Kisalföld, 1966. május (11. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

1366. május L, vasárnap Huszonegy éves szerencse A Győri Magasépítési Vál­­lalatnál tizennyolc éve úgy mondták, hogy B­ognár László, István, Kálmán és Dezső egy külön vállalatot alapított. A műkőkészívő Bognár testvérek és még két munkás megalakította a győri előregyártó telepet. László már nyugdíjba ment, Istvánt három éve agyon­ütötte egy daruról leesett alkatrész, Kálmán és Dezső most is az ÉM Győr-Sopron megyei Építőipari Vállalat előregyártó telepén dolgoz­nak. Mindketten brigádveze­tők. Negyven-negyven ember dolgozik a kezük alatt. A két brigád örökös ver­senyben áll egymással. De, ha Kálmán délelőttös, a be­fejezetlen munkát Dezsőnek, adja át. Olyan ez a nyolcvan ember versenye, mint ami­lyen a­­testvérein között szo­kásos, amiből mindenki jól jár. A két szocialista brigá­dot tegnap bronzkoszorús jelvénnyel tün­ették ki. A vállalat legelső két szocia­lista brigádja. Dezső 54 éves, piros, telt arcú. Megértés és valami különleges, magához láncoló szeretet árad­t belőle. Futó­daruk alatt, két méter magas, panelok mellett beszélgetünk. Az indulásra emlékezik, nem az övére, a vállaltára. 1918- ban, amikor megalakították a telepet, azzal kezdték a munkát, hogy a Szeszgyár lucernakaszálóján elegyen­gették a földet. Dirib-darab téglákból emeltek egy kis bódét, sós megkezdték a be­tonelem gyártását. Néhány hónappal később a „Magas” szerzett valahonnan néhány uradalmi gőzmoz­donyt, azzal gőzölték a be­tont. Széles mozdulattal mu­tat körbe a kiterebélyesedett telepen. Ma harminc-vala­hány fajta elemet készítenek. Jobban mondv­a gyártanak, mert hol vannak már azok a régi kézi daruk! Önműködő cementke­verőkkel és nagy darukkal dolgoznak. A telep­nek hihetetlenül megnőtt a termelése. És minden egyes panelnak helye van. Kálmánt a délutáni mű­szakban találom. Az érlelő­aknában frissen öntött beton­oszlopot egyenget. Egészsé­ges, napbarnított arca van, szikár termetű. A tekintete a Bognároké, higgadt és hű­séges. Ki gondolná róla, hogy 59 éves, hogy jövőre nyug­díjba megy? Egész éven át a szabad ég alatt dolgozik, de még sohasem panaszkodott. A IX. pártkongresszus tisz­teletére olyan­ vállalást java­solt, amelyet igen nehéz tel­­jesíteni. A cementporos be­tonon dobbant egyet. — Tudom, mit vállaltam, s hogy miért — mondja. — A fiatalabbak, lehet, hogy nem értenek, de azért követ­nek ők is. Amit ígértünk, az meglesz. Eddig is mindig megvolt. November 25-ére teljesítjük idei tervünket. — Aztán arról beszél, amit a huszonöt évesek talán meg sem értenek. A négy testvér kitanulva a műköves mester­séget, örült annak idején, ha egy-két hétig napszámoskod­­hatott. — Sokszor még huszonegy év után is azon kapom ma­gam, hogy úgy örülök a mun­kának, mint a legnagyobb szerencsének. És az is! De már ideje lenne megszoknom, hiszen huszonegy éve tart. Jövőre nyugdíjba megyek. Ezek a fiatalok nem értik meg az én szerencsémet, de már rájuk ragadt a Bognárok szenvedélye. Szerették a Bog­nárok a munkát, s mindig meg is becsülté. Volt idő, amikor csak áhítozhattak volna utána. — ferenczi — A falu számadója Tavaly láttam először, és akkor hallottam beszélni. Korholt valakit, és szóvá tet­te a hibákat, melyeket a fe­lelősségre vont ember elkö­vetett. Nyugodt volt a hang­ja, és állásfoglalása bölcs, igazságos, humánus. Nem be­szélt feleslegesen, nem „áz­tattak” szavai, inkább gyógyí­tani voltak hivatva. Most­ pedig, hogy felkeres­tem Gönye Lajost, a Mihályi Községi Tanács végrehajtó bi­zottságának elnökét, az ősz ember láttán, sz­avai hallatán ezt gondoltam: olyan, mint egy számadó, akit nem az uraság nevezett ki annak idején, hanem a munkástár­­sak, a sorstársak, hogy képvi­selje őket, intézze ügyes-ba­jos dolgaikat. Mikor ezt gon­doltam, még nem tudtam, hogy Görnye Lajos valóban cselédemben volt, napszámos, aratómunkás A felszabadulás után né­hány évvel valóban képvise­lője, vezetője lett volt cseléd­­társainak, egy nagy falu kö­zösségének. Mihályiban 1948- bam alakult meg a termelő­­szövetkezet. Gönye Lajost vá­lasztották elnöknek. Két év­vel később, a tanácsok meg­alakulásakor a községi tanács végrehajtó bizottságának el­nöke lett. A falu jelölte, a fa­lu választotta, és a falu mind ez ideig nem vonta meg tőle bizalmát. Több mint másfél évtizede vezeti faluját. Ami feltűnő és megbecsü-­j­­endő: Gönye Lajos, ez a cse­lédemberből lett vezető nem veszítette el egyszerűségét, közvetlenségét. „Hibáztam én is, hogyne hibáztam volna — mondja önmagáról. — De mindig jót akartam, és soha­sem felejtettem el, hogy kom­munista vagyok, tagja a párt­nak.” A felszabadulás után lépett a pártba, őszinte, igaz ember­nek ismerik a faluban, a já­rásban, és ma már azok az emberek is tisztelettel beszél­nek róla, akik kezdetben ide­genkedve fogadták, mint ve­zetőt a faluban. Nem szeret beszélni önmagáról, a munkásságáról. Másoktól tudom meg, hogy Kossuth-díj birtokosa. Embe­rek keresik fel naponta csa­ládi ügyeikben, birtokügyek­­ben és különböző dolgok miatt Ahogy irodájába lép­tem, telefonált, bontott épü­let anyagát adja le a tanács, és ezt telefonálta meg a kör­nyező községek tanácsainak. Közben mérgelődött, mert igen rossz volt a vonal. Alig tette le a telefonkagylót, már két ember ügyét kellett intéz­nie, akik addig vártak rá. Mit tart munkássága be­teljesedésének? Hogy Mihá­lyit javasolták elsőnek a me­gyében „szocialista község ’ cím viselésére! Már elkészült a falu általános terve, amely­nek alapján szocialista köz­séggé építik. Egy dologtól óvakodik: nyugdíjaztatásáig ne köves­sen el olyan hibát, amelyért megróhatnék, akár a faluja, akár­ a felettes szervek veze­tői. A közéleti szereplés tisz­ta lapjával akar nyugdíjba vonulni. Nem fél a nyugdí­jaztatástól, már várja. „Át­adom másnak, fiatalabbnak a helyem, ez a rend, ez az élet, és ez így is van jól” — mondja. Beszélgetés közben ismét dolga akad: a május elsejei ünnepség megszervezése miatt keresik. Nem bosszan­kodik, hogy nincs nyugta, bölcsen megfontoltan intézke­dik, hogy méltóan ünnepelje a falu május elsejét. — Még zenészeink nin­csenek a bálhoz. De szerzünk zenészeiket is — mondja, és derekához nyúl, bántja a reuma. — Ha már én nem is táncolhatok, de legalább szál­lást csinálok a fiatalabbak jó kedvének. ■— pék — Műanyag fólia­­* Horváth Immre, a Szegedi József Attila Tudomány­­egyetem növénytani tanszék­vezető docense érdekes kí­sérletsorozat eredményeiről számolt be doktori disszer­tációjában. A hazai tudós 1959 óta vizsgálja, hogyan befolyásolja a növényeket érő napsugárzás sp­ektumá­­nak megváltozása azok fej­lődését, termésük mennyisé­gét és minőségét. Ezt külön­ dúsabb termés kező színű fóliák alkalmazá­sával érte el. A vizsgálatok szerint a bab, a borsó és a paradicsom mindig akkor adja a legnagyobb és legjobb termést, ha sárga műanyag­fólia alatt termesztik. A sár­ga fóliával árnyalt parcellák termése minden esetben több és jobb volt, mint azoké, amelyeket szabadon ért a napsugárzás. A SZORGALOM DICSÉRETE Muzsikáló naVi ember Mottó: ,,A tudományt lehe­tetlen munka nélkül elsajátí­tani; ez igaz: arcunk verejté­­kével kell szert tenni a tudo­mányra, nincs más mód erre. A munkát nem helyettesíti sem a felbuzdulás, sem a kép­zőlét, sem a teljes szívből jö­vő törekvés ...” (Cipeme) Amikor egy nevet hallassz, s meg nem ismered a viseló­­ját, a hangok muzsikájánál próbálod megrajzolni az ar­c­át. Mássalhangzók, mély hangok egymás mellett — markáns, kemény munkás­­arc. É-k és ő­k cs a­k futa­ma a névben — művész vagy muzsikus. Ősze László nevének hal­latára művészemberre gondoltam. Mert a név dal­lama, mintha egy hegedű messze, félig nyílt ablakok mögül kiszűrődő muzsiká­ja lenne. Magának játszó, ma­gának szóló muzsika. Az arc pedig szelíd és érdeklődő, és rácsodálkozó. Amilyen az életet, az embereket, e kerek nagy világot tisztelőké szo­kott lenni. A neve után megmondta a foglalkozását is: „lakatos vagyok.” Lakatos. Alacsony, keménykötésű, vékony baju­szú, magas homlokú, fekete férfi. Huszonegy esztendeje dolgozik a szakmában, ala­pító tagja a győri Célgép gyárnak. Társai, barátai csak jót mondanak róla. Ilyeneket: csendes, melegszívű, segítő­kész, alkalmazkodó, tanácsot szívesen adó és hálával fo­gadó, művésze a szakmájá­nak, a nehézségekkel, a problémákkal meg nem al­kuszik, kutat a megoldások után, tanul, tanú, nyugalmas akaratot áraszt, megfon­tolt... Az újságíró számára jóformán már nem is maradt jelző, amivel az alanyai illet­­hetné. Mert azok amelyeket a munkatársak, barátok Cs­e Lászlóról elmondtak, ha portrét festenek róla. Színek ezek a jelzők, festő palettájá­ra kívánkozott. Keverni lehet őket, attól ta­­n meg szeb­­bek, igazabbba­k .. Tizenkét esztendeig lakott albérletben Ősze László. Pén­zét összerakta, szerényen, csendben élt, akárcsak most is, családjával az új otthon­ban. Későn násu­tt, mondván: felelőtlenség lett volna a hónapos szobába asszonyt vinni, gyerekekkel vesződnii, értelmetlenül küszködni. Szö­vetkezeti lakást vásároltak. Oh, a lakás, minden induló házaspár messze lengő álma! — Más mondta, Ősze László lakatost jellemezvén, mi­előtt otthonát berendezte, sok új lakást megnézett. Lakbe­rendezőktől, tervezőktől, épí­tészektől is érdeklődött, mi­ként lehetne célszerűbben, szebben kialakítani az ott­hont. És amikor már kellő ismeretet összegyűjtött, meg­vásárolta a bútort, a füg­gönyt, a szőny­eget, a csillárt és mindent, ami lakásban szükséges. Példának való Ősze Lászlóék otthona. Igen, az utánjárás, az ér­deklődés, a szerény nyugta­lanság az ismeretlen hasznos iránt, ez Ősze László lakatos egyik motorja. Most már ve­zető szerelő a Célgépgyár­­­ban, a kísérleti műhely erős­sége. Lakatosként keveset foglalkozott az elektromos­sággal, munkája során vi­szont lépten-nyomon beleüt­közik. Kiváncsi volt az ös­szefüggésekre, az új, prak­tikus módszerekre, a módo­sítások lehetőségeire: meg­találta a tanfolyamot az is­kolában, és esténként — mi­után a másik szobában már elszenderült a család — uj­jai alatt megzizzent a könyv lapja, jegyzetfüzete rajz­ok­kal, szabályokkal gazdago­dott. Nem szégyelli a tanulást, pedig tanítani képes — mondta az egyik barátja. A gépipari technikum esti tago­zatára iratkozott be. Miért? „Nem akarom itthagyni a szakmámat! Szó sincs róla. De úgy érzem, hogy egy kí­sérleti lakatos a technikum elvégzése nélkül csak fél ember. Az iskola megtanít gondolkodni, meg jobban látni, felismerni az összefüg­géseket a mi nem egyszerű munkánkban. S ha sikerül mindazt elsajítítanom, amit megírtak a könyvekben, el­magyaráztak a­z órákon, ak­kor érdemes volt esténként, éjszakánként a pihenésre való időt a könyvek mellett töl­te­ni!’’ A szórakozásáról is kérdez­tem Ősze Lászlót. Azt felelte, hogy szórakozása elsősorban a tanulás és a kisfia. Ké­sőbbi tervei? Majd külföldre utazni. Kocsi? Ráér, pedig nem sok megszorítással mód­ja­ lenne rá, hiszen majdnem háromezer forint a fizetés-' . ..Először még egy kicsi, aztán e­gyszer talán kocsi is...” K. L. Kl Sáfer Or.') Milyen legyen a párttitkár? Szány mint példakép Járási pártbizottsági ülés volt csütörtökön Csornán. A párt belső helyzetéről Potyondi Imre, az MSZMP csornai járási Bizottságának titkára tartott beszámolót, amit élénk vita követett. Kiemelve a beszámolóból és az ülésén elhangzott hoz­zászólásokból néhány fontos kérdést: mi napjainkban a legnagyobb gondja, mi a fel­adata a falusi pártszerveze­teknek? Mindennapi feladat, hogy a vezetés igazodjék a fejlődéshez, és ennek szel­lemében tevékenykedjék. E cél megvalósulását nehezíti néhol a vezetők közötti össz­hang hiánya, másutt esetleg a párttagok fegyelmezetlen­sége, vagy néhány párttag jogtalan előnyök élvezésére való törekvése, és a párton belüli „sértődött emberek” magatartása. Hadd kezdjem egy jó pél­dával. Sokat beszélnek mos­tanában Szanyról. Gazdasági eredményeik méltók a jó hírre, ezenkívül kultúrált, állandóan fejlődő falu. Pél­daként emlegetik az ottani párt-, tanács-, tsz-vezetők jó „együttdolgozását­”, egyetér­tését a napi tennivalókban, feladatokban. Van olyan is, mondják, ahol például a tsz­­elnök lebecsüli a párttitkárt. Megtörtént, hogy a járás egyik szövetkezetének el­nöke vita alkalmával több tsz-tag előtt kijelentette a párttitkárnak: „Mi fizetünk, mi mondjuk meg, hogy mit csinálsz”. Vagy a másik he­lyen: a tsz elnöke irányítja­ vagy irányítani akarja a párttitkárt, kiosztja neki a feladatokat, mint valamely alkalmazottjának. Holott er­re a párttaggyűlés, a párt­vezetőség és­ természetesen a felsőbb pártvezetés a hiva­tott. Az ilyen és hasonló gonddal bajlódó titkár kér­dezi meg néha: hol és ho­gyan érvényesül a párt ve­zető szerepe? Előfordul, hogy az ilyen káros viták arra vezethetik vissza: nincs elég tekintélye a párttitkárnak. Ki ezért a felelős? Samu Flórián, a rá­­batamási tsz párttitkára megemlített ezzel kapcsolat­ban egy részigazságot: „A falusi párttitkár a követke­zetes önképzés mellett mun­kájával teremtse meg a te­kintélyét, s ne várja, mert nem is várhatja, hogy majd­ a felsőbb pártvezetés szerzi meg neki". Miért részigaz­ság ez? Mert a titkár ke­rülhet olyan helyzetbe is, hogy lelkiismeretes munkája során sem kap elég támoga­tást, segítséget a falu kom­munistáitól, sőt az is elő­fordulhat, hogy némely gaz­dasági vezető valóban meg­próbálja szaktudása ellenére is „lebecsülni­". Ha mégsem képes minden adottság, tá­mogatás mellett a falusi tit­kár tekintélyt teremteni? Félre kell állnia, le kell mondania a vezetésről. Ilyen félreállásra kényszerült em­­berekből, vagy más vélt igazságtalanság miatt lesz­nek a párton belül „sértett emberek”, akik érdemeikre hivatkozva mártíromságukat hirdetik. Egyik falusi ismerősömnek legszebb napjai voltak, ami­kor nemsokára a felszaba­dulás után házat épített, vagyis olyan otthont, amit már háznak lehetett nevezni. Akkor nagyon elégedett volt a család, és úgy érezték, so­kat léptek előre. Csaknem két éve döntötték el a há­zat, mert nem lehetett már semmiképpen olyanná ala­kítani, ami ma jelenti a korszerű otthont. Áll az új ház, több szobával, fürdő­szobával, kényelemmel. .. Kegyetlen dolog, de így van ez az emberekkel is. Sok olyan becsületes ember él közöttünk, akinek a mun­kája, élete egy időszakban fáklya volt az emberek előtt. Értékük, munkájuk kisebbí­tése nélkül mégis át kell adniuk a fáklyát, ha már nem bírják a­ tempót, illetve nem tudják megvalósítani a mostani feladatokat, célokat. Nem lennénk igazságosak, ha ezzel csak az idősekre céloznánk. Nem, sokan idős elvtársak még ma is képe­sek fiatal szívvel dolgozni, viszont van néhány fiata­labb ember,, aki nem tud eleget tenni vállalt kötele­zettségének, nem képes job­­­­ban dolgozni, többet látni.­­ A sértődés helyett — méltón párttagságukhoz — igyekez­zenek ezek az emberek ott dolgozni, ahol a feladat el­végzése nem haladja meg tudásukat, erejüket. Előnyök, kivételes bánásmód követe­lése nélkül. Van példa arra is, hogy valaki párttagságát előnyök szerzésére, nagyobb jogok követelésére használja ki. Csak egyet említsünk a hal­lottak közül: megbüntettek egy tsz-tagot, aki tagja a pártszervezetnek. Megkáro­sította a közös vagyont. Azóta is háborog, de nem a büntetés jogos vagy jog­talanságát vitatja, hanem az okoz neki gondot: hogyan lehet megbüntetni egy párt­tagot, hogyan büntetheti őt a pártonkívüli tsz-elnök? A kommunista, éppen a párt tekintélye miatt nem lehet rendbontó, közös vagyont károsító. Ha mégis megteszi, nem várhat a párttagságára való tekintettel különleges bánásmódot. Mert a közös­ség és a pártszervezet bi­zalmával is visszaélt. A bün­tetést javasló tsz-elnök, mint pártonkívüli, a párt ér­dekeit védte, a közös va­gyont védte. Aki párttagsági könyvet őriz magánál, ne számítson ezért előnyökre. De igenis el kell készülnie több feladat megoldására, s következetes és nagyon be- I csületes munkára, életre. Az ülésen az elvtársak nagyon kritikusan említették a hibákat, a megszüntetésük, kiküszöbölésük végett. Az elmúlt időszakban a járás kommunistái a sok gond, nehézség ellenére is nagyon becsületesen, derekasan helytálltak. A pártszervezetek munkájában fejlődés ta­pasztalható. A járásban 1960 óta fokozatosan emelkedett a párttagok száma, különösen a szanyi, pali­­sz-párt­­alapszervezetnél, ahol 7­9 tagjelöltet vettek fel a közel­múltban. A falusi párt­alapszervezetek titkárai önkép­zésük mellett egyre több gondot fordítanak a tsz gazda­ságos termelésének ellenőrzésére, segítésére, egyetértés­ben a gazdasági vezetőkkel. gszm 3

Next