Kisalföld, 1972. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-02 / 102. szám
1972. május 3., szerda KISALFÖLD Nem költőavatás, de fórum Fáklyák fénye lobogott a várfalakon és a falak tövében, a bástyáról pedig Tinódi Lantos Sebestyén dallamai szálltak az eszébe, amikor háromszáz középiskolás diák és ipari tanuló előtt koszorút helyeztek el a török idők krónikásának szobra elé. Sárváron temették el a lantost. Másodszor rendezték meg a múlt héten pénteken, szombaton a diákköltők, diákírók országos találkozóját a nyugat-dunántúli kisvárosban, ahol Gárdonyi Géza tanítómester emlékét is őrzi az egykori oskola, a közeli Egyházashetye Berzsenyiről, Ostffyasszonyfa pedig Petőfiről regél. A költészet melengetése tehát hagyomány ezen a vidéken. Nemcsak klasszikus költőink emlékeinek ápolása, hanem a világra éppen csak eszmélő diákok irodalmi próbálkozásainak segítése is. Medvegy Antal, a sárvári Tinódi Gimnázium népszerű és nagy tekintélyű igazgatója, aki — írásaiból tudjuk — nemcsak az iskola felől ismeri az irodalmat, hanem az irodalom felől is az iskolát, készséggel adja a tájékozódni kívánó idegen kezébe a gimnázium évkönyveit, amelyek a költőtalálkozó előtörténetét elevenítik fel. Első ízben 1965-ben rendeztek ilyet, csak helybeli diákok részvételével. A következő évben ez megyeire bővült, 1968-ban pedig már dunántúliakat hívtak meg. 1970-ben az első országos találkozó nagydíjasa Bari Károly volt; tavaly ismét megyei összejövetelt rendeztek, az idén ismét országost. Az ügy — a tehetségesnek látszó diákírók és költők gondozása, segítése — immár nemcsak a megye- és helybeliek ügye, hanem országos szerveké, a Munkaügyi és Művelődésügyi Minisztériumé, a KISZ KB-é is. Az idei pályázatra 385 munka érkezett be, közülük az ÉLETÜNK című folyóirat szerkesztő bizottsága a legjobb negyvenötöt küldte tovább zsűrizésre (őket hívták meg most Sárvárra), köztük a győri Kund Tiborét, Nagy Ágnesét, Pió Mártáét, Vargha Gyuláét és a soproni Horváth Istvánét. A zsűri — Alföldi Jenő és Illés Lajos kritikus, Mezey András költő — e 45 közül választotta ki a díjazásra, dicséretre érdemeseket. Vajon milyen kép tárul a felnőtt olvasó-bíráló szeme elé erről a nemzedékről? „Nagy belső izgalommal vártuk ezt” — mondotta Illés Lajos, amikor értékelte a pályázatokat. Általában a felnőtté válás problémái izgatják őket: belső emberi, erkölcsi arculatukat keresik töprengve, kínlódva. Az individualizmus, az agresszivitás elleni küzdelem lehetőségét sokan megtalálják a közösségben, de nagyon jellemző módon inkább a gondolkodás, szemlélődés állapotában, s kevéssé a tettekben, a küzdelemben. Ez pedagógiai, politikai nevelési hiányokra figyelmezteti a családot, az iskolát, de főként az ifjúsági szervezeteket. ..Időszerű” témakörük a másik nem iránti érdeklődés: kapcsolataik természetesebbek, őszintébbek, emberibbek, mint az előző nemzedékeké voltak. Érdekes, hogy a lányok is nagy szenvedéllyel vallanak érzéseikről — ők a nem szerelmi témájú művekben is érzékenyebben reagálnak a drámai élethelyzetekre. (A lányok előretörése a díjazottak arányában is megfigyelhető: 21-ből 15 a lány és 6 a fiú.) A szerelem a fiúk, lányok számára egyaránt jórészt csak a magányosság feloldásának lehetősége, szélesebb erkölcsi kitekintést alig ad. A világgal való kapcsolataik is elég szűk területre korlátozódnak: csupán családra és az iskolára vagy a barátokra. A társadalmi problémák — a hatalom, politika, fekdlés stb. — alig-alig tűnnek fel a művekben. Meglepő, milyen kevesen írnak kötött formájú verseket, nyilván, mert nem tartják korszerűnek. S hogyan kötődnek a hagyományokhoz? Ebben a korban és közegben még természetes, hogy verseiken meglátszik egy-egy példakép „szellemujja”, s ilyen értelemben gyakori példaképük József Attila, Radnóti, Petőfi, Ladányi Mihály, Nagy László. Az első díjat és Sárvár nagydíját Ádám Gizella nyíregyházi gimnazista nyerte novellafüzérével. Kund Tibor, Nagy Ágnes és Pió Márta verseikért dicséretet kaptak. A kétnapos program egyik jelentős és izgalmas eseménye volt a diákok tanácskozása „Milyennek szeretnénk látni irodalomtanításunkat?” címmel. Vita volt a javából, szenvedélyes, olykor kissé igazságtalan, kicsit hegyesen fogalmazott véleményekkel, de mindenképpen tanulságos azoknak a tanároknak, oktatásügyi szakembereknek, akik végighallgatták a Tüskés Tibor pécsi tanár által okosan és nagy pedagógiai hozzáértéssel kormányzott eszmecserét. Az irodalomtanítás tényezői — a tanóra, a tankönyvek, szöveggyűjtemények, kötelező olvasmányok, a tanár és az órán kívüli művelődés — közül a tanár személye került szóba legtöbbször. Nyilván nem véletlenül, hiszen az irodalom megkedveltetésében — vagy az ellenkezőjében — kulcsszerepe van a tanárnak. Meglepő, hogy milyen kritikusan és elfogulatlanul látják a tanulók e tekintetben a tanárok gyöngéit. De hogy ez nem afféle diákos eleve-szembenállás vagy a felelősség áthárítása, arra mi sem jobb bizonyíték, mint hogy a kevésbé jó tanár mindig egy-egy jó tanárra való hivatkozással együtt került elő, és rajongva szóltak arról, akiből sugárzik az irodalom iránti szeretet. A kétnapos programot kirándulások, ismerkedési est, múzeum- és termálfürdői látogatás tették színesebbé. És természetesen irodalmi műsor. Az alapanyag kéznél volt: a pályázatra beküldött versekből, novellákból állítottak össze háromnegyed órás, kellemes, számos gondolati izgalmat tartalmazó műsort. Szerepelt benne a három Győr-Sopron megyei dicséretes versein kívül Vargha Gyula egy verse is. Az előadó, közreműködő diákok közt is akadt ismerős: Babos Szilárd, mosonmagyaróvári diák, akit egy versmondó versenyen hallott, és ennek nyomán hívott meg Szabó Endre, a Sárvári Gimnázium igazgatóhelyettese, a műsor szerkesztője, rendezője. Nevezhetünk-e tizenhét-tizennyolc éves fiúkat, lányokat írónak, költőnek, mi szól emellett és ez ellen irodalmilag, pedagógiailag? A vita folyik hol csendesebben, hol hangosabban írók, szülők, pedagógusok, kultúrpolitikusok körében. Két dolog azonban biztos: az iskolának, az ifjúsági szervezetnek kötelessége gondozni, ápolni a fiatalokban sarjadozó költői, írói tehetséget, jó irányba vezetni önkifejezési vágyukat, egyengetni az ilyenfajta érvényesülés útját is. És persze: nyesegetni vadhajtásait. Bizonyos, hogy e kettős feladatra gondosan ügyeltek a találkozó szervezői. Borbély Gábor, a KISZ KB titkára megnyitó beszédében azt mondta: nem költőavatás ez, hanem fórum, ahol a fiatalok eszmét cserélhetnek egymással és a felnőttekkel. Ebben az értelemben a sárvári találkozó elérte célját. Gárdonyi Béla A mihelyt „Táncsics” Mezőgazdasági Termelőszövetkezet felvételre keres legalább 5 éves nagyüzemi gyakorlattal rendelkező GÉPÉSZMÉRNÖKÖT, KÉT MÉRLEGKÉPES KÖNYVELŐT, KÉPESÍTETT KÖNYVELŐT, műszaki vezetői, pénzügyi előadói, bírói és anyagkönyvelői munkakör betöltésére. Fizetés megegyezés szerint. jelentkezés személyesen vagy írásban a tsz elnökénél. 3 A százezrek ünnepe (Folytatás az 1. oldalról.) A MOSONMAGYAROVARIAK azt tartják, a Szigetköz fővárosában egy nappal rövidebb az április és egy nappal előbb köszönt be a május. Ehhez igazodik ott a természet és az ember: a szépen gondozott parkok soksok tarka virága ezerszínű pompával köszönti előestéjén a legszebb tavaszi hónapot, s régi szokás szerint 30-án este kis fúvóscsoportok bejárják a várost, és reggelig mindenki szerenádot kap, akit szeretnek, tisztelnek, becsülnek és a legtöbben isimernek Mosonmagyarváron. Hétfőn melengető napfény kívánt vidám jó reggelt a felvonulásra igyekvő, jókedvű mosonmagyaróváriaknak. A parádésan fellobogózott utcákon 9 órakor harminc üzem és intézmény sok ezer dolgozójának menete indult a Lenin úton, Mosonmagyaróvár „Dózsa György útján” a díszemelvény felé. Változatos, ötletekben gazdag transzparensek, rajzok, figurák varázsolták igazán szemet gyönyörködtetővé a munka és a munkásság nemzetközi ünnepét. A táncos, zenés, vidám menetben körülbelül 12 000-en vettek részt, és mintegy 8000 ember gyönyörködött a soksok látnivalóban. A mosonmartyaróváriak ünnepsége a városi parkerdőben folytatódott, ahol mindenféle mulatság, étel és ital várta a lakosság apraját, nagyjai. (D. T.) ■k GYÜRMÉMÖCS ANAK a megyeszékhely fiatal kerületeinek egyike. Már a kora délelőtti órákban benépesültek az utcák. Vidám fiatalok és idősek gyülekeztek a felszabadulási emlékműnél. Mintegy 1100 általános iskolás, termelőszövetkezeti és földművesszövetkezeti dolgozó zászlókkal és virágokkal feldíszítve, zárt sorokban vonult a kastély parkjában felállított díszemelvény elé. A nap jelentőségének méltatása után a helyi úttörők vidám műsorral köszöntötték a megjelenteket, majd izgalmas mérkőzésen, a tsz és az áfosz labdarúgói mérték öszsze erejüket. A jókedvtől még a késő esti órákban is hangos volt a park. Gazdag program szórakoztatta a győr-ménfőcsanakiakat a 28. szabad május 1-én. Fiatal városok ünnepe Rábaköz pántlikás, népviseletes ünnepén évről évre tekintélyesebben dübörög az ipar a felvonulásokon. A két fiatal városban Csornán és Kapuváron a termelőszövetkezetek ősi földműves jelképei mellett ott díszlenek az új üzemek, üzemegységek tablói, táblái, feliratai, zászlói, pántlikái. E vidék népének új reményeit, kultúráját villantották fel tegnapelőtt a felvonulás jelképei, s valami kifejezhetetlen izgalom, fiatalos derű hullámzott végig a tömegen. Nemcsak a városok népe morajlott, tapsolt, táncolt a csornai, kapuvári felvonuláson, majálison, utcabálon, hiszen a környék falvaiból — különösen a fiatalok — nagy számban érkeztek a reggeli vonatokkal, autóbuszokkal. Csornán délelőtt 10 órakor szólaltak meg az úttörők harsonái, jelezvén a felvonulás kezdetét. Összesen 30 üzem, illetve intézmény dolgozói léptek el a dísztribün előtt, s onnét egyenesen a Beloiannisz-park öreg platánjai alá özönlött a nép, ahol az áfész tacikonyhái, borkóstolói, sörsátrai várták az ünneplőket, no, meg egy tágas szabadtéri színpad, amelyen a csornai, valamint a vági táncosok adtak színvonalas műsort, pompás népviseletben. Kapuvárott a város fúvószenekara adott jelt az ünnepség kezdetére, délelőtt 9 órakor. Itt mintegy 5 ezer ember vonult fel, majd a helyi kultúregyüttesek műsora következett. A legötletesebben a kapuvári húsipar dolgozói fejezték ki jelképeikkel eredményeiket, terveiket, a tanintézetek közül pedig az I. számú általános iskola. Az ünnepség egyik érdekes színfoltja volt a nemrég alakult úttörő munkásőrszázad felvonulása. A kapuváriak immár hagyományosan együtt ünnepeltek a szovjet katonákkal, akik a többi között a Rábaközi Múzeum kiállítását tekintették meg, majd futballcsapatuk mérkőzött a helyi gimnázium labdarúgóival. Este a művelődési központ előtti téren utcabált rendeztek. Kalákára buzdít a zene A rábapatonai zenekar végigmuzsikálta az éjszakát, majd hajnalban felvirágozott teherautón vonult végig a falun s népdalokkal ébresztette a falu népét. Császár József családja és rokonsága a zenés ébresztő után malteroskanállal, kalapáccsal köszöntötte május reggelét. Kalákára gyülekeztek Császáréknál házat, építeni. A család egy kis konyhába húzódott össze — a bútorok mindenfele a rokonoknál— mert a régi otthon helyén „húzzák fel” az új falakat. — Augusztus 20-ára szeretnénk beköltözni — mondta a gazda. — Az új ház költsége 156 ezer forint, de a kaláka, az összesegítés révén 50 ezer forinttal kevesebbe fog kerülni. Rábapatonán régi hagyomány a kaláka. A rokon, a barát a két kezével segít, s, természetesen elvárja, hogy adandó alkalommal visszakapja a „kölcsönt”. — Ez íratlan törvény. Olyan eset még nem történt, hogy valaki megfeledkezett volna erről a kötelességéről. Az ünnepi ebédet együtt fogyasztották el a kalákások. Majd „kihuzakodtak”, s elmentek a művelődési házba, ahol a helyi Pávakör és a KISZ tánccsoportja adott műsort, majd megnézték a sportrendezvényeket, este pedig táncoltak a bálban. Ez a kislány megy a kútra Földsziget, úgy tetszett, alszik. Az italbolt előtt sudár májusfa, néhány méterrel odébb a legelső földszigeti lakó, Szilágyi Márton számadó juhász kőkeresztje az 1850-es évekből. Mellette harangláb. Valamivel messzebb az öreg Hány s égererdő. Sehol egy lélek. Aztán mégis feltűnik egy kerékpáros lány, kalantyússal. Az artézi kúthoz igyekszik vízért. — A kalantyús az én munkaeszközöm — mondja és elnéz az égeres felé, ahol hétköznap minden félórában kiszárad a favágók torka — vízhordó vagyok. — És az ünnep? — Ó,itt sohasincs igazi ünnep. Nincs, aki ünnepeljen. — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy egy-két hozzám hasonló lány még akad ugyan Földszigeten, de fiúk már nincsenek. Valamikor itt sok májusfa volt. Most csak az italbolt előtt van. Kovács Anna 26 éves. Hét testvére van, de már csak ő él itthon az édesanyjával. Legszívesebben menne a bátyjai, nővérei után. — Miért nem ment be Csornára majálisozni? Vállat von. — Este akkor is ide kellene hazajönnöm. Nagy Erzsi májusfára A csalagon minden második udvarban májusfa van. Jegenyék, égerfák, színes szalagokkal, borosüvegekkel feldíszítve, ahogy illik, ahogy az már évszázadok óta szokás faluhelyen. Nagy Erzsi mégis mintha fanyalogva nézné májusfáját, mintha nem tartaná elég sudárnak, díszesnek. Vagy talán a IV. gimnazista létére nem tartja eléggé mai udvarlási formának ezt a szokást? Nem tudom. Nagy Erzsi nem nyilatkozik, annál inkább a szülei, nagybátyjai, akik szemlátomást büszkék a májusfára, de főként Erzsikére, aki — mondják — május hatodikén fog ballagni a csornai gimnáziumban. — Itt mindig szép májusfák voltak, — mondja Nagy Péter a családfő — bár régen jó messziről az égeresből lop ták a fát a legények éjszaka, s vállon hozták a faluba. A legfontosabb azért az volt, hogy a kocsma előtt legyen májusfa. Az megérte a legényeknek. Már a fölállítás éjszakáján dínomdánom volt, a ledöntésnél, május utolsó éjszakáján, ugyancsak. Nem akármilyen fák voltak azok. Gerendának valók. Húsz legény cipelte, húsz legény állította fel. — Ügy van — bólintottak a férfiak, akik most Erzsike májusfájára voltak büszkék és a legény kori májuséjszakákra gondoltak. — Ügy van — sóhajtottak az asszonyok, akik valamikor izgatottan lestek ki a sötét szobákból, s látták a csillagok fényénél feltámadt májusiéval. sz. A. Acsalagi májusfa A vági iskolások mindjárt járják a Kanásztáncot. (N. E. felv.)