Kisalföld, 1965. április (10. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-01 / 77. szám
2 Felszabadulási gyors-és gépiróverseny A legmagasabb fokú — percenként 450 szótagos sebességű — gyorsírási vetélkedőn női versenyző, Fenyvesi Mária, a Magyar Távirati Iroda munkatársa, „Magyarország női örökös gyorsíróbajnoka” érte el a legjobb eredményt, s nyert egyúttal hibátlansági jelvényt. Gyorsírásból egyébként a 450-es fokon két dolgozatot adtak be. A második helyezett úr, Baczony László „Magyarország örökös gyorsíró bajnoka”, ugyancsak a Magyar Távirati Iroda munkatársa. Újszerű vonása volt a felszabadulási rendezvénynek, hogy az alacsonyabb fokon gyorsírásból és gépírásból egyaránt külön rangsorolták a főváros és külön minden megye legjobb versenyzőit, ,A megye legjobb gyorsírója” címet Győr-Sopron megyében Gulyás Ildikó 200 szótagos dolgozatával nyerte el A budapesti gépíróverseny 320 és 450 leütés közötti sebességű ketagóriájában Barna Lászlóné, a KPM 1. vasúti főosztályának dolgozója szerezte meg a győzelmet, a második helyezett Dóra Lászlóné, a harmadik Bogyó Istvánná , mindketten a Földművelésügyi Minisztériumban dolgoznak. „A megye legjobb gépírója” címet Győr-Sopron megyében Lovas Hóna, a Kisalföld szerkesztőség gépírója nyerte el. (MTI.) rről a könyvről nemlehet személytelen tárgyilagossággal szólni. 1945 a legnagyobb történelmi élmény. Amíg élünk, el nem felejtjük, mint olvasók pedig teljesen talán soha nem is csillapítható kíváncsisággalvárunk és fogadunk minden írást, amely a sorsfordító hónapoknak állít emléket. A nemzet nagy többségének szabadulást hozó tavasz eseményeit irodalmunk eddig nem ábrázolta még az igényeknek megfelelő mélységgel és sokoldalúsággal. Ez is egyik oka lehet annak,, hogy a dokumentum írások iránti érdeklődés oly nagy. A másik, nem kisebb ok: a kortársi emlékezések közvetlensége közel áll személyes élményeinkhez. A kötet szerkesztői — Lányi Ernőné, Nagy Eta és Petrák Katalin — úgy válogattak, hogy a több mint 30 cikkből átfogó kép, hiteles történelmi horizont rajzolódjék ki. Sikerült elérniük, hogy a Szabadság hajnalán című könyv ne egyszerűen ürdképi kiadvány legyen, hanem olyan vállalkozás, amely olvasmánynak izgalmas, kordokumentumnak fontos, történelmi adaléknak jellemző és távlatokat mutató. Záloga, alapja mindennek a teljes őszinteség, amivel a szerzők — Padányi Mihály, dr. Gergő Zoltán, Gyárfás Kálmán, dr. Non György, Fodor Zoltán, Bárdosi Jenő, Ék Sándor, Sárközi Sándor, id. Komócsin Mihály, Juhász Géza, Bakó Kálmán, dr. Erdei Ferenc, Fehérvári József, Bakos Gyula, Timmer József, Kossa István, Szakosíts Árpád, Kelen Béla, Gáspár Sándor, Béki Ernő, dr. Bakács Tibor, Fát Boris, Barabás József, Bán János, dr. Cseres Miklós, György István, Baracs Amin, dr. Beér János, Zsitvai István, Gál Lajos, dr. Elek Tibor, dr. Major Ákos és Pulya Frigyes — nemcsak személyes cselekedeteiket, hanem a történelmi körülményeket és öszszefüggéseket is megvilágítják. Szigorú tárgyilagosságuk függetleníti magát mindattól, ami a kötetben megelevenedő időszak után történt, s nem változtathat visszaható érvénnyel az egyes politikai és közszereplők 1945-i tevékenységének megítélésén. Az is nagyon lényeges, hogy a cikkek szerzői társadalmilag igent széles kört képviselnek: munkások, értelmiségiek, pártmunkások, országos és helyi vezetők, közéleti emberek és nyugdíjasok. Talán csak a földreform paraszt-aktivistái nem szólaltak meg az esemény jelentőségéhez illő súllyal. Néhány emlékezés a fegyveres ellenállás és a nem fegyveres, mégis határozott szembeszegülés példáival figyelmeztet: a munkások és értelmiségiek legjobb, legaktívabb képviselői nem várták tétlenül a felszabadítókat. Különösen számottevő volt az illegális szervezkedés, amely a gyárak leszerelését késleltette, a géppark, a közművek elpusztításának megakadályozását tűzte ki céljául. A Gömbös-szobor felrobbantásának nagy lélektani hatása volt, az értékek mentése pedig a felszabadulás utáni talpraállás lehetőségét biztosította. Angyalföldön, Csepelen, Kelenföldön és más ipari kerületekben a kommunisták irányították ezeket az erőfeszítéseket. Velük együtt vállalták a kockázatos illegális munkát olyan barátaik is, akik akkor sem, később sem voltak tagjai a pártnak. A felszabadulás után is a kommunisták jártak elöl az áldozatvállalásban, a torlódó feladatok végzésében. A tényekhez hűen állapítja meg ezzel kapcsolatban Bakó Ágnes, az előszó írója: „Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más párt, elsősorban a szociáldemokrata párt, illetve annak tagjai nem munkálkodtak lelkesen és nagy aktivitással azon, hogy Magyarországon meginduljon az élet, a szocialista kibontakozás ... 1944 végén és 1945 elején az illegális, majd a legális kommunista párt állt a harcok élén és mutatta a helyes utat a magyar nép felemelkedéséhez. Ezt az utat járták és egyengették a dokumentumkötet szerzői is. Megjárták a Horthy-fasizmus börtöneit, a büntetőszázadokat és koncentrációs táborokat, mégis teljes erővel, lankadatlan energiával vettek részt az földreform végrehajtásában, az anyagi és szellemi újjáépítésben, az új állam, az új hatalom kialakításának sokrétű munkájában. Rövid beszámolómban csak érinteni lehet az egyes témákat, amelyekből kitűnik, mennyi mindenre s hányféle kellett figyelni. A falu ébresztése, az éhező városok ellátása, a járvány elleni küzdelem, a hatalomban még részes régi uralkodó osztályok képviselőinek szemmeltartása, a szakszervezetek újjáteremtése, a sajtó és a kultúra, megújítása, a közigazgatás, a hadsereg demokratizálása, a háborús bűnösök feletti ítélkezés — mind-mind teljesített feladatuk volt. Napi 16—18 órát dolgoztak, tanácskoztak és szerveztek, tanultak és tanítottak egyszerre. Tették, amit kellett, éltek a történelmi alkalommal, amelynek eljövetelére huszonöt éven át vártak. d. t. hajnalán KISALFÖLD Moziláropiókról, közönségszervezésről Nemrég az „Álmodozások kora " című, új magyar filmről írva megjegyeztem egyebek között, hogy széles érdeklődésre számottartó társadalmi tematikájára való tekintettel hosszabb időre tűzhette volna műsorra a győri Rába Filmszínház. A napokban aztán Porth Árpádnéval, a Győr-Sopron megyei Moziüzemi Vállalat propagandaosztályának vezetőjével beszélgetve megtudtam, hogy a három nap is hosszú idő volt — félházakkal játszották. Meglepetésemet fokozta azzal, hogy elmondta — számot nem is merek írni —, hogy a könyv alakban néhány nap alatt elfogyott „Húsz óra” kitűnően sikerült filmváltozatát még ennél is kevesebben nézték meg. összesítve: az első negyedévi tervét csak 74 százalékra teljesítette a vállalat. Baranyai Gábor igazgatóval elemezgettük, mi lehet az oka a közönség elpártolásának. A színház — sajnos — nem konkurrencia. Sőt — és ez ismét új és feltűnő jelenség— a szórakoztató ORI- rendezvények is egyre kevesebb embert vonzanak. Az igaz, hogy sokan tanulnak esti és levelező tagozatokon, elfoglaltak az estéik. De ne feledkezzünk el arról, hogy a televízió aligha vetíthet olyan gyenge műsort, amit ne nézne végig ugyanaz a felnőtt lakosság, melynek mozira nincs ideje! Egyrészt. Másrészt pedig könnyű, kalandos, tartalmatlan vígjátékra ismét marad másfél — két órája. Csak éppen a komoly társadalmi-politikai témákat — nem a sematizmus időszakára jellemző illusztratív módon, hanem valóban művészi eszközökkel — ábrázoló alkotások megtekintése okoz pótolhatatlan időveszteséget? Nem lehet elfogadni. Hiszen nem jelenthet időveszteséget általános műveltségüket most kiegészítő felnőtt dolgozóinknak, hanem ellenkezőleg: irodalmi, művészi, ideológia vonatkozásban ízlésnevelő, gondolatébresztő és érlelő segítséget. Természetesen jobb lenne, ha ez ma, 1965-ben nyilvánvaló volna már. De ha nem így van, hát meg kellene értetni azokkal, akik még nem így fogják fel. A napi sajtó, tévé, rádiószaklapok elég tájékoztató, kritikai anyagot közölnek. Műsorközlő és színes plakátok is agitálnak. (Bár itt meg kell jegyezni, hogy sok plakát elvesz. A megyei vállalat havi húszezer forintot, és a bevétel egy százalékát költi plakátra! De a hirdetőnek kiadott példányoknak sokszor csak a negyede található meg az utcákon. Gondosabban kellene ellenőrizni a plakátragasztókat.) E. közvetett propaganda, SESa5n&SSa5JSElidSHSElSBSa5MHSSSHSE5HSESa52.''aSH5H5HSESHSa5H5BSE5n?£SHSaEHSHSH5HSZ5HSá illetve reklám változatai mellett azonban fontos tényező lehetne — és kellene, hogy az legyen — az üzemek, vállalatok közönségszervezőinek agitatív tevékenysége. Számuk — csak Győrött — száznégy! Munkaidejükből két-három órát tájékoztatásra, érdeklődéskeltésre, jegybeszerzésre fordíthatnak. S minden filmre két szabadjegyet biztosít nekik a Moziüzemi Vállalat. De hogyan várjuk el tőlük, hogy tájékozott, szubjektív hatású propagandát fejtsenek ki olyan filmek megtekintése érdekében, melyet ők maguk sem néznek meg? Mert, sajnos, legtöbbször a pénztárakban maradnak a szabadjegyek. Legtöbbször — mert azt a filmet, ami minden szervezés nélkül is telt házat vonz, ők is megnézik. A jelenség országszerte gondot okoz a moziüzemi vállalatoknak. A Szakszervezetek Országos Tanácsa meg is állapította, hogy a jegyek eladására (vagy inkább el nem adására, mert nagyon kevés jegyet visznek el egy-egy filmre) szűkült .A közönségszervezés” időszerűtlen, és célját nem szolgálja kielégítően. A változtatás azonban nem a központi szerv hatásköréhez tartozik. A vállalatok szakszervezeti bizottságainak felül kellene vizsgálniuk a közönségszervezők tevékenységét olyan meggondolással, hogy e feladatnak nem csupán gazdasági, hanem politikai, tudatformáló tényezői is vannak. S ha a jelenleg közönségszervezéssel megbízottak képessége nem üti meg ezt a mércét, állítsanak rátermettebbeket a helyükre. Olyanokat, akik a rendelkezésükre álló lehetőségeken belül valóban közönségszervezéssel foglalkoznak, hathatósanjárulnak hozzá ahhoz, hogy a mozik látogatottsága, egyenletesebb legyen, s érdeklődést tudnak kelteni olyan, filmek iránt, melyekkel szemben— egyre kevesebb joggal ugyan — még ma is bizalmatlanok az emberek. Ez nem külön munka, nem túlóra, nem új követelmény — csak vállalt kötelességük, mely ugyanúgy hozzátartozik munkájukhoz, mint a Velejáró kedvezmények. (medve) Legyen mindig béke és boldogság! — Szervusztok, kedves elvtársaim! — úgy emlékszem, így üdvözlik önöknél a barátokat. A mondat helyességéért felelősséget nem vállalok, mert a magyar szavakat húsz évvel ezelőtt találtam. Gyakran jut eszembe Magyarország, sok okom van erre. A mai napot is nevezhetném „magyar napnak”. Reggel a kikötőben hozzákezdtünk a Ganz-gyár új száztonnás úszódarujának szereléséhez. Munka után bementem az üzletbe, hogy ajándékot vegyek a feleségemnek. Magyar kölnit vettem. Este a televízióban magyarországi filmhíradót láttam, s végül nyolcadikos kislányom előkészíttette velem kitüntetéseimet, mert holnap találkozóra, leszek hivatalos az iskolájában. A kitüntetések közt van a Vörös Zászló Érdenkend, melyet a magyarországi haporcban szereztem és az érem, mihelyet Budapest felszabadításáért kaptam. Nézem a filmet a mai Magyarországról, és úgy tetszik, mindez ismerős, s valahogy mégis más. Ez mintha Bicske környéke lenne, ahova lőszert szállítottam a Katyusáknak. Csepelt is nehéz lenne nem megismerni. Ez a gellérthegyi erőd, ahonnan fájó szívvel néztük a lerombolt Budapestet. A Duna rakpartjai, melyeket akkor nem kötöttek össze hidak. Milyen szép most Buda és Pest is, milyen szépek a főváros térei, régi és új házai! Remélem, lesz alkalmam ellátogatni ebbe az országba, felkereshetem az emlékezetes helyeket, s talán sikerül régi ismerőseimmel is találkoznom. 1942-ben Vlagyivosztokból vonultam be, védtem Moszkvát, Leningrádot, részt vettem Moldova felszabadításában, harcoltam Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Ausztriában, átkeltem a Kárpátokon és az Alpokon. 1944 decemberétől 5 hónapig Magyarországon harcoltam. Gépfegyveres voltam, majd sofőr a 3. Ukrán Front 93. lövész hadtesténél. A jugoszláv határtól nehéz harcok közepette vonultunk előre, háromszor kellett elfoglalnunk Székesfehérvárt, majd bevonultunk Budapestre. ■ Az erős árvíz elsodorta a pontonhidakat, s ez megnehezítette a dunai átkelést. Századunk 70 emberéből 6 maradt életben. Engem csak a csoda mentett meg. Egy lövedék a kocsinkba esett, és én kirepültem , az árokba. Székesfehérvárott megismerkedtem , két magyar partizánnal. Segítettünk nekik megjavítani egy német motorkerékpárt, benzint adtunk nekik. Tőlük tanulgattunk magyarul, néhány kifejezésre még most is emlékszem. Az is eszembe jut, hogyan ölték meg a szemem láttára parlamenterünket — egy fiatal tisztet, aki fehér zászlóval ment a németek felé a szovjet parancsnokság megbízásával, mely az esztelen, ellenállás beszüntetését javasolta. Minden házért kemény csatát kellett vívnunk a németekkel. a .háborúhak . véggel,,hífiáfél? ú'fi!á'éji€3artam ísáksteííi'’' lé&SziSSrop'at .és Ázsiát. A háború’ utánegy ideig sófőr Voltam, jelenleg a lakatos szakmában dolgozom a vlagyivosztoki halfeldolgozó kombinátban, a feleségem könyvelő, fiam most végzi a középiskolát, gyári munkás. Sok boldogságot és sok sikert kívánok a szocializmus építésében a magyar népnek! Konsztantyin Plujá Húsz éve szabadult fel Sopron 1945 márciusában már fél éve súlyos harcok folytak hazánk területén. A német fasiszták még egy kísérletet tettek magyarországi helyzetük megszilárdítására. Március 6-án félmillió katona és óriási mennyiségű harci eszköz bevetésével támadásba mentek át a Balaton térségében. A 3. Ukrán Front csapataira ezekben a napokban óriási nyomás nehezedett. Ez volt a német hadsereg utolsó komolyabb támadása a II. világháború folyamán. A szovjet hadsereg két hétig tartó véres harcok árán felőrölte a Balaton térségében összpontosított ellenség fő erőit, majd ellentámadásba lendült. A hadművelet célja volt: befejezni Magyarország felszabadítását, és kijutni a Bécsi-medence területére. Ezekben a márciusi napokban — amikor a nyugati országrészen még folyt a háború és tombolt a nyilasterror — hazánk nagyobbik felén már megkezdődött a békés alkotó munka. Debrecenben már megszületett a földreform-törvény, Budapesten takarították a romokat, lassan-lassan megindult a termelés a gyárakban , béke volt! Valami változás itt a nyugati országrészen, Sopronban is tapasztalható volt. A néhány hónappal előbb Budapestről „rugalmasan elszakadt” és „ideiglenesen” idetelepült nyilas kormányszervek, katonai és polgári hatóságok ismét költözködésre kényszerültek. A felduzzadt lakosságú, zsúfolt városban teljes volt a zűrzavar, kapkodás és fejvesztettség uralkodott mindenütt. Már csak napok voltak hátra a szovjet hadsereg megérkezéséig. A soproni városházán székelő áttelepülési kormánybiztosságon óriási volt a tolongás, egymásnak adták a kilincset.. Nyilas miniszterek, képviselők, államtitkárok, magasrangú katonatisztek, Árpád-sávos pártszolgálatosok, „méltóságos” és „nagyságos” urak taposták egymást egy-egy helyért a Führer birodalmába induló járműveken. A„hungarista állam” helyi vezetői sem maradtak le e nagy tülekedésben: Várpalotai főispán, Kaszás városvezető, dr. Neun Volksbundvezető szintén a „birodalomba” készülődtek. Süllyedőben volt a fasiszta Németország magyarországi cinkosainak hajója, utolsó napjait élte a tiszavirág életű, nyilasrezsim, Közdert a front egyke közeledett Sopronhoz. Tolbuhin marsall által vezényelt 3. Ukrán Front csapatai március 28-ára felszabadították Győrt, 29-én Szombathelyt, s még ugyanezen a napon elérték az osztrák határt. Sopron a magyar városok közül utolsónak szabadult fel. Az eseményt így jelentette a Szovjet Tájékoztatási Iroda: „A 3. Ukrán Arcvonal csapatai folytatva a támadást, ma, április 1-én birtokba vették Sopron városát, a fontos vasúti csomópontot és a németek Védelmének nagy jelentőségű támpontját a Bécshez vezető utakon.. .*■ Április 1-én reggelre az utolsó német katona is elmenekült, még lőporszag terjengett a város utcáin és terein. Vasárnap volt és csend. De az átért és meggyötört város szabadon lélegzett. Sopronban és környékén nem folytak súlyos harcok, itt már megállni sem volt képes a német hadsereg. Április 4-én az egész ország, 13-án pedig Ausztria fővárosa, Bécs is felszabadult. Sopron, 1945, IV. Geigerin ttivilije* 1965. április 1., csütörtök