükre függesztették a tekintetüket, mintha engedélyt kérnének, hogy visszavághassanak. Ekkor Burke váratlanul bejelentette: — Most pedig minden idegen hagyja el a gyűlést! -ír Csak egy pillanatra — állt fel tiltakozva a zsidó hadviseltek vezetője —, módot szeretnék kapni, hogy válaszolhassak az elhangzott vádakra. — Dobjátok ki a zsidókat! — üvöltötte feleletül Bürke. A Columbiáiak dühödt üvöltéssel rontottak nekik. Egyikük pisztolyt rántott elő. Négy rendőr rohant be, de elvesztek az általános verekedésben. Üvegcsörömpölés hallatszott. Az ablakon egy borába zúdult a terembe. Könnygáz! A szobában pillanatok alatt fojtó, vakító füst terjengett. A dulakodtunk végeszakadt. Mindenki az ajtó felé törtetett. A terem csakhamar kiürült. Kiflit várakoztam, majd amikor a teremben újra kitisztult a levegő, visszatértem és összeszedtem a könnygáz-bomba maradványait. — Kétség sem fér hozzá — mondja másnap reggel Ituke, amikor megmutattam mki —, ez a bomba az atlantai rendőrségtől származik. Nyilván egyik rendőrségi cimborájuktól kapták a columbiaiak. Ők maguk dobták be az ablakot, hogy nagyobb legyen a szenzáció és az egészet a zsidókra kenhessék. Mégis örülök, hogy így történt, különben igazi harc tört volna ki. A columbiai ügyben végre jó nyomra bukkantunk. Lauter Waller megelégelte garázdálkodásukat és beszélni kezdett. A következő történetet mesélte el La Jettel együtt tett éjjeli autóútjáról. »Jett megkérdezte tőlem, voltja a kedvem kikocsikázni vele, aztán pedig Homert, hogy van-e valami kifogása ellene. Homor kiesd tétovázott, de aztán ráállt, így hat Jettel tartottam, lift közben kifele hajtottunk a városból, Jett így kezdte: — Ezek az átkozott néger kutyák a környéken nem hallgatnak ránk. Meg kell mutatnunk nekik, hogy nem tréfálunk. Olyan fickókra van szükségünk, akik semmitől sem ijednek meg, akik összetartanak, megcsinálják, amit mondunk nekik, és nem jár el a szájuk. — Mire gondolsz? — kérdeztem. — Arra, hogy valamelyik koszos néger hazát a levegőbe röpítenénk, retffe felgyújtanánk, sertiki se tudna meg sémámni. Ekkor már egy kis kunyhóhoz értünk. Jeti leállította a kocsit és kioltotta a lámpát. Odaszólt, hogy maradjak csendben. A kunyhó oldalához mentünk, ahol egy ragota, baromfiketrecnek látszó láda állt. Jett belenyúlt és egy marék dinamtrudat, húzott ki. Azután előre ■inentünk és kopogtattunk az ajtón Egy öreg ember nyitotta ki- Jett rászólt, hogy inásra is szüksége van. Az öreg erre kihozott négy-öt 45-ös és 38-as pisztolyt, Jett átnyújtotta nekem a pisztolyokat, s azt mondta: — Vidd ki a kocsiba és jól zárd el. Amikor visszajöttem, Jett így szólt hozzám: — Waller, te tudod tartani a szádat, hát nézz ide! Egész harom pisztolyt és lőszert mutatott. Első pillantásra láttam, hogy legalább huszonöt puska és géppisztoly volt. . Visszafele még ennyit mondott: 1 — Waller, ezért majd nindegyikünknak jó pénz áll a markat, csak össze kell tartannunk és befogni a szánkat. — Nem tudom, mit szólsz mindehhez, Perkins, de nekem ez már túl sok — én szedem a sátorfám* fejezte be a történetet Waller. — De ki volt az a furcsa öreg a kunyhónál!* — A nevét nem tudom, ott hi áli el a Grist Mill után, Kutásó. Csak felkarja van. Ennyi elég is — gondoltam és Duke-hoz siettem a nagy újsággal Másnap reggel Duke titkárának szobájában ülve, az ajtónyitásnál figyeltem, és hallgatótam, amikor emberei behozták az öreget. Jess Johnsonnak hívták, egy árva szóval sem volt hajlandó többet vallani. Duke kezelésbe vette. Sokáig beszélt hozzá, a igyekezett megértetni az öreggel, milyen semmirekellők a columbiaiak. De Johnson csak szótlanul nézett rá. — Mr. Johnson — folytatta Duke barátságos hangon —, nem tudom elineni, hogy egy ilyen nehéz munkát végző ember, mint maga, a columbiai-féle alakok társaságába kerüljön, ha tisztában, van a céljaikkal. Ezek csak bajt kevernek és ki akarják húzni az emberek zsebéből a nehezen megkeresett pénzüket. Johnson még mindig sslammel látható közönnyel hallgatta szavait. Szeretném, ha segítséget nyújtana nekünk ebben a dologban — mondta Duke. — Tudjuk, hogy Jett két nappal ezelőtt dinamitot kapott magától és hogy kunyhójában fegyvereket tárol a számukra. Lecsukathatnánk magát, de nincs szándékunkban. Jelire és a columbiai banda többi tagjára fáj a fogunk. (Folytatjuk.) ki 5 -4 LtOV 1857. június 1. szombat Óvakodjunk az ismeretlen „jóakaróktól“ Bizonyára sok olvasónk ismeri ezeket az ismeretlen »jóakaro■kat.« Nem éppen személyesein, hiszem akikor nem volnának ismeretlenek, hanem úgy, hogy vagy önöknek, vagy a szomszédjuknak, rokonuknak, vagy ismerősük ismerősének küldött levelet egy »jóakaró.« Az ilyen levél nyomában azután sok esetben családi jelenetek következtek, vagy kellemetlenségek a munkahelyen. Ezek a »jóakarók« ugyanis pusztán az ember baráti szeretettőlvezérelve, a hivatali ianok figyelmébe ajánlják X-et, vagy Z-L Mert szerintük X, korrupt, csirkefogó fráter, az a Z. meg a főnök helyére pályázik. Azután vannak olyan »jóakarók«, akik nem a s törtöknek, hanem egy bizonyos férjnek, vagy feleségnek írnak, hogy vigyázzanak, életük párja megcsalja őket. Aláírás: »"egy jóakarója.« Lehetnek akármilyen ártatlanok a »jóakarók» által befeketített emberek, nem menekülnek meg a gyanakvó tekintetektől, megjegyzésektől Ha átmenetileg is, sikerül megkeseríteni az életeiket. A névtelen levélíró pedig a háttérben örömmel dörzsöli a kezét, mert elérte célját. Sikerült kellemetlenséget okozni annak, akire haragszik. Mert ezeket a leveleket legtöbbször a harag, a bosszú diktálja. Mint mindennek, a névtelen levélírásnak is vannak különféle szezonjai. Nyugalmasabb időkben a fentiekhez hasonló levelek szaporítják a posta munkáját. Rendkívüli időkben egész irtás a velek jellege, s a célja. Ilyen rendkívüli időket élünk most, s ez meglátszik a névtelen leveleken is. Az ellenforradalom fegyveres leverésének idején, s még azután is jó ideig, a kommunisták a fenyegető leveleik tömegét kapták. Ezekben a legválogatottabb megtorlásokkal kecsegtették az elvtársakat. Az aláírás itt persze nem »egy jóakarója« volt. A kommunisták azonban nem ijedtek meg, tovább is következetesen harcoltak az ellenforradalom ellen, a rend és nyugalom helyreállításáért, s mind többen és többen vállaltak részt ebből a harcból. A fenyegető levelek tehát céljukat tévesztették. Ezt az ellenség is látta, s taktikát változtatott. Most egyes párt- és gazdasági funkcionáriusokat rágalmaz, s rágalmait sokszorosítva elküldi négy-öt szervhez is, biztos, ama biztos jelszóval. S az aláírás? »Egy aggódó MSZMP tag«, vagy csak úgy: »MSZMP tag« — minden aggódás nélkül. Az egyik vállalati igazgatót rágalmazó levél alján pedig ez olvasható: »Az MSZMP tagság többsége.« Mondanunk sem kell, hogy az MSZMP szervezet tagjai nem is tudtak a levélről. Taggyűlésükön felháborodva utasították viszsza az igazgatót ért rágalmakat. Megmondották, hogy a levél írójának, vagy íróinak semmi közük nem lehet a párthoz, mert kommunista nem lehet ilyen aljas. "Egyedüli cél a kommunista igazgató lejáratása volt. Az egyik felszólaló meg is kérdezte, hogy miért kell egyáltalán foglalkozni a névtelen levéllel? Megmagyarázták neki: ebben az esetben azért van erre szükség, hogy a kommunisták tudják meg, milyen eszközökkel dolgozik most az ellenség. Igen, mert az ellenségnek, miután vereséget szenvedett, most az a célja, hogy egyenetlenséget, szítson rendünk vezető erejében, a pártban, hogy a kommunisták között a gyanakvás, a bizalmatlanság légkörét alakítsa ki. Mert azt az ellenség is tudja, hogy a párt nagy ereje egységében van. Ezért is igyekszik megbontani ezt az egységet. Vigyázzunk! Ne adjunk hitelt aljas rágalmaiknak. Bárhogy csöpögnek a »jóindulattól« dobjuk leveleiket a szemétkosárba. Oda valók, így védekezhetünk legjobban é beuzüki Stefan Rózsa.