Kisalföld, 1986. november (42. évfolyam, 259-282. szám)

1986-11-01 / 259. szám

A GT nem GMK Túl a holtponton a „Komplex" Baljós mérkőzés a soproni építőiparban — éppen két éve jelent meg nagy vissz­hangot kiváltott írásunk, amely ezt a címet viselte. Azt a nem éppen sportszerű módszert próbáltuk benne leleplezni, amellyel egy Bu­dapestről irányított tsz-mel­­léküzemág vezetői egy sop­roni építőipari vállalkozás dolgozóinak zömét felelőtlen ígérgetéseikkel magukhoz csá­bították. A budapesti mel­léküzemágról aztán rövid néhány hónap alatt kiderült, hogy életképtelen, a törté­net tehát a józan várakozá­soknak megfelelően végző­dött. De kiheverte-e a baljós mérkőzés következményeit az akkor rendkívül súlyos hely­zetbe került soproni cég, az itteni Dózsa termelőszövetke­zet gesztorságával működő Komplex Építő és Szolgáltató Gazdasági Társaság? — erre keressük a választ mostani, a két évvel ezelőttinél már sokkal békésebb tényekről beszámoló írásunkban. — A Komplex GT, bár a két éve történtek nem múl­tak el nyomtalanul, végső so­ron kiállta a megpróbáltatást — mondja Ebergényi László, a gazdasági egység­­igazgató­ja. — Azóta sikerült újra rendeznünk sorainkat és be­bizonyítottuk, hogy az építő­ipari piacon a mai, beruhá­zás-ínséges időkben is létjo­gosultsága van egy, a miénk­hez hasonló rugalmas, kis szervezetnek. A Komplex GT természe­tesen nincs egy „súlycsoport­ban” a nagy építőipari válla­latokkal, kétségtelenül nagy cég viszont, ha a kisiparosok­hoz, gazdasági munkaközös­ségekhez viszonyítjuk. (Még ma is sokan összetévesztik egyébként a gazdasági mun­kaközösséget az egészen más jellegű gazdasági társasággal. Míg a közismert gmk-k lé­nyegében magánvállalkozá­sok, a gazdasági társaságok olyan szocialista gazdálkodó szervezetek, amit két vagy több állami vállalat, illetve szövetkezet hozott létre.) A Komplex GT épületfelújítási, karbantartási munkákat vé­gez Sopronban és környékén, általában önálló fővállalko­zóként, az ő munkájukat di­cséri többek között a Lenin körút több, szépen helyreál­lított régi lakóháza, a Sopron Szállóhoz tartozó hangulatos sörház kialakítása, vagy a fertőrákosi kastély felújítása. — Nem dicsekvésként mon­dom, hiszen ez a szerveze­tünk méretéből fakadó adott­ság: gyorsan és rugalmasan tudunk reagálni a megbízói igényekre — mondja az igaz­gató. — Az információk ná­lunk időben és térben egy­aránt koncentráltan jelennek meg, kevesebb a kényszerpá­lya, így megvan a lehetőség az azonnali döntésre és cse­lekvésre. Hogy ezzel a lehe­tőséggel élni is tudunk-e, az már igazán csak rajtunk mú­lik ... Az első megbeszélés és a végleges szerződéskötés között alig néhány óra telt el például a Pannónia Szálló udvari épületeinek bontásá­nál, az egyik soproni ABC- áruházban egy hétvégén ke­letkezett tűz kárainak felmé­rése pedig még be sem feje­ződött, amikor mi már hét­főn hozzáláttunk a helyreál­lításhoz. Ezek természetesen rendkívüli esetek. A gyorsa­ságért áldozni kell, más mun­kákat átütemezve, létszámot átcsoportosítva, de mindez nemcsak megbízóinknak, ha­nem nekünk is megéri, hi­szen a rugalmasság, gyorsa­ság nem rossz reklám a GT- nek. A négy éve (akkor még nem önálló gazdálkodó szer­vezetként, hanem egy nem soproni székhelyű szervezet itteni részlegeként) megala­kult cég mára elismert részé­vé vált a soproni építőipar kapacitási „palettájának”. Be­bizonyította: egy kevesebb, mint száz dolgozót foglalkoz­tató kis cég is képes megáll­ni a helyét — a mai, beruhá­zás-ínséges időkben is — az építőipari piacon. — Voltak természetesen sikertelen vál­lalkozásaink is — mondja Ebergényi László. — Velünk is előfordult, hogy létszám­­hiány miatt nem tudtuk be­tartani a vállalt határidőt, vagy, hogy egy munkánk vé­gül veszteséges lett. Még job­ban kell takarékoskodnunk a költségekkel, s javítanunk kell a munka hatékonyságát és jövedelmezőségét. Van még mit tennünk a munka­­időalap védelmében, a mun­kafegyelem és a munka mi­nőségének javításában. A munka feltételeinek javítását szolgálja, hogy végre való­ban alkalmas, új telephe­lyünk is hamarosan felépül a Pozsonyi úton, ez nemcsak megkönnyíti a munkát, ha­nem tevékenységünk bővíté­sének a lehetőségét is meg­teremti. M. T. Ismét elérkezett az őszi fa­ültetések ideje. Győrött is so­kan felkerekedtek az utóbbi napokban és elgyalogoltak, elautóztak az állatkórházzal szembeni faiskolai lerakat­­hoz. Ám onnét nem cseme­tékkel megrakottan, hanem lelombozódva, letör­ten távoz­tak. A lerakat kapuját ugyanis lelakatolták. Rajta egy táb­la is fityegett: az árusítás a bolt átadása és átvétele miatt szünetel. A gyakrabban visz­­szatérő vásárlók tudni vélik, hogy ez a tábla már jó más­fél hónapja riogatja az arra járókat. „Mi lesz hát a lerakat sor­sa?” Érdeklődtek nálunk is jónéhány­an. Bevallom, a fen­ti hír hallatán ez a kérdés bennem is megfogalmazódott. Annál is inkább, mivel a je­lenlegi helyzet kísértetiesen emlékeztet egy korábbi álla­potra, mikor fa helyett jó ideig szintén hasonló tábla várta a vásárlókat. Az említett lerakatot mint­egy tíz esztendővel ezelőtt a Siófoki Állami Gazdaság lé­tesítette. Az évek során sok­ezer facsemetét adtak el. Sőt, az üzleti forgalom növelése érdekében egy aránylag jól menő mezőgazdasági árudát is kialakított az állami gaz­daság. Aztán más szelek fúj­­dogáltak és a gazdaságnak egyre kevésbé érte meg az áruda üzemeltetése, amit a nagy távolság részben indo­kol is. Vevőt kerestek hát a lera­­katra és találtak is. A győ­ri Új Kalász Termelőszövet­kezet ugyanis éppen bővítet­te kereskedelmi hálózatát, s ebbe úgy vélték, a faárusítás is beleillik. A bolt átadása jó ideig eltartott, olyannyira, hogy ez kissé a faültetési idénybe is átnyúlt. A vásár­lók bíztak abban, hogy vég­re megoldódott a lerakat üze­meltetésének sorsa. De nem így történt. Úgy a lerakat­­ban, mint a boltban csökkent a választék, romlott a ki­szolgálás színvonala, s ráadá­sul elmaradt a várt nyereség is. A győri Új Kalász Terme­lőszövetkezet élére új vezető­ség került, mely fontos fel­adatának tartja, hogy meg­szüntesse a veszteséges, vagy éppen kis nyereségű ágaza­tokat. Így idén ismét gazdát keresett a lerakat és a ker­tészeti áruda.­­ Hallottunk erről a lehe­tőségről, és végül is mi vá­sároltuk meg a területet a rajta levő árudával — mond­ta dr. Filátz Zoltán, a győri Agroker Vállalat igazgatóhe­lyettese. — Méghozzá azzal a céllal, hogy ott valamilyen hiányt pótló kereskedelmi te­vékenységet folytassunk. Rög­tön az elején megjegyzem, hogy nem akarjuk a mező­gazdasági kertészeti áruda régi profilját megtartani, mi­vel nekünk egy hasonló üz­letünk nem messze onnét, a József Attila utcában üzemel. Azt sem kell különösebben bizonygatni, hogy az Agro­­kernek, mely mezőgazdasági gépek és alkatrészek forgal­mazásával foglalkozik, nem feladata a faárusítás. — Ennek ellenére éreztük, hogy a lerakatra szükség van a városban — mondta Filátz Zoltán —, és ezért felvettük a kapcsolatot a csornai ter­melőszövetkezettel, a­melynek van egy faiskolája. Bérbe ad­tuk nekik a területet, és így a mostani őszön, illetve jövő tavasszal ők árusítják Győ­rött a facsemetét. A közel­múltban beszereztük a szük­séges engedélyeket, és a mos­tani tapasztalatokat haszno­sítva jövő ősszel már való­színű mi forgalmazzuk a fa­­csemetéket. Sőt tervezzük e tevékenységi kör szélesítését is. Természetesen a vásárlókat az érdekli leginkább, hogy idei őszön mikortól lehet Győrött vásárolni. Nos a csornai termelőszövetkezet előrejelzése szerint november 3-tól. És hadd tegyem hozzá, szeretnénk abban bízni, hogy a hányatott sorsú lerakatban nem kerül sor hamarosan az ideihez hasonló bukásokra, évismétlésekr­e. N. E. 1986. november 1., szombat Hej halászok, halászok... Költöztetik a pontyokat Kónyból Csatárláncba fejlődnek a csónakok és megindulnak egymás mellett a kónyi tó hálóval lerekesztett szaka­szán. A partról az ember csak annyit lát, hogy a halá­szok hosszú nyelű szákjaik­­kal bele-belenyúlnak a víz­be és kiemelik a halakat. Bevallom, más látványra számítottam. Nagy kerítőhá­lókra, vízben caplató, a ha­lakkal küszködő halászokra. Vagy éppen a sok furfang valamelyikére, mely a ma­gyar nép ősi halásztudomá­nyát jellemezte. — Nekünk mindig azt a módszert kell választanunk, amelyik a legcélravezetőbb — mondja ifjú Vida András, a győri Előre Halászati Ter­melőszövetkezet elnöke. — Itt, a kónyi tavon az elektro­mos halászattal lehet a leg­jobb eredményt elérni. A hosszú nyelű szákokba áram van vezetve, ami egy kicsit elkábítja a halat és úgy már könnyen beemelik a csónak­ba. — De az áramütés mégis­csak árt a halnak — tamás­­kodom. — Nem úgy van az — szól ki a csónakból az egyik idő­sebb halász, Vida József. — Harmincadik esztendeje űzöm ezt a mesterséget, ne­kem elhiheti. A hálós fogás­nál sokszor jobban törődik, sérül a hal, mint ilyenkor. Az áramütés nem túl erős, csak rövid időre kábulnak el tőle a halak. Nem is lehet ez másként, hisz mi nem akar­juk most feldolgozni, vagy áruba bocsátani őket. Télre egy teleltető tóba kerülnek, s majd onnét adjuk el a ha­lakat lassanként. Fontos, hogy épek, egészségesek ma­radjanak. Közben a pontyok, amú­­rok, busák mintha igazolni akarnák a fenti szavakat, éledezve vergődni kezdenek a csónakok aljában. Ügyes kézzel szétválogatják őket, mérlegelik, majd belekerül­nek a tehergépkocsikra ra­kott, vízzel telt tartályokba, ahol a hosszú utazás idejére palackokból vezetik a vízbe az oxigént. Vida Ferenc még tovább folytatja a mondókáját: — Év közben a mi brigá­dunk (a Herman Ottó brigád) a Nagy-Dunán halászik. Ott változatosabbak a fogási módszerek, előkerülnek a varsák éppúgy, mint a há­romszáznegyven méteres ke­rítőháló. Szeretem a Dunát, mert ha ott bizonytalan is a fogás, azért mindig akad­hat a hálóban meglepetés. Idén, a folyón öt vagon kö­rüli halat fogtunk. A leggya­koribb talán a márna volt, de azért süllő, sőt kecsege is akadt. Ez pedig fontos, mert mindkettő a víz tisztulását jelzi. A többiek közben végeznek a rakodással. A Herman Ottó brigád tagjai ismét csónak­ba szállnak, ifjabb Vida Jó­zsef, Vida Zoltán, ifjabb Vi­da Károly, Bors Ferenc, Bar­­talos Béla rövidesen ismét a vizet nézik és kiemelik a ha­lakat. Mellettük pedig a töb­bi brigád.­­ Év közben a halászaink kisebb csoportokban elkülö­nülve dolgoznak — jegyzi meg Vida András, a szövet­kezet elnöke. Vannak, akik a Nagy-Dunán, mások a Mar­calon, a Rábán, vagy másutt tevékenykednek. Ilyenkor ősszel viszont összejön húsz­­huszonnégy ember és a leha­lászást együtt végzik a bel­terjes vizeinken. A régi időkben a folyók, a holtágak természetes sza­porulata jelentette csak a halászok zsákmányát. Ez azonban nagyon bizonytalan volt, sőt az utóbbi évtizedek­ben jócskán csökkent is a halállomány. Éppen ezért a biztosabb fogás érdekében a halászok húsz-huszonöt de­­kás pontyokat telepítenek a tavakba. Ezeket éven át táp­lálják gabonaipari mellék­­termékekkel, majd ilyenkor ősszel lehalásszák. — Az idei év elég biztató­an alakul — mondja ifjú Vi­da András. — Úgy számít­juk, hogy közel négyszeres volt a halak súlygyarapodá­sa, a kifogott pontyok java­része egy kilogramm felett van. Az intenzív vízterüle­teink nagysága hatvanöt hek­tár. Ezekből összesen száz tonna körüli halat várunk. Sajnos ezt a nagy mennyisé­gű halat, pontyot, amúrt, bu­sát Nagybajcsra kell szállíta­nunk, Kónyból, Barbacsról, vagy Fehértóról. Ez bizony nem olcsó mulatság. A nagy­­bajcsi tóból télen és tavasszal Győr, illetve a város környé­kének halellátását kívánjuk biztosítani. És mivel az emlí­tett mennyiség nem elegendő, még száz tonna halat vásá­rolunk is más szövetkezetek­től. A halászok közben ismét megrakott csónakkal evez­nek a partra. — Aztán fürdött-e ma a tóban valamelyikük? — ér­deklődöm. — Hát, az nem tanácsos, főleg itt — tiltakoznak a ha­lászok. — A kónyi tó ugyan­is valamikor tőzegbánya volt. Most is ingoványos, laza a medre, ha az ember valamit beleejt, örökre elsüllyed. Németh E. Fotó: Szűk­­. KI­MFÖLD" 3

Next