Kisalföld, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-02 / 27. szám

Az élet természetes rendje TÚL A HATVANON Emberi kapcsolatokról és hiányukról nem ké­szül statisztika. Az azon­ban aligha vonható két­ségbe, hogy minden ma­gány közül legsivárabb az öregkori. Nehéz évek ezek, mert egyszeriben megváltozik a biológiai­egészségi állapot, a tár­sadalmi helyzet. A kor előrehaladtával: csökken a munkaképesség, a jö­vedelem. Romlik az egészség, az alkalmazko­dóképesség. S a megla­zult vagy megszűnt kap­csolatokat nem váltját­ fel újak. A magányos öregek emlékeikkel dis­­kurálnak, álmaikban régvolt szeretteiket szo­rítják fonnyadt arcuk­hoz. Nem könyöradomány! Szó se róla, azt az értéket, amelyet nyugdíjként az ál­lam kifizet, a mindenkori ak­tív keresők produkálják. Ettől azonban még messze nem igaz, hogy valamiféle kegy vagy könyöradomány a nyug­díjasoknak kifizetett kész­pénz. Megtermelték azt ők maguk korábban, s az élet természetes rendje szerint most kapják meg azt, amit megelőlegeztek. Érdemes megfigyelni, hogy egyedi ese­tekre vonatkoztatva hasonló­képp gondolkodik mindenki vagy legalábbis a nagy több­ség, rögtön más azonban a helyzet, ha a nyugdíjasok, mint egy széles réteg kerül szóba. E felemásság megnyil­vánulásaival egyébként nap mint nap lehet találkozni. Kapkodja az ember a fejét a nagy számoktól, amelyekkel kimutatható, hogy mennyibe is kerülnek az idős emberek azoknak, akik dolgoznak. Et­től már csak egy lépés annak kimondása, hogy mennyivel jobban élhetnének az aktív keresők, ha csupán magukra fordítanák jövedelmüket. Mit tagadjuk, sokan, na­gyon sokan jutottak el az előbbi gondolatig. Bár ha­zánkban az öregek gondozása többnyire a családra, a köz­vetlen hozzátartozóra hárul, hiszen a statisztika szerint minden harmadik időskorú együtt él valamelyik gyerme­kével , ettől még nagyon sok a teljesen egyedül élő idős asszony és férfi. Köztük olyanok is szép számmal, akiknek pedig vannak gyer­mekeik, rokonságuk. A fel­mérések azt mutatják, hogy az idős férfiak elsődleges tá­masza az idős feleség, a 75 évesnél idősebb férfiak há­romötödének él ugyanis a fe­lesége. Teljesen más arányo­kat találunk viszont a ha­sonló korú nők körében, ná­luk is a 75 éves kort figye­lembe véve mindössze 16 szá­zalékuknak él a férje. Mi a megoldás? Ezek az adatok fényesen bizonyítják, hogy csupán az öregek számára létesítendő intézményhálózat nem hozhat önmagában megoldást. Ta­gadhatatlan ugyan, hogy ez a hálózat messze elmarad ma még a kívánatostól, hiszen alig néhányszor tízezer em­bert érint az öregek napközi otthona, a házi szociális gon­dozás és a szociális otthoni hálózat. A végleges megol­dást, vagy legalábbis a mai­nál megnyugtatóbb helyzet megteremtését azonban sok egyéb elképzelés megvalósí­tása hozhatja meg. A közel­múltban például Győr-Sop­­ron megyében a Szakszerve­zetek megyei Tanácsa azt ku­tatta, hogyan is élnek az idős emberek. Nem az volt az il­letékesek célja a felméréssel, hogy régóta közismert álta­lánosságokat ismételgessenek. Ez esetben éppen az egyéni óhajokat akarták feltérképez­ni az aktivisták, mert ezek ismeretében sikerülhet csak olyan programjavaslattal ki­rukkolni, amely az élet szá­mos pontján pozitívan befo­lyásolhatja az idős emberek mindennapjait. Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyében a megyei Népi Ellen­őrző Bizottság értékelte a fel­merülő problémákat s tette meg javaslatait a különféle illetékesnek. Sok a gond ott is. Az például, hogy a nyug­díjasok egyharmadának 1800 forint alatt van a nyugdíja, vagy hogy nagyon sok idős ember él régi típusú, nagy­méretű, alacsony komfortfo­kozatú, nemegyszer tataro­zásra szoruló lakásban. És fi­gyelem: e korosztálynak több mint a fele tartósan beteg. Más országrészekre is érvé­nyes, hogy a tanácsi segélye­zés lehetőségeit behatárolja a költségvetés. Érdemes azon­ban megjegyezni, hogy ese­tenként nem használják fel a rendelkezésre álló keretet sem. Aki sokat búvárkodik e gondokból nehéz területen, azt is tudhatja, hogy az idős emberek — nagyon sok he­lyen tapasztalják a társadal­mi szervek képviselői — nem is feltétlenül anyagi támoga­tást várnak, hanem emberi törődést, tanácsadást, közös­ségi kapcsolatokat. Gyógyír: a munka Részben anyagi meggon­dolásból, de nem utolsó sor­ban éppen társaság hiánya miatt vállalnak nagyon so­kan munkát nyugdíjaskorban. Abban mindenki egyetért, hogy ez kölcsönösen jó mind­két félnek, tehát a munkál­tatónak éppúgy, mint a mun­­kavállalónak, hiszen míg az előbbi hasznosítja az idős dolgozó szakmai tapasztalata­it, a munkavállaló számára ez a kapcsolat a termelésben való részvétel lelki plussza miatt is roppant jelentős.. Ez szépen hangzik, de nem min­dig sikerül gyakorlottá tenni a mutatós elméletet. Már csak azért is, mert hiszen nem egyforma az emberek munkabírása túl a hatvanon, de bizony nem egyformán buzog a munkáltatókban a készség arra, hogy tudásá­nak, kedvének megfelelő munkakörben hasznosítsa volt dolgozóját. A gondok szerteágazóak. Kezdve azon, hogy becsült adatok szerint a nyugdíjasok közül a tartós betegségben szenvedők esetenként jöve­delmük húsz százalékát köl­tik gyógyszerre. E ponton kissé ellentmondásos, hogy amíg a rendszeresen se­gély­­ben részesülőket, nygdíjuk nem lévén, ingyenes köz­gyógyszerellátás illeti meg, ez nem jár azoknak a kisnyug­díjasoknak, akiknek jövedel­me nem haladja meg a se­gélyezettekét. Nagyok a kul­turális hátrányok, mármint a — rossz kifejezéssel — szolgáltatásiak. A sok helyütt fellelhető nyugdíjas klub, kis­sé rezervátumjellege miatt nem igazán jó megoldás. A nyugdíjasok ugyanis nem csu­pán koruk alapján sorolhatók be egy csoportba; jókorák körükben az életmódbeli, mű­veltségbeli különbségek. Bi­zony éppen azok maradnak hátrányban, akiket a szocioló­gia az alsóbb kategóriákba so­rol. Az idei esztendőt az ENSZ Egészségügyi Szervezete, a WHO az öregek évének nyil­vánította. És igaz az is, hogy az ENSZ — amiként koráb­ban környezetvédelmi, fejlő­dési és más egyéb kérdéseket vitatott meg — világértekez­letet hív össze ez év nyarára, amelynek tárgya a megnöve­­kedett emberi életkor és az abból fakadó problémák meg­oldásának elősegítése lesz. Nekünk a saját dolgainkat ettől függetlenül el kell vé­gezni. Családban, rokonság­ban, a társadalom egészében. F. Gy. A gondok közismertek. Két évtized alatt több mint öt­százezerrel emelkedett hazánkban a nyugdíjas korúak szá­ma, jóval többen vannak ma már a kétmilliónál. Arra is fel kell már most készülni, hogy az elkövetkezendő évtize­dekben újabb százezrekkel gyarapszik majd táboruk, s ami különösen fontos: részarányuk a népesség egészében állan­dóan nő. Az ettől való aggodalom teheti, hogy hovatovább társadalmi méretekben tapasztalható néhány félreértés. Fé­lelem attól, hogy nem leszünk képesek „eltartani” az idő­sebb nemzedéket. A nyugdíjasklubban 4 - HIDAIPOID Kormos István emlékére Vers-és prózamondó verseny A megyei tanács művelő­dési osztálya, az MMK, a KISZ, az SZMT és a Hazafias Népfront, a fogyasztási és ipari szövetkezetek, valamint a mezőgazdasági termelőszö­vetkezetek szövetségeivel kar­öltve Kormos István vers- és prózamondó versenyt hirdet. A versenyen egyéni nevezés­sel minden 14. életévét be­töltött megyei amatőr vers­mondó részt vehet. A kiíró szervek nem tekintik amatőr­nek azokat, akik valamelyik színházi stúdió tagjai, vagy előfelvételivel rendelkeznek a Színművészeti Főiskolára, il­letve akiknek működési en­gedélyük van. A nevezési lapokat a váro­si tanácsok, illetve a járási hivatalok művelődési osztá­lyain lehet beszerezni, s két Kormos István vers, vala­mint a huszadik századi ma­gyar irodalomból kiválasztott két vers vagy rövid próza megjelölésével kell azokat március 1-ig ugyanoda be­küldeni. A verseny menetrendje: május 9., Sopron, Liszt Fe­renc Művelődési Központ (Sopron város és járás se­lejtezője), május 16., Csorna, Művelődési Központ (Csorna város és járás, valamint Ka­puvár város selejtezője), má­jus 16., Mosonmagyaróvár, városi­ járási Művelődési Köz­pont (Mosonmagyaróvár vá­ros és járás selejtezője), má­jus 30., Győr, Petőfi Sándor Művelődési Központ (Győr város selejtezője), május 30., Győr Megyei Művelődési Központ (győri járás selejte­zője). A verseny megyei döntőjét a mosonmagyaróvári városi­­járási Művelődési Központ­ban tartják június 6-án. A zsűri egy első díjat (1500 fo­rint), két második díjat (1000 forint) és három harmadik díjat (500 forint) ítél a leg­jobbaknak. Minden brummog: tíz barlang al­ja, teteje! Comenius — ez még a tizenhete­dik század — mulatságos ábécéjé­ben a ptrücsök csörög, ci-ci, a bá­buk dudul, dudu, a csecsemőgyer­­mek siránkozik, é-é-é, a lúd gágog, gaga, a száj lehel, háh-háh, az egér ciceg, i-i-i, a kácsa kácsog, kha-kha, a farkas erdet, lu-ulu, a medve dörömböl, mum-mum. A medve várja az embereket, a gyertyaszentelőket. Összetörten gubbaszt az odúban a nagyfejű, mint­ha súlyos­­lelkiismeret-furdalásai len­nének, mintha valamelyik őse valóban elkövette volna azokat a borzalma­kat, amelyeket a valamikori vadá­szok, a kucsmás hegyiemberek rá­aggattak. Csupa lámpás, csupa gyertya a hegyoldal! „Óh, az emberek! Napszámra el­gyönyörködnek a fákban, a rézhúsz­­fillérekben meg a nagy bankókban. A beszédben, a járásban még ko­moly valamennyi. Órákig fekszenek a díványon, hallgatják a fejszecsa­pásokat, átkozzák a hideget, a hód­farkú csereneket pörgető szelet, a villanydrótokat szabdalót, a tetőket tépőt. Közben rólam beszélnek, tit­kos mosollyal, álomban­ ébren, mint­ha ismernének, mintha az udvaruk­ban éltem volna, nem a forradásos hegyben. De semmit se tudnak ró­lam! Sáros bundámról, körmeimről fogaimról semmit! Elvonulnak meg­lesni? Nyikorognak mögöttük a sze­kerek, ki ne ébredne fel erre a zaj­ra, erre csak mérges lehet a világ, benne az állatok, bárányok és tig­risek. Az embereknek bizodalmuk va­gyon bennem, jönnek-mennek, pin­­ceszagúak meg földszagúak, lármá­­zik bennük a család, a munkahely. Az emberek időjósként tisztelnek. Medvenapi jegyzetlap pontosan úgy, mint egy békát. Ma én vagyok a világ közepe, kiakasz­tok a házikómra egy táblát: „Fél­fogadás!” Hallomásból tudom, hogy a németeknél a borz, Amerikában meg a mormota jósol ilyenkor, ott február második napját a mormota napjának mondják, akkor nálunk ez a medve napja, vagyis az enyém.” Alázatos volt ez a tél , bólogat a vadász. Jégkorból kiolvadt vizek­ben állunk, a szívünket figyeljük, hátha kihullik belőle valami. Vala­mi jel. Az idő már nem tud meg­lepni bennünket, emlékezetünkben rögzítjük az utakat, a szánokat, amelyeken a vadaknak hordtuk a szénát. Rögzítjük a jéggel benőtt ereszeket, a búza és örömre nehéz könnyeket, a gyerekek persze hur­ráznak, csinosodik az arcuk attól az örömtől, amit hamarosan a remélt meleg hoz. Más medvében hisznek, nekiszabadulnak rétnek, faluvégnek, nem tudják elfelejteni a tavalyi ta­vaszt és a nyárt. A fiúk utálják a medvét. Ilyenek lettek, ilyen megátalko­dottak. Nem hallgatják áhítattal a felnőttek hülyeségeit, nincsen szük­ségük a népi jóslásokra sem. Azért van bennük udvariasság, van ben­nük érdeklődés a világ dolgai iránt, van bennük tisztelet, önérzetesek, lehet szeretni őket a büszkeségükért, azért, hogy nagyot akarnak, nagyob­bat, mint mi, hogy nem ismerik a félelmet, hogy az igazságért úgy tudnak küzdeni, mint a mesebeli harmadik gyerek, a legkisebb, így múlik az idő! Marad a tél? A tavasz jön? A barlanghoz nem mindenki áll oda, hogy lássa, hogyan vélekedik a medve. Kívülem érdekel-e valakit? Ha süt a nap, a medve sietve visz­­szabújik, ő tudja: lesz még tél, leg­alább negyven napig, lesz hó, hi­deg, hatheti fagy. Dehát az ő szeme se láthatja a helyzetet olyan vigasztalannak! A fiúk a térdükön verik a ritmust: „Január-február, itt a nyár !... Tor­kából bőg a medve — brumm­­brumm —, ásítozik, kövéredik. J. J. Hatmillió forint a kár Tavalyi tűzesetek A múlt esztendőben ösz­­szesen háromszázkét esetben riasztották megyénkben a tűzoltókat. Tüzek következ­tében két ember vesztette életét, tizenegyen sérültek meg, és csaknem hatmillió forint kár keletkezett a közvagyonban illetve a ma­gántulajdonban. Ezzel együtt az országos összeha­sonlításban megyénk tűzvé­delmi helyzetét jónak érté­kelik. Ám ez a tény első­sorban az állami tűzoltóság, az önkéntes egyesületek és az üzemi tűzoltóság tagjai helytállásának, felkészültsé­gének, korszerű és jó felsze­reltségüknek köszönhető... Tavaly, az előző évihez mérten több tűz történt me­gyénkben. Népgazdasági ágazatonként vizsgálva a mezőgazdasági üzemek (ezen belül is a termelőszövetkeze­tek „vezetnek”, ahol 130 tűzesetet jegyeztek fel, csaknem még egyszer (!) any­­nyit, mint a megelőző év­ben. Az összesített adatokból világosan kitűnik: romlott a tűzvédelmi fegyelem! Ugyanis a tüzek eredete az esetek többségében embe­ri gondatlanság .. . Nézzünk néhányat: a Fertői Nádgaz­dasági Vállalat ásványrárói telepén a megsüllyedt és túráztatott tehergép­kocsi kipufogójának szikrá­ja gyújtotta meg előbb a száraz nádtörmeléket, majd a kévéket, és ebből csak­nem 1 millió forint kár ke­letkezett. A jánossomorjai téesz tarlóégetője megszeg­te a tűzvédelmi előírást, emiatt leégett három birka­­hodály 240 ezer forint érték­ben. A Rábapatonai Új Met­ész Class Dominátor kom­bájnja fel nem ismert mű­szaki hiba miatt gyulladt ki, és égett el... Gyakoribb volt a múlt években a lakóházi tüzek száma is: nyolcvannégyhez vonultak ki tűzoltók. Elő­idézői között ott található a bekapcsolva felejtett vil­lanyvasaló, más elektromos készülék szabálytalan mű­ködtetése, a rosszul kezelt olajkályha, de a leggyako­ribban a dohányzás. A múlt évi két, halálos kime­netelű eset (és idén már (!) újabb kettő) a dohányzás, az ágyban történt cigarettázás következménye. Az állami, az önkéntes és üzemi tűzoltók mindennapi munkájuk során nagyon so­kat tesznek a tüzek megelő­zéséért. Eredményként mondható el: elsősorban az iparban és az ipari szövet­kezetekben jól szervezett a tűzvédelem. A vezetők és dolgozók szemlélete, felelős­ségérzete helyes irányban változott, mindinkább ér­vényt szereznek a szabá­lyoknak, előírásoknak. Hogy ez mindenütt és minden időben így legyen, a megye tűzoltói az ipari, a mező­­gazdasági üzemekben, szö­vetkezeti létesítményekben, kisiparosok műhelyeiben, in­tézményekben és a közsé­gekben, kisebb városokban a lakóházakban is rendszere­sen ellenőrzik a tűzvédelmi előírások megtartását. A kü­lönösen tűzveszélyes he­lyekre, vagy ahol hiányos­ságot tapasztaltak, gyakrab­ban visszatérnek. Csupán az állami tűzoltóság tagjai a múlt évben 1700 ellenőr­zést tartottak, és közel négyezer hiányosságot tár­tak fel — mindössze ki­lencvenkét olyan hibát ta­láltak, amelynek megszünte­tése pénzbe került volna. A hiányosságok zömének oka az emberi hanyagság, a tűzvédelmi szabályok figyel­men kívül hagyása! Gondatlan veszélyeztetés miatt megyénkben tíz ál­lampolgár ellen indult bün­tetőeljárás, negyvennégy munkahelyi vezető és száz­tizenhét dolgozó több mint százezer forint bírságot fi­zetett. További százötvenen írásbeli, míg ennél jóval töb­ben helyben­, szóbeli figyel­meztetésben részesültek a tűzvédelmi előírások meg nem követelése, illetve meg­szegése miatt. Horváth Irma Elismerés a Eredményesen zárta az el­múlt esztendőt a soproni fo­tóklub. Az amatőr közösség a megyei és az országos ki­állításokon színvonalas sze­repléséért augusztusban el­nyerte a „Szocialista kultúrá­ért” jelvényt. Az elismerést újabb követte: 1981-ben vég­zett kiemelkedő amatőr mű­vészeti munkájukért a Nép­művelési Intézet nívódíját is kiérdemelték. Úgy tűnik, a megszolgált dicsőséget „jegyzik” Sopron­ban. Legalábbis ezt bizonyít­ja a fotósok idei első öröme. A Liszt Ferenc Művelődési Központban működő fotóklub a napokban költözik az Ifjú­ság utcai új helyiségébe. Re­méljük, ha az eddigi, más amatőr csoportokkal közösen használt műhelyükhöz nem volt hűtlen a siker, önálló helyiségükben még elmélyül­tebben dolgozhatnak az újabb eredményekért. 1982. február 2., kedd

Next