Kisalföld, 1968. szeptember (13. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
* Egy hét a világban Is moszkvai tárgyalások után — Chicagói krónika Dél-vietnami csatatereken — Tűzharc és diplomácia a Jordánnál A múlt hét első számú eseményének Moszkva volt a színhelye. Négynapos, sűrített tárgyalásokra került sor a szovjet és a csehszlovák vezetők között, majd a Szovjetunió képviselői másik négy szocialista ország — köztük hazánk — magasszíntű delegációival konzultáltak. A megbeszélések arra irányultak, hogy miután az öt szocialista ország határozott fellépése katonai biztosítékokat jelentett egy esetleges ellenforradalmi fordulattal szemben Csehszlovákiában, megtalálják a politikai kibontakozás útját. A Moszkvában aláírt okmány jó alapot jelenthet a csehszlovákiai konszolidációhoz. . Igaz, csupán a kiinduló pontot adja, és nem a végállomást Hosszú és bonyolult harc vár a csehszlovák kommunistákra, hogy megszilárdítsák a szocializmus vívmányait és felülkerekedjenek a jobboldali provokációkon. A külső körülmények kedvezőbbek, mint korábban, a küzdelmet azonban maguknak csehszlovák barátainknak kell megvívniuk. A prágai jelentések egyelőre továbbra is igen összetettek. Az élet normalizálódásának, a konszolidációnak első jelei kétségtelenül mutatkoznak már. Az elmúlt időszak felgyorsult eseményei igen sok ember józanságát, realitásérzékét növelték. Ugyanakkor jócskán vannak olyanok is, akik nem ocsúdtak fel nacionalista mámorukból, s a jobboldal, a szocialistaellenes erők legfeljebb taktikájukat változtatják, céljaikat nem. A következő heteikben minden valószínűség szerint az erők polarizálódása várható, s a moszkvai megállapodásokhoz történő hozzáállás szinte választóvízül szolgálhatna annak eldöntésére, ki képviseli a csehszlovák szocializmus igazi érdekeit, s ki áll azzal szemben. A CSKIP központi lapja, a Rude Pravo pénteki számában azt vetették fel, hogy az új feladatoknak megfelelően a pártnak hamarosan új központi bizottságot kell alakítania, s az erre illetékes fórum kizárólag a már korábban összehívott 14. rendkívüli pártkongresszus lehet. E vélemény azért jelentős, mert hivatalosnak tekinthető állásfoglalás keretében első ízben határolják el magukat a múlt héten megtartott, úgynevezett pártkongresszustól. Ha a Csehszlovákia körül zajló események ki is emelkedtek a mozgalmas hét történéssorozatából, a világpolitika földünk más pontjain sem csendesedett. A Chicagóban lebonyolított demokrata konvencióval újabb fordulatot tett az amerikai elnökválasztás gépezete. A külsőségek egészen drámaiak voltak. A város felfegyverzett táborhoz hasonlított; az elnökjelölő gyűlés színhelyét, a nemzetközi Amfiteátrumot szögesdrótkerítés vette körül; a televíziós operatőrök gáztáncban dolgoztak az utcai csetepaték közepette. Legalább négyszáz személy — köztük több delegátus — megsebesült, a letartóztatottak száma még magasabb. Chicago ,,klasszikus” gengszterkorszaka óta nem folyt ennyi vér az utcákon. A papírformának megfelelően Humphreyt választották meg a demokraták elnökjelöltjének. A meglepetések elmaradtak. Voltak, akik Johnson drámai viszszakozására számítottak, de az elnök — aki éppen a konvenció második napján töltötte be 60. életévét — úgy tűnik, valóban elhagyja a Fehér Házat. Lehetőségként vetődött fel Edward Kennedy jelölése, de a fiatal politikus — a jelek szerint — még vár, a vietnami csődtömeg, valamint a Demokrata Párt zűrzavara nem csábította a szorítóba. A novemberi elnökválasztások Humphrey—Nixon párharca egyelőre igen nyíltnak, s a negatívumok versengésének ígérkezik. Walter Lippmann találó jellemzése szerint a demokraták ujjongtak Nixon, a republikánusok Humphrey jelölése után, de egyik sem örült saját kandidáltjának. A sok égető problémára, mindenekelőtt Vietnamra és a négerkérdésre egyik jelölt sem fejtett ki akár valamennyire járhatónak vagy reálisnak tartott programot. Ilyen körülmények között különös érdeklődés kíséri egy harmadik erő létrehozására irányuló próbálkozásokat (szélsőjobbról (Wallace), illetve liberális oldalról is McCarthy). Jóllehet nem valószínű, hogy komolyan beleszólhatnának a hagyományosan kétpárti birkózásba, megkezdődhet a Demokrata és a Republikánus Párt „kopásának” időszaka. S mintha a vietnami csataterek hangja is hallatszott volna Chicagóban... A DNFF erői új, összehangolt akciókat folytattak a héten tizenkét dél-vietnami város ellen. A harci cselekmények ismét megmutatták a front erejét, tartalékait, és az amerikaiak máris borúsan tekintenek a szabadságharcosoknak kedvezőbb őszi hónapok elé. A Közel-Keleten változatlanul puskaporszagú a levegő. Miközben Jarring ENSZ- megbízott az érdekelt országok fővárosait járja, hét nap alatt 31 határincidensre került sor Izrael és az arab országok között. Különösen kiéleződött a helyzet a Jordán folyó vonalán. Az izraeliek, úgy látszik, a gazdasági nehézségekkel, belpolitikai problémákkal, a menekültek százezreinek elhelyezésével küszködő Jordániát tekintik az arab front gyenge láncszemének. Nincs olyan nap, hogy ne dördülnének ágyuk a biblikus hangzású folyó partján; a nyomás célja Jordániát meghátrálásra és különtárgyalásokra bírni. Az arab ország nem zárkózik el az ésszerű diplomáciai lépések elől, hiszen — Kairóval együtt — elfogadta a Biztonsági Tanács tavaly novemberi határozatát. Ezt közölték több ízben az ENSZ különmegbízottjával, illetve a Biztonsági Tanács ülésein is. Nem hajlandók elfogadni viszont a határozat izraeli értelmezését, amely „általában” magáévá tette az ENSZ döntését, csak éppen nem hajlandó visszavonulni a tavaly júniusi háború előtti határok mögé. A közel-keleti feszültség bizonyos mérvű növekedése indokolta az arab külügyminiszterek összehívását is, akik várhatólag közös akció szükségességéről fognak tárgyalni. Réti Ervin Hanoi levél Do Son-c sópárlók HAIPHONG ALATT, átkelve a Vörös-folyó egyik deltaágán már érződik a tenger lehelete. A folyó északi partján ki kellett szállni a terepjáróból, mert a többszörösen telibetalált betonhíd mellett külön bambuszhidat vertek a gyalogosoknak és valamivel odébb a gépkocsinak. Gyalog indultunk a túlsó partra, s éppen megeredt az eső. Két percig tart bőrig ázni a monszun idején Vietnamban, s amikor arcomon végigcsorgott a víz, szám szélén sós ízt éreztem. Kacskaringós, hegyeket kerülgető utakon még 30 kilométert mentünk a híd után, amikor bal kéz felől töltés zárta el a kilátást. A dagály és kiváltképp a vihardagály hullámaitól védi ez a gát a mélyen fekvő rizsföldeket. Az amerikaiak március 31. óta nem bombázták a Do Lon-i félsziget sópároló szövetkezeteinek földjeit, a töltéseken mégis mindenütt fegyveres milicista lányokat láttam, s kéthárom kilométerenként szerszámraktárakat. A töltés vonulatát figyelve, hamar megértettem, hogy miért. Itt is, ott is frissen hordták fel a nyolc-tíz méter magas gázkoronát, ugyanis a 7. flotta vadászbombázói módszeresen támadták a partvédő műveket. KÍSÉRŐM komoran mondta: ahányszor itt egy 1500 fontos bomba telibe találta a gátat, a környék lakói tíz körömmel hordták vissza a földet a töltésre, mert ha a tenger akárcsak egy ponton is betör, a sós víz ráülepszik a rizsföldekre, akkor vége a termésnek. Vége néhány évre a határnak is, a föld nem terem, a tenger hordaléka mindent megöl. A tengerpart közelében véget értek az apróra parcellázott rizstáblák s a helyüket ugyanolyan parcellákra osztott, keményre döngölt homokpadok váltották fel. A felhők mögül előbukó nap milliárdnyi apró fehér kristályt csillantatott fel: ez a már lepárolt só, amelyet csak ki kell szitálni a homokból, hogy azután teherautókon és bambusztargoncákon, kerékpárokon és vállra vetett kosarakban széthordják az egész országba. A SÓTERMELÉS legősibb technológiáját művelik ma is a Do Lon-i parasztok, akik évszázadok óta csak ezzel foglalkoznak — húsz éve még rabszolgákként, ma termelőszövetkezeteik tagjaiként. Hogyan is csinálják? A tenger felől, a gátak zsilipjein át dagálykor beeresztik a tenger vizét a hosszú és mindenfelé szétágazó csatornahálózatba, majd a sós vízzel elárasztják a döngölt homokparcellákat Egy-egy kis parcella 20 négyzetméter, és tenyérnyi magas, kőkeményre szikkadt homokfal választja el a szomszédos négyzettől. Amikor a víz elárasztotta az egész telepet, az emberek kémlelni kezdik az eget: kisüt-e az izzó trópusi nap? A napsütés órák alatt elpárologtatja a víz nagy részét, a tengervíz üledéke ott marad a homokon. Kis faekékkel, faboronákkal, majd gereblyékkel annyiszor forgatják meg a sós homokot, amíg a felszínen megjelennek a fehér sókristályok. Az időjárástól függően ez a művelet néhány napig, esetleg egy-két hétig is tart. Amikor a sómesterek már úgy vélik, hogy elegendő kristály gyűlt össze, akkor lejtős és lépcsőzetes, betonból épült csatornákba lapátolják a sós homokot, de most már édesvizet áramoltatva át ezen a masszán. A víz a sót kioldja, a homok leülepszik, s a sós vízből megintcsak a napsütés immár emberi fogyasztásra alkalmas kristályokat választ ki. A sómunkások apró termetűek, bőrüket a mindig szeles, sós leheletű időjárás vörösbarnára cserzette. A legizmosabb férfi sem nyom többet a mérlegen 55 kilónál, de reggeltől estig több tonna homokot és vizet lapátol, mert innen oda, amonnan emide, mint a legfáradhatatlanabb vagonkirakó munkás Európában. Ázsiai emberek, végtelen türelmével, végtelen szívóssággal. NGUYEN VAO, a falusitanács elnöke elmesélte a kis község történetét, és elmondta, hogy ők azelőtt rabszolgák voltak. Első hallásra azt hittem, talán a nagyobb nyomaték kedvéért említette a „rabszolga” szót A sóföldeken aztán meg is magyarázta, mit értett ezen. A franciák a múlt század nyolcvanas éveiben, alighogy gyarmatosították Indokínát, francia állami monopóliummá nyilvánították a sópárlást. Katonai őrséget rendeltek ki minden sótermelő faluba, és megtiltották a só szabad értékesítését. Két okból tették ezt. Először azért, hogy az ásványi sóval egyáltalán nem rendelkező országban csakis ők adhassák el a portékát, amelynek árát csillagászati számokban állapították meg. A másik ok: a vietnami nép soha, egyetlen percre sem adta fel a harcot nemzeti függetlenségéért. A lázadások és helyi forradalmak egymást érték Vietnamban már a századfordulón is. S a franciák, ha másként nem boldogultak egy hegyi körzet vagy dzsungeljárás parasztjaival, egész egyszerűen beszüntették a sóeladást Minthogy a só ezzel az ördögi trükkel a hatalom gyakorlásának politikai eszközévé vált, úgy vigyáztak asómunkásokra, hogy azok falvaikból ki sem tehették lábukat. Élelmiszert pedig csak akkor kaptak a franciáktól, ha az utolsó grammig beszolgáltatták a termelt sót De Lon félszigetén még ma is megvannak azok a törpe erődök, amelyeket a francia idegenlégió épített betonból a vietnamiak sakkban tartására. Minden útelágazásnál ott áll egy bunker, amely géppuskafészek volt. Egy részük ma is az. De a bunker előtti puskás milicista lány strázsál, és a bunkerból légvédelmi géppuska mered az égre, amelyet a sómunkások milíciája kezel. Nem is rosszul. AZ EMBEREK Vietnamban ma már akkor is szembe mernek nézni egy lecsapó Starfighterrel, ha kezükben csupán egy régi puskahím. Az idegek háborúját is ők nyerték meg. De a Do Lon-i sópároló családok éppoly kevéssé felejtik el a légiháború első szakaszában megölt társaikat, mint azt a tényt, hogy rabszolgák voltak, mielőtt 1945. szeptember 2-án hazájuk földjén győzött a forradalom, és megszületett a Vietnami Demokratikus Köztársaság. Hajdú János KISALFÖLD Magyar államférfiak távirata a VDK vezetőihez Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, Fock Jenő, a Magyar Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány elnöke üdvözlő táviratot küldött Ho Si Minh elvtársnak, a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottsága elnökének, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnökének, Pham Van Dong elvtársnak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnökének, Truong Chinh elvtársnak, a Vietnami Demokratikus Köztársaság nemzetgyűlése állandó bizottsága elnökének Hanoiba. Péter János külügyminiszter a VDK nemzeti ünnepe alkalmából táviratban üdvözölte Nguyen Dng Trinh-t, a VDK külügyminiszterét. A SZOT elnöksége, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Béketanács ugyancsak táviratban üdvözölte VDK-beli testvérszervezetét. (MTI.) 1968. szeptember 1., vasárnap Vietnam dicsősége 1945. szeptember 2-án, 23 esztendeje félmillió ember sereglett össze Hanoiban, a pálmáktól övezett Ba Dinh téren, hogy meghallgassa Ho Si Minht. A már akkor legendás szabadsághős — mialatt az árbocra felvonták az ötágú csillagos vörös lobogót — bejelentette a Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását. A népnek a második világháború alatt a japán megszállók ellen vívott hősi harca egyszersmind a francia gyarmatosítók hosszú uralmának is véget vetett. S a francia gyarmatosítók még abban az évben ádáz harcot kezdtek indokínai „jogaik” visszaállítására. Gyorsan felállított hadosztályaikat az amerikaiak és angolok még nagyobb sietséggel szerelték fel. Sokkal többről volt ugyanis szó, mint a francia gyarmati uralom visszaállításáról Indokínában. A gyarmati hatalmak joggal tartottak attól, hogy a vietnami példa valamennyi gyarmaton ösztönözni fogja a népek felszabadító harcát Vietnam, népének hősi ellenállása 1954-re teljes diadalt érlelt: megsemmisítő csapást mért a francia gyarmati hadseregre. Az ezt követő genfi egyezmény ideiglenesen kettéosztotta ugyan az országot, de magában hordozta az egyesítés, ezzel a vietnami probléma teljes és végleges megoldásának reális feltételeit. Hogy ez miért nem valósulhatott meg, hogy miképpen vált Dél-Vietnam az amerikai imperialista agresszió, Észak-Vietnam pedig egy barbár amerikai légiháború áldozatává — már nem témája egy ünnepi visszaemlékezésnek. Ez a téma már nem történelmi múlt, hanem napjaink kegyetlen jelene. A felszabadulás óta eltelt 23 esztendő alatt Vietnam népének csak néhány rövid éve volt a békés építésre. Észak-Vietnam szabaddá lett népe azonban e rövid idő alatt is csodát művelt. A franciák uralma alatt a lakosság 95 százaléka analfabéta volt, az egyetemi hallgatók száma nem érte el a hatszázat és 100 000 lakosra jutott egy orvos. Jelenleg Észak-Vietnamban már nincs írástudatlan ember, minden falunak legalább általános iskolája van, a főiskolai hallgatók száma meghaladja a 30 ezret és minden 13 000 lakosra jut egy orvos. E kiragadott adatokkal szinte csak jelképezni kívánjuk: Vietnam népe, amilyen hős a szabadságért vívott harcban, olyan tehetséges és szorgalmas szabad hazája építésében.. Vietnam népének csodálatos szabadságharca egyszersmind a szocialista országok népei internacionalista segítségének nagyszerű példája is. Büszkék vagyunk rá, hogy a népek családjában szerény lehetőségeinkhez képest mi magyarok is megtesszük a tőlünk telhetőt Vietnam népének a támogatására. Az ünnepi évfordulón pedig teljes szolidaritásunkkal együtt forró jókívánságaink is szállnak a földrajzilag tőlünk távol élő, de szívünkhöz közel álló testvéri nép felé. F. F. Folytatódnak a harcok Brazzaville-Kongóban Szombat reggel újabb harcokról érkezett jelentés Brazzaville-Kongóból. Mint arról korábban beszámoltunk, pénteken a hadsereg egységei megütköztek a szélsőbaloldali diákszervezet tagjaival, akik egy kiképző tábor területén sáncolták el magukat. Az országban rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A kongói rádió szombat reggeli adásában felszólította a dolgozókat, hogy folytassák munkájukat, de a kijárási tilalmat nem oldották fel. Jólértesült körök szerint a szélsőbaloldali diákok és a hadsereg közötti konfliktus a júliusi sikertelen államcsíny óta érlelődött, amikor a hadsereg egyes vezetői kulcspozíciókba kerültek. (AFP, Reuter, MTI.) A holtak visszajárnak Új magyar film Izgalmas bűnügyi film — hirdetik a plakátok —, problémája időszerű, cselekménye érdekes. S ez igaz is. Ha elfogadom Bammert kegyszerárus hirtelen támadt mentő ötletét, úgy akadályozza meg Tóth tisztelendőt abban, hogy rendőrt hívjon, felkéri, gyóntassa meg, akkor a további bonyodalom szabályos bűnügyi történet is lehetne. Bammert lélekjelenlétből kitűnőre vizsgázik, s ha történetesen nem Tóth tiszteletesnek gyónik, valószínű, hogy egykori gyilkostársával, Solti sekrestyéssel együtt tovább élnek békésen. Anélkül, hogy nyomasztaná őket nyilas múltjuk, a kegyetlenül meggyilkoltak emléke. De — Tóth tisztelendőnek gyónik. S ez a körülmény — számomra — a mérleget a bűnügyi rovására az etikai probléma felé billenti. Mert a gyóntatás befejezése után engem már nem Solti érdekel igazán — biztos vagyok benne, hogy fény derül szégyenteljes, bűnös múltjára —, hanem a fiatal pap. Neki szurkolok, hogyan tud ez az ember a lelkiismerete és egyháza törvénye közötti kínzó ellentmondásból úgy kilábolni, hogy ez számára is, számomra is megnyugtató legyen. A forgatókönyvíró, Pintér József kitűnően kiélezett szituációt teremt, s sikerül a megkötő, illetve cselekvésre késztető erőket egyensúlyban tartani. Anélkül, hogy antiklerikális ízt kapna a történet, s anélkül, hogy ne érezné még Tóth tiszteletes is, nem elégedhetünk meg azzal, hogy a bűnös fölött csak az ég ítélkezzék. E minden rokonszenvünket elnyerő fiatal papot őze Isajos alakítja. S bár Molnár Tibor „sekrestyése”, Bánhidy László „kegyszerárusa’ — s felfedett valódi énjük —, Szirtes Ádám rendőr őrnagya, Tomanek Nándor vak tűzszerésze is kitűnő alakítások, őze Lajos adja a film legnagyobb, legmaradandóbb élményét. A tehetetlen, de nem cselekedni is képtelen ember lelki drámáját vívja kegyetlen önuralommal, alá,zatosan, de egyenesen. Töpreng, vívódik, már-már kétségbeesik, s összezárt ajakkal, némán többet mond el, mint szavakkal. Mozdulatai, járása — mintha valóban évek óta reverendát hordana. Tekintetében mintha megfeszülő idegeit látnánk , mikor sikerül nyomra vezetnie az őrnagyot anélkül, hogy megszegné a gyónást titkot, a néző érez diadalt. Ő csak megnyugszik: eleget tudott tenni emberi lelkiismerete kötelező parancsának. Azért több a film, mint bűnügyi történet, mert erkölcsi probléma megvívását igényli a bűnös leleplezése. — m —