Kisalföld, 1968. szeptember (13. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

* Egy hét a világban Is moszkvai tárgyalások után — Chicagói krónika Dél-vietnami csatatereken — Tűzharc és diplomácia a Jordánnál A múlt hét első számú eseményének Moszkva volt a szín­helye. Négynapos, sű­rített tárgyalásokra került sor a szovjet és a csehszlo­vák vezetők között, majd a Szovjetunió képviselői másik négy szocialista ország — köztük hazánk — magas­színtű delegációival konzul­táltak. A megbeszélések ar­ra irányultak, hogy miután az öt szocialista ország ha­tározott fellépése katonai biztosítékokat jelentett egy esetleges ellenforradalmi fordulattal szemben Cseh­szlovákiában, megtalálják a politikai kibontakozás út­ját. A Moszkvában aláírt ok­mány jó alapot jelenthet a csehszlovákiai konszolidáció­hoz. . Igaz, csupán a kiinduló pontot adja, és nem a végál­lomást Hosszú és bonyolult harc vár a csehszlovák kom­munistákra, hogy megszilár­dítsák a szocializmus vívmá­nyait és felülkerekedjenek a jobboldali provokációkon. A külső körülmények kedve­zőbbek, mint korábban, a küzdelmet azonban maguk­nak csehszlovák barátaink­nak kell megvívniuk. A prágai jelentések egye­lőre továbbra is igen össze­tettek. Az élet normalizáló­dásának, a konszolidációnak első jelei kétségtelenül mu­tatkoznak már. Az elmúlt időszak felgyorsult esemé­nyei igen sok ember józan­ságát, realitás­érzékét nö­velték. Ugyanakkor jócskán vannak olyanok is, akik nem ocsúdtak fel nacionalista mámorukból, s a jobboldal, a szocialistaellenes erők leg­feljebb taktikájukat változ­tatják, céljaikat nem. A kö­vetkező heteikben minden valószínűség szerint az erők polarizálódása várható, s a moszkvai megállapodások­hoz történő hozzáállás szinte választóvízül szolgálhatna annak eldöntésére, ki kép­viseli a csehszlovák szocia­lizmus igazi érdekeit, s ki áll azzal szemben. A CSKIP központi lapja, a Rude Pravo pénteki számá­ban azt vetették fel, hogy az új feladatoknak megfele­lően a pártnak hamarosan új központi bizottságot kell alakítania, s az erre illeté­kes fórum kizárólag a már korábban összehívott 14. rendkívüli pártkongresszus lehet. E vélemény azért je­lentős, mert hivatalosnak te­kinthető állásfoglalás kere­tében első ízben határolják el magukat a múlt héten megtartott, úgynevezett pártkon­gresszustól. Ha a Csehszlovákia körül zajló események ki is emel­kedtek a mozgalmas hét történéssorozatából, a világ­­politika földünk más pont­jain sem csendesedett. A Chicagóban lebonyolított de­mokrata konvencióval újabb fordulatot tett az amerikai elnökválasztás gépezete. A külsőségek egészen drá­maiak voltak. A város fel­fegyverzett táborhoz hason­lított; az elnök­jelölő gyűlés színhelyét, a nemzetközi Amfiteátrumot szögesdrótke­rítés vette körül; a televí­ziós operatőrök gáztáncban dolgoztak az utcai csetepa­ték közepette. Legalább négyszáz személy — köztük több delegátus — megsebe­sült, a letartóztatottak szá­ma még magasabb. Chicago ,,klasszikus” gengszterkor­szaka óta nem folyt ennyi vér az utcákon. A papírformának megfe­lelően Humphreyt választot­ták meg a demokraták el­nökjelöltjének. A meglepe­tések elmaradtak. Voltak, akik Johnson drámai visz­­szakozására számítottak, de az elnök — aki éppen a konvenció második napján töltötte be 60. életévét — úgy tűnik, valóban elhagyja a Fehér Házat. Lehetőség­ként vetődött fel Edward Kennedy jelölése, de a fia­tal politikus — a jelek sze­rint — még vár, a vietnami csődtömeg, valamint a De­mokrata Párt zűrzavara nem csábította a szorítóba. A novemberi elnökválasz­tások Humphrey—Nixon párharca egyelőre igen nyílt­nak, s a negatívumok ver­sengésének ígérkezik. Walter Lippmann találó jellemzése szerint a demokraták ujjong­tak Nixon, a republikánu­sok Humphrey jelölése után, de egyik sem örült saját kandidáltjának. A sok égető problémára, mindenekelőtt Vietnamra és a négerkérdés­re egyik jelölt sem fejtett ki akár valamennyire jár­hatónak vagy reálisnak tar­tott programot. Ilyen körül­mények között különös ér­deklődés kíséri egy harma­dik erő létrehozására irá­nyuló próbálkozásokat­­ (szélsőjobbról (Wallace), il­letve liberális oldalról is McCarthy). Jóllehet nem valószínű, hogy komolyan beleszólhatnának a hagyo­mányosan kétpárti birkó­zásba, megkezdődhet a De­mokrata és a Republikánus Párt „kopásának” időszaka. S mintha a vietnami csa­taterek hangja is hallatszott volna Chicagóban... A DNFF erői új, összehangolt akció­kat folytattak a héten tizen­két dél-vietnami város el­len. A harci cselekmények ismét megmutatták a front erejét, tartalékait, és az amerikaiak máris borúsan tekintenek a szabadsághar­cosoknak kedvezőbb őszi hó­napok elé. A Közel-Keleten változat­lanul puskaporszagú a leve­gő. Miközben Jarring ENSZ- megbízott az érdekelt orszá­gok fővárosait járja, hét nap alatt 31 határincidensre ke­rült sor Izrael és az arab or­szágok között. Különösen ki­éleződött a helyzet a Jordán folyó vonalán. Az izraeliek, úgy látszik, a gazdasági ne­hézségekkel, belpolitikai problémákkal, a menekültek százezreinek elhelyezésével küszködő Jordániát tekintik az arab front gyenge lánc­szemének. Nincs olyan nap, hogy ne dördülnének ágyuk a biblikus hangzású folyó partján; a nyomás célja Jor­dániát meghátrálásra és kü­­löntárgyalásokra bírni. Az arab ország nem zár­kózik el az ésszerű diplomá­ciai lépések elől, hiszen — Kairóval együtt — elfogadta a Biztonsági Tanács tavaly novemberi határozatát. Ezt közölték több ízben az ENSZ különmegbízottjával, illetve a Biztonsági Tanács ülésein is. Nem hajlandók elfogadni viszont a határozat izraeli értelmezését, amely „általá­ban” magáévá tette az ENSZ döntését,­­ csak ép­pen nem hajlandó visszavo­nulni a tavaly júniusi hábo­rú előtti határok mögé. A közel-keleti feszültség bizo­nyos mérvű növekedése in­dokolta az arab külügymi­niszterek összehívását is, akik várhatólag közös akció szükségességéről fognak tár­gyalni. Réti Ervin Hanoi levél Do Son-c sópárlók HAIPHONG ALATT, át­kelve a Vörös-folyó egyik deltaágán már érződik a ten­ger lehelete. A folyó északi partján ki kellett szállni a terepjáróból, mert a több­szörösen telibetalált beton­­híd mellett külön bambusz­­hidat vertek a gyalogosok­nak és valamivel odébb a gépkocsinak. Gyalog indul­tunk a túlsó partra, s éppen megeredt az eső. Két percig tart bőrig ázni a monszun idején Vietnamban, s ami­kor arcomon végigcsorgott a víz, szám szélén sós ízt érez­tem. Kacskaringós, hegyeket kerülgető utakon még 30 ki­lométert mentünk a híd után, amikor bal kéz felől töltés zárta el a kilátást. A dagály és kiváltképp a vi­hardagály hullámaitól védi ez a gát a mélyen fekvő rizsföldeket. Az amerikaiak március 31. óta nem bom­bázták a Do Lon-i félsziget sópároló szövetkezeteinek földjeit, a töltéseken mégis mindenütt fegyveres mili­­cista lányokat láttam, s két­­három kilométerenként szer­számraktárakat. A töltés vo­nulatát figyelve, hamar meg­értettem, hogy miért. Itt is, ott is frissen hordták fel a nyolc-tíz méter magas gáz­koronát, ugyanis a 7. flotta vadászbombázói módszere­sen támadták a partvédő műveket. KÍSÉRŐM komoran mond­ta: ahányszor itt egy 1500 fontos bomba telibe találta a gátat, a környék lakói tíz körömmel hordták vissza a földet a töltésre, mert ha a tenger akárcsak egy ponton is betör, a sós víz ráülep­­szik a rizsföldekre, akkor vége a termésnek. Vége né­hány évre a határnak is, a föld nem terem, a tenger hordaléka mindent megöl. A tengerpart közelében véget értek az apróra par­cellázott rizstáblák s a he­lyüket ugyanolyan parcel­lákra osztott, keményre döngölt homokpadok váltot­ták fel. A felhők mögül elő­bukó nap milliárdnyi apró fehér kristályt csillantatott fel: ez a már lepárolt só, amelyet csak ki kell szitálni a homokból, hogy azután te­herautókon és bambusztar­goncákon, kerékpárokon és vállra vetett kosarakban széthordják az egész ország­ba. A SÓTERMELÉS legősibb technológiáját művelik ma is a Do Lon-i parasztok, akik évszázadok óta csak ezzel foglalkoznak — húsz éve még rabszolgákként, ma ter­melőszövetkezeteik tagjai­ként. Hogyan is csinálják? A tenger felől, a gátak zsilipjein át dagálykor be­eresztik a tenger vizét a hosszú és mindenfelé szét­ágazó csatornahálózatba, majd a sós vízzel eláraszt­ják a döngölt homokparcel­lákat Egy-egy kis parcella 20 négyzetméter, és tenyér­nyi magas, kőkeményre szik­kadt homokfal választja el a szomszédos négyzettől. Amikor a víz elárasztotta az egész telepet, az emberek kémlelni kezdik az eget: kisüt-e az izzó trópusi nap? A napsütés órák alatt elpá­rologtatja a víz nagy részét, a tengervíz üledéke ott ma­rad a homokon. Kis faekék­kel, faboronákkal, majd ge­­reblyékkel annyiszor forgat­ják meg a sós homokot, amíg a felszínen megjelen­nek a fehér sókristályok. Az időjárástól függően ez a művelet néhány napig, eset­leg egy-két hétig is tart. Amikor a sómesterek már úgy vélik, hogy elegendő kristály gyűlt össze, akkor lejtős és lépcsőzetes, beton­ból épült csatornákba lapá­tolják a sós homokot, de most már édesvizet áramol­tatva át ezen a masszán. A víz a sót kioldja, a homok leülepszik, s a sós vízből­­ megintcsak a napsütés im­már emberi fogyasztásra al­kalmas kristályokat választ ki. A sómunkások apró ter­­metűek, bőrüket a mindig szeles, sós leheletű időjárás vörösbarnára cserzette. A legizmosabb férfi sem nyom többet a mérlegen 55 kiló­nál, de reggeltől estig több tonna homokot és vizet la­pátol, mert innen oda, amonnan emide, mint a leg­fáradhatatlanabb vagonkira­kó munkás Európában. Ázsiai emberek, végtelen tü­relmével, végtelen szívós­sággal. NGUYEN VAO, a falusi­­tanács elnöke elmesélte a kis község történetét, és el­mondta, hogy ők azelőtt rabszolgák voltak. Első hal­lásra azt hittem, talán a na­gyobb nyomaték kedvéért említette a „rabszolga” szót A sóföldeken aztán meg is magyarázta, mit értett ezen. A franciák a múlt század nyolcvanas éveiben, alighogy gyarmatosították Indokínát, francia állami monopólium­má nyilvánították a sópár­­lást. Katonai őrséget rendel­tek ki minden sótermelő fa­luba, és megtiltották a só szabad értékesítését. Két ok­ból tették ezt. Először azért, hogy az ásványi sóval egyál­talán nem rendelkező or­szágban csakis ők adhassák el a portékát, amelynek árát csillagászati számokban ál­lapították meg. A másik ok: a vietnami nép soha, egyet­len percre sem adta fel a harcot nemzeti függetlensé­géért. A lázadások és helyi forradalmak egymást érték Vietnamban már a század­­fordulón is. S a franciák, ha másként nem boldogultak egy hegyi körzet vagy dzsungel­­járás parasztjai­val, egész egyszerűen be­szüntették a sóeladást Minthogy a só ezzel az ör­dögi trükkel a hatalom gya­korlásának politikai eszkö­zévé vált, úgy vigyáztak a­­sómunkásokra, hogy azok falvaikból ki sem tehették lábukat. Élelmiszert pedig csak akkor kaptak a fran­ciáktól, ha az utolsó gramm­ig beszolgáltatták a termelt sót De Lon félszigetén még ma is megvannak azok a törpe erődök, amelyeket a francia idegenlégió épített betonból a vietnamiak sakk­­ban tartására. Minden útelá­gazásnál ott áll egy bunker, amely géppuskafészek volt. Egy részük ma is az. De a bunker előtti puskás mili­­cista lány strázsál, és a bun­kerból légvédelmi géppuska mered az égre, amelyet a só­munkások milíciája kezel. Nem is rosszul. AZ EMBEREK Vietnam­ban ma már akkor is szem­be mernek nézni egy lecsa­pó Starfighterrel, ha kezük­ben csupán egy régi puska­hím. Az idegek háborúját is ők nyerték meg. De a Do Lon-i sópároló családok épp­oly kevéssé felejtik el a lé­giháború első szakaszában megölt társaikat, mint azt a tényt, hogy rabszolgák vol­tak, mielőtt 1945. szeptem­ber 2-án hazájuk földjén győzött a forradalom, és megszületett a Vietnami De­mokratikus Köztársaság. Hajdú János KISALFÖLD Magyar államférfiak távirata a VDK vezetőihez Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Bizottságának első tit­kára, Losonczi Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Taná­csának elnöke, Fock Jenő, a Magyar Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány elnöke üd­vözlő táviratot küldött Ho Si Minh elvtársnak, a Vietnami Dolgozók Pártja Központi Bizottsága elnökének, a Vietnami Demokratikus Köz­társaság elnökének, Pham Van Dong elvtársnak, a Viet­nami Demokratikus Köztár­saság miniszterelnökének, Truong Chinh elvtársnak, a Vietnami Demokratikus Köz­társaság nemzetgyűlése ál­landó bizottsága elnökének Hanoiba. Péter János külügyminisz­ter a VDK nemzeti ünnepe alkalmából táviratban üdvö­zölte Nguyen Dng Trinh-t, a VDK külügyminiszterét. A SZOT elnöksége, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Béketanács ugyancsak táviratban üdvö­zölte VDK-beli testvérszer­vezetét. (MTI.) 1968. szeptember 1., vasárnap Vietnam dicsősége 1945. szeptember 2-án, 23 esztendeje félmillió ember sereglett össze Hanoiban, a pálmáktól övezett Ba Dinh téren, hogy meghallgassa Ho Si Minht. A már akkor le­gendás szabadsághős — mi­alatt az árbocra felvonták az ötágú csillagos vörös lobo­gót — bejelentette a Viet­nami Demokratikus Köztár­saság megalakulását. A nép­nek a második világháború alatt a japán megszállók el­len vívott hősi harca egy­szersmind a francia gyarma­tosítók hosszú uralmának is véget vetett. S a francia gyarmatosítók még abban az évben ádáz harcot kezdtek indokínai „­jogaik” visszaállítására. Gyorsan felállított hadosz­tályaikat az amerikaiak és angolok még nagyobb siet­séggel szerelték fel. Sokkal többről volt ugyanis szó, mint a francia gyarmati uralom visszaállításáról In­dokínában. A gyarmati ha­talmak joggal tartottak at­tól, hogy a vietnami példa valamennyi gyarmaton ösz­tönözni fogja a népek fel­szabadító harcát Vietnam, népének hősi el­lenállása 1954-re teljes dia­dalt érlelt: megsemmisítő csapást mért a francia gyar­mati hadseregre. Az ezt követő genfi egyez­mény ideiglenesen kettéosz­totta ugyan az országot, de magában hordozta az egye­sítés, ezzel a vietnami prob­léma teljes és végleges meg­oldásának reális feltételeit. Hogy ez miért nem valósul­hatott meg, hogy miképpen vált Dél-Vietnam az ameri­kai imperialista agresszió, Észak-Vietnam pedig egy barbár amerikai légiháború áldozatává — már nem té­mája egy ünnepi visszaem­lékezésnek. Ez a téma már nem történelmi múlt, hanem napjaink kegyetlen jelene. A felszabadulás óta eltelt 23 esztendő alatt Vietnam népének csak néhány rövid éve volt a békés építésre. Észak-Vietnam szabaddá lett népe azonban e rövid idő alatt is csodát művelt. A franciák uralma alatt a lakosság 95 százaléka anal­fabéta volt, az egyetemi hallgatók száma nem érte el a hatszázat és 100 000 lakos­ra jutott egy orvos. Jelen­leg Észak-Vietnamban már nincs írástudatlan ember, minden falunak legalább ál­talános iskolája van, a fő­iskolai hallgatók száma meg­haladja a 30 ezret és min­den 13 000 lakosra jut egy orvos. E kiragadott adatok­kal szinte csak jelképezni kívánjuk: Vietnam népe, amilyen hős a szabadságért vívott harcban, olyan tehet­séges és szorgalmas szabad hazája építésében.. Vietnam népének csodála­tos szabadságharca egyszers­mind a szocialista országok népei internacionalista se­gítségének nagyszerű példá­ja is. Büszkék vagyunk rá, hogy a népek családjában szerény lehetőségeinkhez képest mi magyarok is meg­tesszük a tőlünk telhetőt Vietnam népének a támoga­tására. Az ünnepi év­fordulón pedig teljes szoli­daritásunkkal együtt forró jókívánságaink is szállnak a földrajzilag tőlünk távol élő, de szívünkhöz közel álló testvéri nép felé. F. F. Folytatódnak a harcok Brazzaville-Kongóban Szombat reggel újabb har­cokról érkezett jelentés Braz­­zaville-Kongóból. Mint arról korábban beszámoltunk, pénteken a hadsereg egysé­gei megütköztek a szélső­­baloldali diákszervezet tag­jaival, akik egy kiképző tá­bor területén sáncolták el magukat. Az országban rend­kívüli állapotot és kijárási tilalmat rendeltek el. A kongói rádió szombat reggeli adásában felszólítot­ta a dolgozókat, hogy foly­tassák munkájukat, de a ki­járási tilalmat nem oldották fel. Jólértesült körök szerint a szélsőbaloldali diákok és a hadsereg közötti konfliktus a júliusi sikertelen államcsíny óta érlelődött, amikor a had­sereg egyes vezetői kulcspo­zíciókba kerültek. (AFP, Reuter, MTI.) A holtak visszajárnak Új magyar film Izgalmas bűnügyi film — hirdetik a plakátok —, problémája időszerű, cselek­ménye érdekes. S ez igaz is. Ha elfogadom Bammert kegyszerárus hirtelen támadt mentő ötletét, úgy akadá­lyozza meg Tóth tisztelendőt abban, hogy rendőrt hívjon, felkéri, gyóntassa meg, a­k­­kor a további bonyodalom szabályos bűnügyi történet is lehetne. Bammert lélekje­lenlétből kitűnőre vizsgázik, s ha történetesen nem Tóth tiszteletesnek gyónik, való­színű, hogy egykori gyilkos­társával, Solti sekrestyéssel együtt tovább élnek békésen. Anélkül, hogy nyomasztaná őket nyilas múltjuk, a ke­gyetlenül meggyilkoltak em­léke. De — Tóth tisztelendőnek gyónik. S ez a körülmény — számomra — a mérleget a bűnügyi rovására az etikai probléma felé billenti. Mert a gyóntatás befejezése után engem már nem Solti érde­kel igazán — biztos vagyok benne, hogy fény derül szé­gyenteljes, bűnös múltjára —, hanem a fiatal pap. Neki szurkolok, hogyan tud ez az­­ ember a lelkiismerete és egyháza törvénye közötti kínzó ellentmondásból úgy kilábolni, hogy ez számára is, számomra is megnyugtató legyen. A forgatókönyvíró, Pintér József kitűnően ki­élezett szituációt teremt, s sikerül a megkötő, illetve cselekvésre késztető erőket egyensúlyban tartani. Anél­kül, hogy antiklerikális ízt kapna a történet, s anélkül, hogy ne érezné még Tóth tiszteletes is, nem elégedhe­tünk meg azzal, hogy a bű­nös fölött csak az ég ítél­kezzék. E minden rokonszenvün­­ket elnyerő fiatal papot őze Isajos alakítja. S bár Molnár Tibor „sekrestyése”, Bán­­hidy László „kegyszerárusa­’ — s felfedett valódi énjük —, Szirtes Ádám rendőr őr­nagya, Tomanek Nándor vak tűzszerésze is kitűnő alakítá­sok, őze Lajos adja a film legnagyobb, legmaradandóbb élményét. A tehetetlen, de nem cselekedni is képtelen ember lelki drámáját vívja kegyetlen önuralommal, alá­,­zatosan, de egyenesen. Töp­reng, vívódik, már-már két­ségbeesik, s összezárt ajak­kal, némán többet mond el, mint szavakkal. Mozdulatai, járása — mintha valóban évek óta reverendát horda­na. Tekintetében mintha megfeszülő idegeit látnánk , mikor sikerül nyomra ve­zetnie az őrnagyot anélkül, hogy megszegné a gyónást titkot, a néző érez diadalt. Ő csak megnyugszik: eleget tudott tenni emberi lelkiis­merete kötelező parancsá­nak. Azért több a film, mint bűnügyi történet, mert erköl­csi probléma megvívását igényli a bűnös leleplezése. — m —

Next