Kisalföld, 1965. szeptember (10. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-01 / 205. szám

2 A jövendő fáklyája M­ár úgy látszott, hogy nincs kiút: a gazda­sági világválság gőz­hengere utolérte az angyal­földi munkást, az alföldi pa­rasztot, és , csak idő kérdése, hogy mikor roppantja össze. Már úgy látszott, hogy né­mán fog a gőzhenger alá feküdni, mert annyi ereje sincs, hogy segélyért kiált­son ... 1930 perzselően forró nya­rán mintegy félmillió dol­gozó ember — családtag­jaikkal együtt a magyar nép egynegyede, — nézett szem­be azzal a — mi nemzedé­künk, számára elképzelhetet­len — távlattal, hogy a tél folyamán, ha addig nem történik valami, családjával együtt éhenhal. A nyomor megdöbbentő formában fa­kadt fel. Győrött 1500-an a munkanélküliek közül — ke­mény, büszke emberek — azzal a kéréssel fordultak a városházához, hogy adjanak nekik koldulási engedélyt. Karcagon 195-en írták alá azt a kérelmet, amely így végződött: „Ha követelésein­ket nem teljesítik, zárjanak be minket a börtönbe, leg­alább ott nem fordulunk fel éhen.’’ Budapesten a tömeg péküzleteket vert széjjel, hogy egy falat kenyérhez jusson. „A nemzet egy nagy csa­lán, amelynek össze kell tar­tani. Mindannyiunknak tűr­ni és dolgozni kell, hogy kö­zelebb jussunk céljainkhoz’’ — ez volt minden, amit Horthy Miklós örömés jósága mondani tudott a salgótar­jáni munkanélküli bányá­szoknak. A Főméltóságú Asz­­szony nyomorenyhítő akció­ja, „100 kis rongyos felru­házása’, a „szegények, kará­csonyfája” .— ez volt min­den, amit a Horthy-rendszer „tenni­’ tudott az éhhalállal küzdők érdekében. De volt egy erő, amely megálljt kiáltott az éhhalál­­nak: a láthatatlan, a föld alá kényszerített, rendőrka­­poktól “ hajszült, börtönkam­­rákban gyötört, és mégis mindenütt jelenlévő elpusz­títhatatlan és megtörhetetlen párt, a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja. A cse­peli viskókban, ferencvárosi barakkokban, hódmezővásár­helyi tanyákon kézről kézr­e jártak a sokszorosított röp­lapok. „Ki az utcára! Vé­dekezzetek a véresen vag­­dalkozó rendőrkarddal, a földmunkás anyák testébe fúródó csendőrszuronnyal szemben!” A röplapok nyomán ököl­be szorított kezű emberek jelentek meg a Rákóczi úton, kiszikkadt kubikosasszonyok nekimentek a­­csendőröknek Kiskundorozsmán, a csong­rádi csendőröket­­ csak a ki­vezényelt katonaság mentet­te ki a tömeg gyűrűjéből. 1930 elején az utcára men­­tek a munkanélküliek Sze­geden, Debrecenben, Gyön­gyösön, Szentesen, Miskol­con, Kiskunfélegyházán. H­a az éhezőket parla­menti interpellációk­kal meg lehetett vol­na nyugtatni, a Szociálde­mokrata Párt vezetői bizo­nyára nem határozták volna el, hogy tüntetést szervez­nek. De a tömegek­ nélkülük is kimentek az utcára. A Szociáldemokrata Párt — bármilyenek voltak is veze­tői — munkáspárt volt, a munkások sorsa nem lehe­tett közömbös számára. Így született meg a határozat: 1930 szeptember 1-én le­gyen néma tüntetés Buda­pesten és a munkásvárosok­­ban. „Munkások! Munkanél­­kü­liek! Elvtársak! Nem csen­des sétára, hanem harcos, bátor tüntetésre hív benne­teket szeptember 1-én a déli órákban a Nagykorútra a timismanisták Magyarorszá­gi Pártja. Tüntessetek a ré­gi győzelmes elszántsággal: Munkát! Kenyeret!’’ —hang­zott a kommunisták szava. Meleg hétfői nap volt. A 11 órára kitűzött tüntetés útvonalán már 9 órakor sű­rűsödtek a járókelők. Tíz órára az Andrássy-út (a mai Népköztársaság útja) feke­tés lett a­­ tüntetőktől. Fe­gyelmezett, komor fenyege­tő sorokban hömpölygött — egyelőre némán — a tömeg. „A tömeg­járó erdő rengeteg, ha megáll, vér a gyökere. Termőföld talpa, tenyere, százezer hegy a kenyere, itala nem férne köré­ek s a ködök kér­hegyet födnek, a tömegnek nincs kenyere” — írta később a százezres tö­megben menetelő József At­tila. És egyszerre csak megszó­lalt: „Munkál! Kenyeret! ’ „Éljen a Szovjetunió!” „Él­jen a Kommunista Interna­­cionálé!” A tüntető sorok kö­zött — először bátortalanul majd erőre kapva — egy­szerre csak feszengett: „...A föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk.. J­elentem, hogy 1930 évi szeptember hó 1-én déli 1 -12 órakor a fő­parancsnok úr szóbeli paran­csára 10 lovassal az Ipar­­csarnok melletti játszótérre lettem kiküldve” — írja fe­letteseinek Nagy Károly rendőrfelügyelő. „Alighogy az Iparcsarnokot elhagytuk, az úttesten, a járdán és a pázsiton összegyűlt tömeg pfujozni és Szidalmazni kez­dett bennünket, mire én kar­dot rántottam... A tömeg „le a zsarukkal"’ szavakat kiabálta, az összetört üveg­es márványlapokkal dobá­­lódzva közeledtek felénk, mire lőfegyver használatát rendeltem el... A tömeg csak' akkor­ kezdett menekül­ni, amikor '3' sebesültek" jaj­gatását hallották'’. Darnyik János galgahévizi építőmunkás holtan borult a kövezetre. De a tömeg nem hagyta magát. A késő dél­utáni órákig folyt a harc­i barikádharc a forradalmi Pest utcáin. A budapesti pro­letárokkal egy sorban­ halad­tak e vidéki éhezők. Győr, Pécs, Szeged, Miskolc, Deb­recen, Kaposvár, Székesfe­hérvár többezres munkás tö­megei visszhangozták a pesti jelszavakat. Békésgyulán a tömeg a börtön elé vonult, a letartóztatott kommunis­ták kiszabadítását követelte. Sopronban a katonaságot ve­tették be a tüntetők ellen. És másnap már tudta az egész világ: a magyar prole­­­tariátus nem hagyja magát! A világsajtó első oldalon tárgyalta a budapesti ese­ményeket. A Pravda egész oldalas tudósításban számolt be a harcokról. Prágában szolidaritás-gyűléseket tar­tottak. Franciaországban, „Szeptember 1 Bizottságok’’ alakultak a magyar munká­sok segítségére. A tüntetés megrázta az egész országot. Az uralkodó osztály pánikba esett. A ko­ronatanács rendkívüli ülése foglalkozott a tüntetéssel. So­ron kívül közmunkákat ren­deltek el — és utasították a rendőrséget a fokozott fegy­verhasználatra. A közmun­kák később belevesztek a „magy. kir.­ ’ bürokrácia szö­vevényébe. A fokozott fegy­verhasználat viszont meg­valósult: Balmazújváros és Nyírtura halottal tanúsítják. A múlt kísértet® — a jövendő fáklyája” — így jellemezte a tün­tetést Kun Béla. A fáklya még sokáig világított. Fénye azt az Utat mutatta, amely a munkásosztály végleges felszabadulásához vezetett. Borsán­yi György, a Párttörténeti Intézet tudományos munkatársa. Nagyszabású tüntetésre készülnek a washingtoni négerek Dr. Martin Luther King bejelentette, hogy még az idén nagyszabású, az 1963- hoz hasonló arányú tüntetést kíván ,szervezni Washington­ban, ha a kongresszus to­vábbra sem ad önkormány­zatot az amerikai főváros­nak. King elítélte ugyan az esetleges erőszakos megmoz­dulásokat — amelyeknek Washingtonban egyre több előjele mutatkozik —, de hangoztatta, hogy a főváros lakosságának többségét ki­lövő négereknek meg kell mutatniuk erejüket és hatá­rozottságukat. (MTI.) Szeptember 14-én kezdődik a zsinat utolsó ülésszaka A Santa Crocae templom­ból a San Giovanni baziliká­hoz vezető ünnepélyes kör­­menettel kezdődik majd szep­tember 14-én a zsinat negye­dik ülésszaka. Mint a Vatikán részéről közölték, a körmene­tet a­ pápa vezeti majd és a katolikus egyház több mint háromszáz vezető személyisé­ge, bíborosok, püspökök, stb. vesz részt rajta. A Vatikán azt is közölte, hogy a pápa akarata folytán ez­ lesz a zsinat Utolsó ülés­szaka. Nagy figyelmet keltett ez a bejelentés, mert —­ mint ismeretes — a zsinat munká­ja még távol áll a befejezés­től. Egyelőre nem tudni, ho­gyan akarják egy ülésszak folyamán elvégezni mindazt, amit nem sikerült három év vitái során elintézni. Úgy tű­nik, hogy a pápa lényegében meghajlott a kúria bíborosai­nak véleménye előtt. Az elmúlt napokban a kú­ria bíborosai és a konzervatív csoportok nyílt támadásba mentek át nemcsak Olaszor­szágban. Elég, ha emlékezte­­­­tünk a holland egyház, vala­mint az angol jezsuiták lapja elleni éles támadásra. Az iga­zi támadás­ Alfrink bíboros ellen irányul, aki tudvalévő­­leg az egyház és a zsinat újító csoportjának vezetője, illet­ve egyik legfőbb képviselője. Egyes megfigyelők arra a következtetésre­­ jutottak, hogy I. Pál pápa igyekszik kompromisszumot létrehozni a két szembenálló irányzat között, s nem­ akarja, hogy az egyik vagy másik csoport fe­lülkerekedjék. . . . .. An­nyi bizonyos, ha azt­ akarják, hogy a zsinat ko­moly munkát végezzen, ak­kor a szeptember 14-én kez­dődő ülésszaknak — kar­ácso-­ nyi szünettel, egybekötve — legalább tavaszig kell tarta­nia. Ha viszont­ már novem­ber végére be akarják, fejezni a tanácskozást, ez azt jelenti majd, hogy elnyomják a vi­tát és megakadályozzák, hogy a zsinat valamit is megújít­son. (MTI.) Mostm­mrk Tizenkettei fölélték a katasztrófát Gyorshírben jelentik a hír­ügynökségek, hogy kedden délután megtalálták a svájci gleccser-csuszámlás 12 túlélő­jét. A katasztrófa legújabb mérlege eszerint a következő­képpen alakul: 91 eltűnt, há­­rom azonosított és három fel­­ismerhetetlen halott. Az el­tűntek között 59 olasz állam­­­­ő­polgár. A mentési munkálatokat kedd­ délután a nagy hideg, a rossz' piac, "köd és" eső miatt nagy elővigyázatossággal folytatták. Alpinista mentő­­pilóták szétrobbantották az Allal­in­ g-lecseinek azt a ré­szét, amely újabb csuszam­­lással fenyegette a környéket. A veszélyes vállalkozásban részt vett Hermann Geiger m­entőpilóta is, aki különle­ges,­sítalpakra szerelt repülő­gépe segítségével 1 év alatt 3182 turistát mentett már meg. (MTI.) (26.) A szőke, akit a többi csak Szöszinek szólított, beleka­rolt, visszavezette a szobába. — Ugyan, mit keresed! Biztosan megfájdult a feje, és hazament... Láttam, hogy sápadozott, amikor be­oltottad a cigit! TÁNCOLTÁK. Szöszi hoz­zásimult, hogy a fiú úgy érezte, szédül. Egy még kö­zelebb fészkelődő mozdulat­ra szorosan zárta körül a karjával. — Úgy, úgy! — duruzsolta Szöszi. — Nem Bora való lehozzad, aki rosszul lesz egy­ cigi kiáltásától, hanem én! A fiú hallgatott, nem ér­tette­­világosan Szöszit. De jó volt vele táncolni, borzolta idegeit a fiatal nő felajánl­kozása. S már nem érezte annyira Bora hiányát. A pá­linka és az előbb aratott győ­zelem is részegítette. Látta, hogy azzal az egyetlen moz­dulattal­­ elfogadtatta magát a társasággal. I *«• I Tíz órát fújtak a gyár du­dái, de az asszony még éb­ren volt. Öntudatlanul is odafigyelt ,a kürtök ismerős kórusára, és külön kihallot­ta belőlük a keleti villamos­­központ lágy dallamú tervét, mely mindannyiszor gyer­mekkorára emlékeztette, a Pokolhegy tetején álló ba­rakkra. Apjára emlékeztette, a fekete, lobogó tekintetű, különös emberre. Nagyon szerette. Mindössze hétesz­tendős volt, amikor anyja egy választási gyűlésen csendőrsortűz áldozata lett, s apjuk a három gyereket is magával hozta Zsábárétről Endrődtelepre. A hosszú kürtszó előhívta a gyerekekkor képeit, de em­lékezete ernyőjén nem tud­tak megélesedni a képek, el­fedték őket mai gondjai. Állt a nagyszoba ablaká­ban, mely szembenézett a gyárakkal. A toronyház nyolcadik emeletéről szép látvány volt az éjszakai vá­ros. TÍZ ÓRA ELMÚLT, és még sem a fia, sem a férje nem jött még. Férjéről sej­tette, hogy *■ szüleinél van, de hol lehet a fia ilyen kö­­l­sön? Hogy mostani nyugtalan idegállapotában is ennyi minden felbukkant emlékei­ből, nyilván annak a követ­kezménye volt, hogy este­felé becsengetett hozzá gyer­mekkori barátnője, Ladó Martonné, a kisebbik Kö­kény-leány. Ott laktak egy­máshoz közel, ők a Pokol­­hegyen, lakásokká s legény­szállóvá átalakított világhá­borús pluszbarakkban, Iré­­nék a Pokolvölgyben. A Po­kolvölgy, a Víztorony-domb, a temetőkert, a Lindák-erdő volt gyermekkoruk színtere. Ladóék az autóút túlsó ol­dalán mostanában kaptak lakást, s hallotta, hogy ők is itt laknak; felkereste, mert régen találkoztak. Ladóné, leplezetlenül für­készve arcában, megkérdez­te: — Mi van veled? Olyan zaklatottnak látszol! — Talán mert fáradt va­gyok. — Nagyon látszik rajtad És ne haragudj .. . mintha el is hanyagolnád magad! CSAK AKKOR nézett végig magán, s vette észre, hogy hazaérkezésekor sietsé­gében egy mosásra váró, összegyűrődött pongyoláját vette föl, és lába is a rosz­­szabbik papucsba tévedt, talpa félig leszakadt, rég ki kellett volna dobnia, de tar­togatta, mert takarításhoz megfelelt. Miután Ladóné elköszönt, a tükör elé ült, hosszan vizs­gálta magát. Nem csoda, hogy úgy beszélt Irén, való­ban elhanyagoltnak látszik. És az arca is, fedezte fel meglepetten, az arca is más. ■V»1 Fáradt, szeme fénytelen, kissé lesoványodott, a haja kocos. Hetek óta n­em jutott el fodrászhoz. Ezeket a felismeréseket, minthogy férje e­gyre késett, lassanként kapcsolatba hoz­ta az immár ismétlődő ki­maradásokkal, férjének az utóbbi időben tapasztalt el­­hidegülésével Éjfél felé megjött a fia. Aggódóan és indulatán ural­kodva kémlelte. — Szervusz, fiam! — kö­szöntötte, s beidegzetten csókra nyújtotta arcát. — Csókolom — mondta Géza, éppen csak arcát érin­tette egy pillanatra anyja hús, sima arcához, netán ment be a szobájába. LEVETETTE ingét, hogy felvegye pizsamakabátját, az anyja meglátta kezén a kö­tést. — Mi az? Mi történt? —­­sietett hozzá. — Semmi. Egy srác vé­letlenül hozzányomta a cigit. — Ki kötötte be? Mutasd! —­s nyúlt a kötésért, vé­kony ujjával felszakította a ragasztószalag egyik ágát. A fiú dühösen elrántotta a kezét. — Hagyd a­­ fenébe! Az anya néhány pillanat­ra megbénult. — Fiam!... Hogy beszélsz anyáddal! A fiú pizsamakabátjába bújt, a cipőjét kezdte ki­fűzni. — Egyáltalán hol voltál ilyen sokáig? ... Éjfél van, rég ágyban volna a helyed! A fiú piszmogott a cipő­vel, föl sem nézett any­jára. (Folytatjuk) KISALFÖLD IMS. szeptember 1., szerda Jegyzet egy verseskönyvhöz Csoszogi, az öreg suszter, a betlehemi királyok ,és a kis Balázs, akinek üveg­golyót ígér a mamája, ha elalszik, gyermekkorunk kedves alakjai, József At­tila verseiből és elbeszé­léseiből ismertük meg őket. Egy szép kiállítású könyvecske lapjain most ismét megjelentek a Móra Kiadó jóvoltából, amely egy kis gyűjteményt adott közre József Attila versei­ből Bartócz Ilona váloga­tásában, Reich Károly il­lusztrációjával. Anélkül, hogy túlértékelnénk a Lángos csillag" című kö­tet jelentőségét, reméljük, több lesz a szokásos gyűj­teménynél Manapság ugyanis, ha az általános iskola felsőbb ■vagy a középiskola alsóbb osztályaiba járó tanulókat megkérdezzük, kedvenc költőik neve között alig­­alig szerepel József Attila. Mintha elfelejtették volna az üveggolyót és az ondó­rért farkú kismalacokat, amelyekről olyan szívesen olvastak, hallottak annak idején. Ennek talán az is lehet az oka, hogy a­ tankönyvek még mindig elég egyolda­lúan csak politikai költé­szetét tárgyalják a költő­nek. Ludas ebben az öt­venes évek agyonelemző, a mindenben politikai jelen­tést kereső tanítási mód­szere is. Végül, de nem utolsó sorban József Atti­la költészete tartalmilag, formailag sokkal moder­nebb, bonyolultabb, és el­ső olvasásra nehezebben érthető, mint például Pe­tőfié. Nos, a kötet versei hoz­záértő pedagógus vagy gyermeke olvasmányait okosan irányító szülő ke­zében ha kulcsot nem is, de irányt mutató táblát jelenthetnek ahhoz, hogy , egy nyolc—tizenkét éves, gyermek a maga korához illő ismeretek birtokában megismerkedhessen József Attila bonyolult, de na­­gyon is logikus, kristály­tiszta költészetével. Meg­ismerhet azokból a kifeje­zésekből, képekből néhá­nyat, amelyek a később­­iekben nemcsak azt te­szik számára lehetővé, hogy megértse a költő hallatlanul gazdag és sok­rétű mondanivalóját, ha­nem azt is, hogy a magáé­nak érezze minden sorát. . .. — Miért Derül az ember szíve, amikor nap nap után ol­vashatja az újságokban, miként , bővül az­ OTP- hitelakciók­­ választéka: Rádió, televízió, mosógép, porszívó,­­ padlókefélő, öröklakás, építési kölcsö­nök, bútor, szőnyeg, füg­göny ... súrolni iá­dok. És­ mától kezdve a legújabb: a Lehet hetven literes hű­tőszekrény is megvásárol­ható, vagy mint a­ hirde­tés is mondja: „már 840­0 forint­ lefizetésével haza­vihető? ’ Igazán jó dolog ez! Mert az éléskamrát­­helyettesítő hűtőszekrény nagyon hasz­nos annak a családnak, amelynek minden tagja dolgozik. A háziasszony most, akár egy hétre előre elké­szítheti a félkész vacso­rát vagy egyéb húsételt, aztán már csak a hűtő­szekrény dolga azt tárolni. Ahol kisbaba van, ott kül - lönösen áldás a hűtő. Azonban valami még nincs rendjén! Az, hogy a Lehel hűtőszekrény OTP- hitelakciója szeptember el­sején kezdődik. Mikor is használják legtöbbet.«:hű­tőszekrényt? Tavasztól őszig, azaz nyáron. A nyár — ha ugyan volt az idén — már elmúlt. Szeptem­bertől áprilisig kevésbé van szükség a Lehelre. Viszont van egy előnye, hogy: részletre megveheti­­ bárki. — k —

Next