Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-02 / 102. szám

1972. május 3., szerda KISALFÖLD Nem költőavatás, de fórum Fáklyák fénye lobogott a várfalakon és a falak tövé­ben, a bástyáról pedig Tinódi Lantos Sebestyén dallamai szálltak az eszébe, amikor há­romszáz középiskolás diák és ipari tanuló előtt koszorút helyeztek el a török idők krónikásának szobra elé. Sár­váron temették el a lantost. Másodszor rendezték meg a múlt héten pénteken, szom­baton a diákköltők, diákírók országos találkozóját a nyu­gat-dunántúli kis­városban, ahol Gárdonyi Géza tanító­­mester emlékét is őrzi az egy­kori oskola, a közeli Egyhá­­zashetye Berzsenyiről, Ostffy­­asszonyfa pedig Petőfiről re­gél. A költészet melengetése tehát hagyomány ezen a vi­déken. Nemcsak klasszikus költőink emlékeinek ápolása, hanem a világra éppen csak eszmélő diákok irodalmi pró­bálkozásainak segítése is. Medvegy Antal, a sárvári Tinódi Gimnázium népszerű és nagy tekintélyű igazgató­ja, aki — írásaiból tudjuk — nemcsak az iskola felől is­meri az irodalmat, hanem az irodalom felől is az iskolát, készséggel adja a tájékozódni kívánó idegen kezébe a gim­názium évkönyveit, amelyek a költőtalálkozó előtörténetét elevenítik fel. Első ízben 1965-ben rendez­tek ilyet, csak helybeli diá­kok részvételével. A követke­ző évben ez megyeire bővült, 1968-ban pedig már dunán­túliakat hívtak meg. 1970-ben az első országos találkozó nagydíjasa Bari Károly volt; tavaly ismét megyei összejö­vetelt rendeztek, az idén is­mét országost. Az ügy — a tehetségesnek látszó diákírók és költők gondozása, segíté­se — immár nemcsak a me­gye- és helybeliek ügye, ha­nem országos szerveké, a Munkaügyi és Művelődésügyi Minisztériumé, a KISZ KB-é is. Az idei pályázatra 385 munka érkezett be, közülük az ÉLETÜNK című folyóirat szerkesztő bizottsága a leg­jobb negyvenötöt küldte to­vább zsűrizésre (őket hívták meg most Sárvárra), köztük a győri Kund Tiborét, Nagy Ágnesét, Pió Mártáét, Var­gha Gyuláét és a soproni Horváth Istvánét. A zsűri — Alföldi Jenő és Illés Lajos kritikus, Mezey András költő — e 45 közül választotta ki a díjazásra, dicséretre érdeme­seket. Vajon milyen kép tárul a felnőtt olvasó-bíráló szeme elé erről a nemzedékről? „Nagy belső izgalommal vár­tuk ezt” — mondotta Illés La­jos, amikor értékelte a pályá­zatokat. Általában a felnőtté válás problémái izgatják őket: belső emberi, erkölcsi arcu­latukat keresik töprengve, kínlódva. Az individualizmus, az agresszivitás elleni küzde­lem lehetőségét sokan megta­lálják a közösségben, de na­gyon jellemző módon inkább a gondolkodás, szemlélődés állapotában, s kevéssé a tet­­tekben, a küzdelemben. Ez pedagógiai, politikai nevelési hiányokra figyelmezteti a csa­ládot, az iskolát, de főként az ifjúsági szervezeteket. ..Időszerű” témakörük a másik nem iránti érdeklődés: kapcsolataik természeteseb­bek, őszintébbek, emberib­bek, mint az előző nemzedé­keké voltak. Érdekes, hogy a lányok is nagy szenvedéllyel vallanak érzéseikről — ők a nem szerelmi témájú művek­ben is érzékenyebben reagál­nak a drámai élethelyzetek­re. (A lányok előretörése a díjazottak arányában is meg­figyelhető: 21-ből 15 a lány és 6 a fiú.) A szerelem a fiúk, lányok számára egyaránt jó­részt csak a magányosság fel­oldásának lehetősége, széle­sebb erkölcsi kitekintést alig ad. A világgal való kapcso­lataik is elég szűk területre korlátozódnak: csupán csa­ládra és az iskolára vagy a barátokra. A társadalmi prob­lémák — a hatalom, politika, fekdlés stb. — alig-alig tűn­nek fel a művekben. Megle­pő, milyen kevesen írnak kö­tött formájú verseket, nyil­ván, mert nem tartják kor­szerűnek. S hogyan kötődnek a ha­gyományokhoz? Ebben a kor­ban és közegben még termé­szetes, hogy verseiken meg­látszik egy-egy példakép „szellemujja”, s ilyen érte­lemben gyakori példaképük József Attila, Radnóti, Pető­fi, Ladányi Mihály, Nagy László. Az első díjat és Sárvár nagydíját Ádám Gizella nyír­egyházi gimnazista nyerte novellafüzérével. Kund Tibor, Nagy Ágnes és Pió Márta ver­seikért dicséretet kaptak. A kétnapos program egyik jelentős és izgalmas esemé­nye volt a diákok tanácsko­zása „Milyennek szeretnénk látni irodalomtanításunkat?” címmel. Vita volt a javából, szenvedélyes, olykor kissé igazságtalan, kicsit hegyesen fogalmazott véleményekkel, de mindenképpen tanulságos azoknak a tanároknak, okta­tásügyi szakembereknek, akik végighallgatták a Tüskés Ti­bor pécsi tanár által okosan és nagy pedagógiai hozzáér­téssel kormányzott eszmecse­rét. Az irodalomtanítás ténye­­zői — a tanóra, a tanköny­vek, szöveggyűjtemények, kö­telező olvasmányok, a tanár és az órán kívüli művelődés — közül a tanár személye került szóba legtöbbször. Nyilván nem véletlenül, hi­szen az irodalom megkedvel­­tetésében — vagy az ellenke­zőjében — kulcsszerepe van a tanárnak. Meglepő, hogy mi­lyen kritikusan és elfogulat­lanul látják a tanulók e te­kintetben a tanárok gyöngéit. De hogy ez nem afféle diákos eleve-szembenállás vagy a felelősség áthárítása, arra mi sem jobb bizonyíték, mint hogy a kevésbé jó tanár min­dig egy-egy jó tanárra való hivatkozással együtt került elő, és rajongva szóltak arról, akiből sugárzik az irodalom iránti szeretet. A kétnapos programot ki­rándulások, ismerkedési est, múzeum- és termálfürdői lá­togatás tették színesebbé. És természetesen irodalmi mű­sor. Az alapanyag kéznél volt: a pályázatra beküldött versekből, novellákból állítot­tak össze háromnegyed órás, kellemes, számos gondolati izgalmat tartalmazó műsort. Szerepelt benne a három Győr-Sopron megyei dicsére­tes versein kívül Vargha Gyula egy verse is. Az elő­adó, közreműködő diákok közt is akadt ismerős: Babos Szilárd, mosonmagyaróvári diák, akit egy versmondó versenyen hallott, és ennek nyomán hívott meg Szabó Endre, a Sárvári Gimnázium igazgatóhelyettese, a műsor szerkesztője, rendezője. Nevezhetünk-e tizenhét-ti­­zennyolc éves fiúkat, lányo­kat írónak, költőnek, mi szól emellett és ez ellen irodalmi­­lag, pedagógiailag? A vita fo­lyik hol csendesebben, hol hangosabban írók, szülők, pe­dagógusok, kultúrpolitikusok körében. Két dolog azonban biztos: az iskolának, az ifjú­sági szervezetnek kötelessége gondozni, ápolni a fiatalok­ban sarjadozó költői, írói te­hetséget, jó irányba vezetni önkifejezési vágyukat, egyen­getni az ilyenfajta érvényesü­lés útját is. És persze: nye­segetni vadhajtásait. Bizo­nyos, hogy e kettős feladatra gondosan ügyeltek a találko­zó szervezői. Borbély Gábor, a KISZ KB titkára megnyitó beszédében azt mondta: nem költőavatás ez, hanem fórum, ahol a fiatalok eszmét cserél­hetnek egymással és a felnőt­tekkel. Ebben az értelemben a sárvári találkozó elérte cél­ját. Gárdonyi Béla A mihelyt „Táncsics” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet felvételre keres legalább 5 éves nagyüzemi gyakorlattal rendelkező GÉPÉSZMÉRNÖKÖT, KÉT MÉRLEGKÉPES KÖNYVELŐT, KÉPESÍTETT KÖNYVELŐT, műszaki vezetői, pénzügyi előadói, b­írói és anyagkönyvelői munkakör betöltésére. Fizetés megegyezés szerint.­­ jelentkezés személyesen vagy írásban a tsz elnökénél. 3 A százezrek ünnepe (Folytatás az 1. oldalról.) A MOSONMAGYAROVA­­RIAK azt tartják, a Szigetköz fővárosában egy nappal rö­­videbb az április és egy nap­pal előbb köszönt be a má­jus. Ehhez igazodik ott a ter­mészet és az ember: a szé­pen gondozott parkok sok­sok tarka virága ezerszínű pompával köszönti előestéjén a legszebb tavaszi hónapot, s régi szokás szerint 30-án este kis fúvóscsoportok bejárják a várost, és reggelig minden­ki szerenádot kap, akit sze­retnek, tisztelnek, becsülnek és a legtöbben isimernek Mo­­sonmagyarváron. Hétfőn melengető napfény kívánt vidám jó reggelt a felvonulásra igyekvő, jóked­vű mosonmagyaróváriaknak. A parádésan fellobogózott utcákon 9 órakor harminc üzem és intézmény sok ezer dolgozójának menete indult a Lenin úton, Mosonmagyar­óvár „Dózsa György útján” a díszemelvény felé. Válto­zatos, ötletekben gazdag transzparensek, rajzok, figu­rák varázsolták igazán sze­met gyönyörködtetővé a munka és a munkásság nem­zetközi ünnepét. A táncos, zenés, vidám me­netben körülbelül 12 000-en vettek részt, és mintegy 8000 ember gyönyörködött a sok­sok látnivalóban. A mosonmartyaróváriak ünnepsége a városi parker­dőben folytatódott, ahol min­denféle mulatság, étel és ital várta a lakosság apraját, nagyjai. (D. T.) ■k GYÜR­MÉM­ÖCS AN­AK a megyeszékhely fiatal kerüle­teinek egyike. Már a kora délelőtti órákban benépesül­tek az utcák. Vidám fiatalok és idősek gyülekeztek a fel­­szabadulási emlékműnél. Mintegy 1100 általános isko­lás, termelőszövetkezeti és földművesszövetkezeti dolgo­zó zászlókkal és virágokkal feldíszítve, zárt sorokban vo­nult a kastély parkjában fel­állított díszemelvény elé. A nap jelentőségének méltatá­sa után a helyi úttörők vi­dám műsorral köszöntötték a megjelenteket, majd izgal­mas mérkőzésen, a­ tsz és az áfosz labdarúgói mérték ösz­­sze erejüket. A jókedvtől még a késő esti órákban is hangos volt a park. Gazdag program szórakoztatta a győr-ménfő­­csanakiakat a 28. szabad má­jus 1-én. Fiatal városok ünnepe Rábaköz pántlikás, népvi­­seletes ünnepén évről évre tekintélyesebben dübörög az ipar a felvonulásokon. A két fiatal városban Csornán és Kapuváron a termelőszövet­kezetek ősi földműves jelké­pei mellett ott díszlenek az új üzemek, üzemegységek tablói, táblái, feliratai, zászlói, pánt­likái. E vidék népének új re­ményeit, kultúráját villantot­ták fel tegnapelőtt a felvonu­lás jelképei, s valami kifejez­­hetetlen izgalom, fiatalos de­rű hullámzott végig a töme­gen. Nemcsak a városok népe morajlott, tapsolt, táncolt a csornai, kapuvári felvonulá­son, majálison, utcabálon, hi­szen a környék falvaiból — különösen a fiatalok — nagy számban érkeztek a reggeli vonatokkal, autóbuszokkal. Csornán délelőtt 10 órakor szólaltak meg az úttörők har­sonái, jelezvén a felvonulás kezdetét. Összesen 30 üzem, illetve intézmény dolgozói léptek el a dísztribün előtt, s onnét egyenesen a Beloian­­nisz-park öreg platánjai alá özönlött a nép, ahol az áfész tacikonyhái, borkóstolói, sör­sátrai várták az ünneplőket, no, meg egy tágas szabadtéri színpad, amelyen a csornai, valamint a vági táncosok ad­tak színvonalas műsort, pom­pás népviseletben. Kapuvárott a város fúvós­zenekara adott jelt az ünnep­ség kezdetére, délelőtt 9 óra­kor. Itt mintegy 5 ezer ember vonult fel, majd a helyi kul­túregyüttesek műsora követ­kezett. A legötletesebben a kapuvári húsipar dolgozói fe­jezték ki jelképeikkel ered­ményeiket, terveiket, a tanin­tézetek közül pedig az I. szá­mú általános iskola. Az ün­nepség egyik érdekes színfolt­ja volt a nemrég alakult út­törő munkásőrszázad felvo­nulása. A kapuváriak immár hagyományosan együtt ünne­peltek a szovjet katonákkal, akik a többi között a Rábakö­zi Múzeum kiállítását tekin­tették meg, majd futballcsa­patuk mérkőzött a helyi gim­názium labdarúgóival. Este a művelődési központ előtti té­ren utcabált rendeztek. Kalákára buzdít a zene A rábapatonai zenekar vé­gigmuzsikálta az éjszakát, majd hajnalban felvirágozott teherautón vonult végig a fa­lun s népdalokkal ébresztette a falu népét. Császár József családja és rokonsága a zenés ébresztő után malteroskanál­­lal, kalapáccsal köszöntötte május reggelét. Kalákára gyülekeztek Császáréknál há­zat, építeni. A család egy kis konyhába húzódott össze — a bútorok mindenfele a roko­noknál­— mert a régi otthon helyén „húzzák fel” az új fa­lakat. — Augusztus 20-ára szeret­nénk beköltözni — mondta a gazda. — Az új ház költsége 156 ezer forint, de a kaláka, az összesegítés révén 50 ezer forinttal kevesebbe fog kerül­ni. Rábapatonán régi hagyo­mány a kaláka. A rokon, a barát a két kezével segít, s, természetesen elvárja, hogy adandó alkalommal vissza­kapja a „kölcsönt”. — Ez íratlan törvény. Olyan eset még nem történt, hogy valaki megfeledkezett volna erről a kötelességéről. Az ünnepi ebédet együtt fo­gyasztották el a kalákások. Majd „kihuzakodtak”, s el­mentek a művelődési házba, ahol a helyi Pávakör és a KISZ tánccsoportja adott mű­sort, majd megnézték a sportrendezvényeket, este pe­dig táncoltak a bálban. Ez a kislány megy a kútra Földsziget, úgy tetszett, al­szik. Az italbolt előtt sudár májusfa, néhány méterrel odébb a legelső földszigeti la­kó, Szilágyi Márton számadó juhász kőkeresztje az 1850-es évekből. Mellette harangláb. Valamivel messzebb az öreg Hány s égererdő. Sehol egy lélek. Aztán mégis feltűnik egy kerékpáros lány, kalan­­tyússal. Az artézi kúthoz igyekszik vízért. — A kalantyús az én mun­kaeszközöm — mondja és el­néz az égeres felé, ahol hét­köznap minden félórában ki­szárad a favágók torka — vízhordó vagyok. — És az ünnep? — Ó,­­itt sohasincs igazi ünnep. Nincs, aki ünnepeljen. — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy egy-két hoz­zám hasonló lány még akad ugyan Földszigeten, de fiúk már nincsenek. Valamikor itt sok májusfa volt. Most csak az italbolt előtt van. Kovács Anna 26 éves. Hét testvére van, de már csak ő él itthon az édesanyjával. Legszívesebben menne a bátyjai, nővérei után. — Miért nem ment be Csor­nára majálisozni? Vállat von. — Este akkor is ide kellene hazajönnöm. Nagy Erzsi májusfára A csalagon minden második udvarban májusfa van. Jege­nyék, égerfák, színes szala­gokkal, borosüvegekkel feldí­szítve, ahogy illik, ahogy az már évszázadok óta szokás faluhelyen. Nagy Erzsi mégis mintha fanyalogva nézné má­jusfáját, mintha nem tartaná elég sudárnak, díszesnek. Vagy talán a IV. gimnazista létére nem tartja eléggé mai udvarlási formának ezt a szo­kást? Nem tudom. Nagy Er­zsi nem nyilatkozik, annál in­kább a szülei, nagybátyjai, akik szemlátomást büszkék a májusfára, de főként Erzsi­kére, aki — mondják — má­jus hatodikén fog ballagni a csornai gimnáziumban. — Itt mindig szép május­fák voltak, — mondja Nagy Péter a családfő — bár régen jó messziről az égeresből lop­ ták a fát a legények éjszaka, s vállon hozták a faluba. A legfontosabb azért az volt, hogy a kocsma előtt legyen májusfa. Az megérte a legé­nyeknek. Már a fölállítás éj­szakáján dínomdánom volt, a ledöntésnél, május utolsó éjszakáján, ugyancsak. Nem akármilyen fák voltak azok. Gerendának valók. Húsz le­gény cipelte, húsz legény ál­lította fel. — Ügy van — bólintottak a férfiak, akik most Erzsike májusfájára voltak büszkék és a legény kori májuséjsza­kákra gondoltak. — Ügy van — sóhajtottak az asszonyok, akik valamikor izgatottan lestek ki a sötét szobákból, s látták a csilla­gok fényénél feltámadt má­jusiéval. sz. A. Acsalagi májusfa A vági iskolások mindjárt járják a Kanásztáncot. (N. E. felv.)

Next