Kisalföld, 1957. június (2. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-01 / 126. szám

I­ n­gyan Filharmonikus Zene­­­­s kar évadzáró hangversenyét Bach, Bartók, Beethoven neve fémjelezte. Nagy nevek, melyek örökké élnek, m­g csak ember akad, ki szivébe fogadja zengő vallomásaikat. Bachot a nagy zenei világ álta­lában úgy ismeri, mint a monu­mentális egyházi kórusművek, a kantáták, passiók, a mise, továb­bá minden idők legnagyobb or­­gonaszerzőjét. Szűkebb azoknak a köre, akik a Tamás templom karnagyában a világi hangszeres zene egyik zsenijét is tisztelik. Az utóbbi jellegű alkotásai közé tartoznak a brandenburgi kon­certek, amelyek közül a harmadik szerepelt a műsoron. A szokástól eltérően a mű két tételből áll, de ezek oly magukkal sodró erejűek, hogy még a nem iskolázott hall­­gat­ót is elragadják- A szakértők csodálattal adóznak technikai megoldása mesteri felépítésé­nek. Ennek az élő művészetnek igazi nagysága azonban nem a bá­­­nulatos mesterségbeli tudásban­­ vjlik, hanem abban, hogy a zene telkét tárja fel előttünk, a szi­­k­ü­nkhöz szól, életre keltett job­bik énünknek muzsikál. Bach zenéje jobbá, emberibb emberek­ké teszi odaadó hallgatóit. A vo­nósokra és combolára írt verseny­mű előadását filharmonikusaink vonósai bachi szellemben oldot­ták meg. Gondolom, ez a legna­gyobb elismerése művészetüknek. Az est legkiemelkedőbb száma kétségkívül Bartók u­. zongora­­versenyének győri bemutatója volt. Bartók, első zongoraverse­nyének faktúrája magának a szerzőnek a megállapítása szerint nagyon is nehéz mind a közönség, mind a zenekar számára. Ezért írta meg 1930—31-ben második zongoraversenyét, az elsőnek mintegy ellendarabját, kevesebb zenekari nehézséggel, tematikus anyagban tetszetősebben. Ez a szándék magyarázza a darab leg­több témájának népszerűbb és könnyebb formálását. .A mű nagy­jából a klasszikus szonátának fe­lel meg, három tételből áll. Az el­ső tétést fúvós és ütő­hangszerek­re komponálta a szerző, az a­da­gról szard­inált vonósokra és Hm pánikra, a scherzo vonósok­on és a fúvós és ütőhangszerek egy csoportjában szólal meg, s csak­ a harmadik tételben bontakozik ki a teljes zenekar. Bartók, ele­mezve első és második zongora­­versenyét kiemeli, hogy egyikét sem írta zenekarral kísért zongorára, hanem zongorára é­s zenekarra. Szólistának és együt­tesnek teljesen egyenrangú szere­pet szánt e két alkotásában. Ez az egyenrangúság nyilvánult meg a második zongoraverseny gyári előadásában is. Tusa Erzsébet fö­lényes technikával és egyben el­mélyült művészettel tolmácsolta Bartókot, s a vele muzsikáló fil­harmonikusok művészi tudásuk legjavát nyújtották, ami az együt­tesen kívül Vaszy Viktor érdeme. Beethoven Il. szimfóniája következett a szünet után. Az Adagio mélto mélyről fakadó és szélesen áradó dallamképzé­­sét az Allegro con brio energikus lendülete váltja fel. Majd a máso­dik tétel bensőséges larghettója a csellók által intimért szelíd hu­­mo­rú melléktémába csap át, hogy Végül feloldódjék ez is a teteit kezdő zavartalan, nyugodt vilá­gosságba. A Scherzo shakespearei, Puckja villódzik elénk a követke­zőkben, hogy aztán a Finálé­ban Vaszy Viktor sokszor méltányolt, igazi karmesteri művészete beethoveni derűvel, tiszta élet­örömmel zárja le a művet-A hangverseny közönsége őszin­te lelkesedéssel és szeretettel ün­nepelte filhomfónikusainkat és az est szólistáját. Ez a megbecsülés nemcsak ennek a hangverseny­nek szólt, hanem egész évi Lelkes munkájuknak, amellyel annyi fe­ledhetetlen órát, emlékezetes él­ményt szereztek hűséges hallga­tóiknak. Hiszen amikor a mú­zsák kevés kivétellel még hallgat­tak, ők január 14-én Vartok-Liszt hangversennyel utaltak a jószán­­dékú világ művészeti életében be­töltött szerepükre. Majd Corelli, Brahms, Cézár Franck, Sibelius, Schumann, Stamitz, Haydn, Mo­zart és a többiek következtek a zenekar további hangversenyein. Olyan kiemelkedő szólistákkal, mint például M. Suhajda Mária, Keresztessy Hédy, Bacher Mihály Metzker Károly és a többi kiváló művész. Fejér György, Kende Já­nos, Vavrinecz Béla és a győriek nagyra becsült, régi barátja, Vaszy Viktor álltak együttesünk élén. Most, hogy valamennyiünk ne­vében megköszönöm filharmo­nikusainknak és fáradhatatlan vezetőségének egész évi tevékeny­ségét, búcsúzásul és a viszontlá­tásig engedjék meg, hogy Thomas Mann leveléből idézzek, melyet Bruno Walterhez intézett hetve­nedik születésnapjára: „Amit én benned olyan na­gyon becsülök, öreg barátom, az az, hogy soha nem elégített ki maradéktalanul az ég adta leges­legnépszerűbb tehetség sem, hogy a hangok birodalmának megfog­hatatlan rendjét, amelyen uralko­dói, még nem tekintetted minden­nek, hanem kezdettől fogva élt benned az artikulált szellem be­csülete és örömei: a gondolat, a szó, az emberi teljesség és — ugyan, ne féljünk a régimódi ki­fejezésektől — az általános mű­veltség utáni vágy. Zenészek kö­zött ez nem éppen magától érte­tődő, de a legnagyobb. Beetho­ven, meghatóan figyelmeztet er­re a kötelezettségre, amikor azt írja, egyik levelében: „Nincs olyan értekezés, amely idővel meg ne szűnnék túl tudományos­nak lenni számomra. Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben törekednék valamiféle meghatá­rozott tudományos képzettségre, gyerekkoromtól fogva igyekeztem megérteni, felfogni minden kor legjobbjait, bölcseit. Szégyen, ha egy művész nem tartja kötelessé­gének előbb, vagy utóbb ennyire vinni." Legyen ez a „kötelesség" szere­tett kedvtelése mindnyájunknak, természetes igénye annak az éber­ségnek, amellyel a minden irány­ba törekvő eleven szellemre fel­fig­yelünk. Dr. Bay Ferenc- A győri filharmonikusok évadzáró hangversenye ­14. folytatás.) A gyűlésen népes hallgatóság jelent meg. Részt vett az atlantai Zsidó Hadviseltek Szövetségének 200 tagja is. Kijelentették, hogy »megfigyelőként■< jöttek■ Körül­belül ugyanannyi válogatott columbiai, klubos és szim­­patizáns volt jelen. . . Az utóbbiak, közé ültem. A szoba­­mindegyik sarkéban ott állt a szokásos Klan-uvar. Eze­kemen hátradőlve vártam a fejleményeket. Az események gyorsan peregtek. Először Burke emelkedett szálasra. A fotóriporterek magnéziumának r­obbanásai közben »érdemérmet« tűzött­ Childer mellére, mert a »fehér faj hűséges tagjaként ", cselekedett. Burke ezután darabokra tépte a columbiaiak mű­ködési engedélyét- A szemétkosarak tartalmából már tudtam, hogy ez az ötlet B. Stonertől, a Klán Ten­nessee állambeli Kleagle-jétől származott. A papírszele­­teket nagy bozitokba csomagolta l, és megcímezték Don Durke-nak, hogy »megmutassuk, mi a véleményünk az engedély visszavonására indított eljárásáról.« A következő szónok Loomás volt. — Minden valamirevaló nemzetnek először ki kel­lett kergetnie a zsidóit — mondta és tüntetően a zsidó hadviseltekre bámult. — Túl sok zsidó szaladgál keresz­tény álnéven. Le fogjuk nyomozni az ilyen ügyeket! Gondoskodtunk arról is, hogy egyetlen zsidó se­­kerüljön a szavazólapra Továbbá: a keresztényeknek mindig ke­­re­sztényektől kellene vásárolniok. Lehet, hogy Rieh áru­háza a­ legnagyobb Délen, de mi bojkottot és sztrájk­­őrséget szervezünk ellene és megbénítjuk! Újból Burke szólalt fel. Minden áron összetűzést akart­­provokálni a zsidó hadviseltekkel. — A columbiaiak, elsütötték a fegyvert és ezt az egész világon meghallották! — rikácsolta. — A zsidó végre emberére talált ebben a szervezetben! A harc megindult és mi egyre jobban fokozzuk, amíg csak visz­­sza nem mennek Bronxba, ahonnan, jöttek! S egy szép ■lapon bevonatunk majd Bronxba is! A zsidó hadviseltekre pillantottam. Szemmel látha­tóan dühbe gurultak. Vezetőjükre függesztették a tekin­tetüket, mintha engedélyt kérnének, hogy visszavághas­sanak. Ekkor Burke váratlanul bejelentette: — Most pedig minden idegen hagyja el a gyűlést! -ír Csak egy pillanatra — állt fel tiltakozva a zsidó hadviseltek vezetője —, módot szeretnék kapni, hogy válaszolhassak az elhangzott vádakra. — Dobjátok ki a zsidókat! — üvöltötte feleletül Bürke. A Columbiáiak dühödt üvöltéssel rontottak nekik. Egyikük pisztolyt rántott elő. Négy rendőr rohant be, de elvesztek az általános verekedésben. Üvegcsörömpölés hallatszott. Az ablakon egy borába zúdult a terembe. Könnygáz! A szobában pillanatok alatt fojtó, vakító füst terjengett. A dulakodtunk végeszakadt. Mindenki az ajtó felé törtetett. A terem csakhamar kiürült. Kiflit várakoztam, majd amikor a teremben újra kitisztult a levegő, visszatértem és összeszedtem a könnygáz-bomba maradványait. — Kétség sem fér hozzá — mondja másnap reggel Ituke, amikor megmutattam mk­i —, ez a bomba az at­lantai rendőrségtől származik. Nyilván egyik rendőrségi cimborájuktól kapták a columbiaiak. Ők maguk dobták be az ablakot, hogy nagyobb legyen a szenzáció és az egészet a zsidókra kenhessék. Mégis örülök, hogy így történt, különben igazi harc tört volna ki. A columbiai ügyben végre jó nyomra bukkantunk. Lauter Waller megelégelte garázdálkodásukat és beszél­ni kezdett. A következő történetet mesélte el La Jettel együtt tett éjjeli autóútjáról. »Jett megkérdezte tőlem, voltja­ a kedvem kikocsi­­kázni vele, aztán pedig Homert, hogy van-e valami ki­fogása ellene. Homor kiesd tétovázott, de aztán ráállt, így hat Jettel tartottam, lift közben kifele hajtottunk a városból, Jett így kezdte: — Ezek az átkozott néger kutyák a­ környéken nem hallgatnak ránk. Meg kell mutatnunk nekik, hogy nem tréfálunk. Olyan fickókra van szükségünk, akik semmi­től sem ijednek meg, akik összetartanak, megcsinálják, amit mondunk nekik, és nem jár el a szájuk. — Mire gondolsz? — kérdeztem. — Arra, hogy valamelyik koszos néger hazát a le­vegőbe röpítenénk, retffe felgyújtanánk, sertiki se tudna meg sémámni. Ekkor már egy kis kunyhóhoz értünk. Jeti leállí­tot­ta a kocsit és kioltotta a lámpát. Odaszólt, hogy ma­rad­jak csendben. A kunyhó oldalához mentünk, ahol egy ragota, baromfiketrecnek látszó láda állt. Jett bele­nyúlt és egy marék din­a­mtru­dat, húzott ki. Azután előre ■inentünk és kopogtattunk az ajtón Egy öreg ember nyitotta ki- Jett rászólt, hogy inásra is szüksége van. Az öreg erre kihozott négy-öt 45-ös és 38-as pisztolyt, Jett átnyújtotta nekem a pisztolyokat, s azt mondta: — Vidd ki a kocsiba és jól zárd el. Amikor visszajöttem­, Jett így szólt hozzám: — Waller, te tudod tartani a szádat, hát nézz ide! Egész harom pisztolyt és lőszert mutatott. Első pil­lantásra láttam, hogy legalább huszonöt puska és gép­pisztoly volt.­­ .­­ Visszafele még ennyit mondott: 1­­ — Waller, ezért majd nindegyikünknak jó pénz áll a markat, csak össze kell tartannunk és befogni a szánkat. — Nem tudom, mit szólsz mindehhez, Perkins, de nekem ez már túl sok — én szedem a sátorfám* fe­jezte be a történetet Waller. — De ki volt az a furcsa öreg a kunyhónál!* — A nevét nem tudom, ott hi áli el a Grist Mill után, Kutásó. Csak felkarja van. Ennyi elég is — gondoltam és Duke-hoz siettem a nagy újsággal Másnap reggel Duke titkárának szobájában ülve, az ajtónyitásnál figyeltem, és hallgatótam, a­mikor emberei behozták az öreget. Jess Johnsonnak hívták, egy árva szóval sem volt hajlandó többet vallani. Duke kezelésbe vette. Sokáig beszélt hozzá, a igye­kezett megértetni az öreggel, milyen semmirekellők a columbiaiak. De Johnson csak szótlanul nézett rá. — Mr. Johnson — folytatta Duke barátságos hangon —, nem tudom elineni, hogy egy ilyen nehéz munkát végző ember, mint maga, a columbiai-féle alakok tár­saságába kerüljön, ha tisztában, van a céljaikkal. Ezek csak bajt kevernek és ki akarják­ húzni az emberek zse­béből a nehezen megkeresett pénzüket. Johnson még mindig sslammel látható közönnyel hallgatta szavait. Szeretném, ha segítséget nyújtana nekünk ebben a dologban — mondta Duke. — Tudjuk, hogy Jett két nappal ezelőtt dinamitot kapott magától és hogy kuny­hójában fegyvereket tárol a számukra. Lecsukathat­­nánk magát, de nincs szándékunkban. Jelire és a colum­biai banda többi tagjára fáj a fogunk. (Folytatjuk.) k­i 5 -4 L­t­O­­­V 1857. június­ 1. szombat Óvakodjunk az ismeretlen „jóakaróktól“ Bizonyára sok olvasónk ismeri ezeket az ismeretlen »jóakaro­■kat.«­ Nem éppen személyesein, hiszem akikor nem volnának isme­retlenek, hanem úgy, hogy vagy önöknek, vagy a szomszédjuknak, rokonuknak, vagy ismerősük ismerősének küldött levelet egy »jó­akaró.« Az ilyen levél nyomában azután sok esetben családi jele­netek következtek, vagy kellemetlenségek a munkahelyen. Ezek a »jóakarók«­ ugyanis pusztán az ember baráti szeretettől­­vezérelve, a hivatali ianok figyelmébe ajánlják X-et, vagy Z-L Mert szerintük X, korrupt, csirkefogó fráter, az a Z. meg a főnök helyére pályázik. Azután vannak olyan »jóakarók«, akik nem a s törtöknek, hanem egy bizonyos férjnek, vagy feleségnek írnak, hogy vigyázzanak, életük párja megcsalja őket. Aláírás: »"egy jóakarója.« Lehetnek akármilyen ártatlanok a­ »jóakarók­» által befeketí­tett emberek, nem menekülnek meg a gyanakvó tekintetektől, megjegyzésektől Ha átmenetileg is, sikerül megkeseríteni az éle­teiket. A névtelen levélíró pedig a háttérben örömmel dörzsöli a kezét, mert elérte célját. Sikerült kellemetlenséget okozni annak, akire haragszik. Mert ezeket a leveleket legtöbbször a harag, a bosszú diktálja. Mint mindennek, a névtelen levélírásnak is vannak különféle szezonjai. Nyugalmasabb időkben a fentiekhez hasonló levelek szaporítják a posta munkáját. Rendkívüli időkben egész irtás a velek jellege, s a célja. Ilyen rendkívüli időket élünk most, s ez meglátszik a névtelen leveleken is. Az ellenforradalom fegyveres leverésének idején, s még az­után is jó ideig, a kommunisták a fenyegető leveleik tömegét kap­ták. Ezekben a legválogatottabb megtorlásokkal kecsegtették az elvtársakat. Az aláírás itt persze nem »egy jóakarója« volt. A kom­munisták azonban nem ijedtek meg, tovább is következetesen har­coltak az ellenforradalom ellen, a rend és nyugalom helyreállítá­­­sáért, s mind többen és többen vállaltak részt ebből a harcból. A fenyegető levelek tehát céljukat tévesztették. Ezt az ellen­ség is látta, s taktikát változtatott. Most egyes párt- és gazdasági funkcionáriusokat rágalmaz, s rágalmait sokszorosítva elküldi négy-öt szervhez is, biztos, ama biztos jelszóval. S az aláírás? »Egy aggódó MSZMP tag«, vagy csak úgy: »MSZMP tag« — minden ag­gódás nélkül. Az egyik vállalati igazgatót rágalmazó levél alján pedig ez olvasható: »Az MSZMP tagság többsége.« Mondanunk sem kell, hogy az MSZMP szervezet tagjai nem is tudtak a levélről. Taggyűlésükön fel­háborodva utasították visz­­sza az igazgatót ért rágalmakat. Megmondották, hogy a levél író­jának, vagy íróinak semmi közük nem lehet a párthoz, mert kom­munista nem lehet ilyen aljas. "Egyedüli cél a kommunista igaz­gató lejáratása volt. Az egyik felszólaló meg is kérdezte, hogy miért kell egyáltalán foglalkozni a névtelen levéllel? Megmagya­rázták neki: ebben az esetben azért van erre szükség, hogy a kom­munisták tudják meg, milyen eszközökkel dolgozik most az el­lenség. Igen, mert az ellenségnek, miután vereséget szenvedett, most az a célja, hogy egyenetlenséget, szítson rendünk vezető erejében, a pártban, hogy a kommunisták között a gyanakvás, a bizalmat­­­lanság légkörét alakítsa ki. Mert azt az ellenség is tudja, hogy a párt nagy ereje egységében van. Ez­ért is igyekszik megbontani ezt az egységet. Vigyázzunk! Ne adjunk hitelt aljas rágalmaiknak. Bárhogy csö­pögnek a »jóindulattól« dobjuk leveleiket a szemétkosárba. Oda valók, így védekezhetünk legjobban é beuzüki Stefan Rózsa.

Next