Kisalföld, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-01 / 209. szám

Nyilvántartás számítógéppel Kapósak a gyümölcsvelők Már kissé nyugodtabb na­pok járnak a Győri Áfész tartósítóüzemére, mint egy hónappal ezelőtt. Akkoriban még „csordogált” a málna­ter­més vége és már megkezdő­dött az uborkafelvásárlás és -feldolgozás is.­­ Ennek a kis egységnek itt Győr határában mindig többféle feladata volt — je­lentette ki Vörös Antal, a tartósítóüzem vezetője. — Egyrészt rajtunk keresztül megy az áfész közvetett, vagy közvetlen zöld és-gyümölcs exportja. Másrészt jelentős mennyiséget itt helyben fel is dolgozunk. E kettősség mindenképpen előnyös a ter­melőink részére, hisz például a tartósítóüzemben olyankor is fogadni tudjuk a felkínált árut, mikor még a kisebb mennyiség, vagy más okok miatt a külföldi piac nem in­dult be. Sajnos, most­­az ubor­­kiaidény közben is előfordult, hogy a külföldi vevők nem fogadták a felkínált árut. Nagy mennyiségű uborka sor­sáról kellett gyorsan dönteni. Egy részét csemegeuborka­ként üvegekbe raktuk, a töb­bit pedig előtartósítva tárol­juk addig az időig, mikor majd elegendő idő lesz a fel­dolgozásra. — Itt nálunk az igazi sze­zon a bogyósgyümölcsűek fel­vásárlásával kezdődik — mondta Meszlényi Lajosné üzemvezető-helyettes. — Az átvett málna és ribiszke a hűtőtárolóba kerül, majd pul­­pot készítünk belőle, amit tartálykocsikban szállítanak külföldre. Idén sajnos bogyó­sokból nem tudtuk a terve­zett mennyiséget felvásárolni és exportra értékesíteni. Most már biztos, hogy uborkából sem lesz meg a kívánt 2500 tonna. Az uborkának mintegy fe­lét helyben, az üzemben tar­tósítják. És bár az utóbbi esz­tendőkben a hazai piacon is nagy a kínálat savanyúságok­ból, az áfész a többcsatornás értékesítés lehetőségeit ki­használva el tudja adni a tel­jes feldolgozott mennyiséget. — A minőséggel az idén is voltak gondjaink — szögezte le Vörös Antal. — A terme­lőktől beérkező uborkát osz­tályozógépre vittük és az össz­­mennyiségnek közel húsz szá­zaléka méret feletti, vagy görbe és göbös volt. Ezt elke­rülendő szigorítottunk az át­vételen és ez érezhető javu­lást is hozott. A konzerv­üzem ugyan lehetővé teszi, hogy a méret- és alakhibás uborka egy részét vágott ve­gyes savanyúságnak feldol­gozzuk, ám ez a termék a magas alapanyagár és az egyéb költségek miatt szá­munkra ráfizetés. A tartósítóüzem legfőbb termékeit a málna pulp és az ecetes uborka adják. Ám ez mellett még számos más konzervféleséget is készíte­nek. Így például évente fel­dolgoznak mintegy kétszáz tonna gombát, 150 tonna paprikát és jelentős mennyi­ségű körtét, szilvát, almát. — Évek óta egyik sikeres cikkünk a bodzabogyó — mondta az üzemvezető. — Zömmel annak az osztrák cégnek szállítjuk, amelyik a málnát és a ribiszkét is vá­sárolja tőlünk. Ám az idén belföldi vásárló is jelentke­zett aki üdítőital alapanyag­nak veszi meg a nálunk gyár­tott úgynevezett bodzavelőt. Más gyümölcsvelők iránt is elég nagy lenne a kereslet, ám ezekből nem­ lesz elegen­dő alapanyag. Ha valaki elautózik a kis tartósítóüzem mellett, aligha gondolná, hogy az ottani éves árbevétel a sörpalackozó for­galmán túl több mint 110 mil­lió forintra rúg. Megkönnyí­tendő a napi tájékozódást, a nyilvántartást és a számlá­zást idén IBM kisszámítógé­­peket kapott az üzem. A sör­palackozó építésekor pedsig korszerűsítették a tartósító fűtési rendszerét és vízellá­tását is. Ezek az átlagosnál jobb körülmények lehetővé teszik, hogy az üzemből nyer­sen, illetve feldolgozottan évente mintegy nyolcvanmil­lió forint értékű zöldséget, gyümölcsöt exportáljanak. N. E. Bot a fűben? Lehetne ott is, közel az élesen kanyargó kavicsos út mellett. Vagy lehetett vol­na. Hanem a nézelődés mellé a szerencse lopako­dott, váratlanul leltünk rá a lébénymiklósi termelő­­szövetkezet üzemi múzeu­mában, tavaszi-nyári dél­előtt, amikor dr. Busa Géza elnökhelyettes kalauzolá­sával jártuk a termeket. És akkortól már arra a fara­góra emlékeztünk, akinek az esze és az éles kése míves­sé tette a botot. A fát ala­kító hagyományőrzők közül lépett elénk az ismeretlen az álmok épületének mon­dott házban, ahol össze­gyűjtötték közösen az em­berek mindazt, ami régen volt, íme, a múlt — nem egyszer riasztón. Ám ezút­tal bájoló erejű nézéssel kell bámulnunk a botot, faragóját, kondásnak mond­hatjuk, disznókat hajtott, terelt, hüccsentett, olykor karikást készített magának, ez itt — a lelkek őrzőjét örökítette meg rajta — be­mutatásra kitett, örökül hagyott kincs lett. Biztosak lehetünk abban, hogy min­den nehézség nélkül meg­képződött a másik pásztor arca, szeme, orra, szája, s talán nem tesszük rosszul, ha a meteorológiai nyár vé­gén — fényképpel felidéz­ve — újra csak örömet le­lünk a botban. Faragni mindenből lehet, csontból, szaruból, körtefa lemezből — próbálkozhatott sokféle anyaggal a mi kondásunk —, de olyant, hogy láthas­sa a nép, az egész falu. Sze­münket lehunyva magunk elé képzelhetjük a mestert, ül a fűben, nem emléktár­gyat készít, nem sótartót, kanalat, még csak nem is karikást valamelyik komá­jának, hanem őrzőbotot a maga gyönyörűségére. Ki tudja, miért? Ha biztatást kap valakitől, lehet, bot vé­gére kerülnek a boldog, ren­des emberek, meg a boldog­talanok, azután a borisszák — sorban a település jel­legzetes figurái. Kuritóri­­um-jellege lenne egy ilyen gyűjteménynek a gazdaság múzeumában! Ilyesforma tűnődésekkel forgatjuk a népi hagyományokat köve­tő alkotást, a karikatúra irányzat hűségében-jelleg­­zetességében kidolgozott művet, amelyik sok min­dent elmond alkotójáról. Meg ne haragudjon a mi néhai kanászunk — feltehe­tően ismerte a karcolás technikáját, használt növé­nyi ornamentikákat — be­leragadt a hansági sárba, pedig fényes termekbe vi­hette volna az útja. Neve lenne, alkotásait nemcsak divatból keresgélnék össze. De híre sincs, úgy elment közülünk, hogy csak a bot­ját hagyta hátra, ami elénk villan a hasznos szerszá­mok, tárgyak, régi-közeli világra emlékeztető doku­mentumok közül. Kedvére való lehetett ezzel végigsé­tálni a falun, azt sem tart­hatjuk kizártnak, látta az, akiről faragták, amiképp ugyancsak lehetséges, hogy az ő hagyatékából kevere­dett elő. Emlékeket idéz a bot — lehetne düledező ház padlásán —, kanászokat, némely faluvégi disznópós­­zkom mestereit, akik vállra akasztott tarisznyával jár­ták a gyepöt a konda után, estig beledagadt a lábuk a csizmába; ezer témát merí­tettek a világból — néha szándékosan merevre farag­ták ki a figurát —, tudták a parasztstílust, kötődtek babonákhoz, hiedelmekhez. Manapság ilyen botok a fű­ben nem leledzenek, lete­hetünk abbéli szándékunk­ról, hogy megérdeklődjük valakitől a településen: ho­vá lettek a hagyományőr­zők? A nyírfa alá telepe­­dők, az akác alatti műhely­ben köhécselők. Egyre néz­zük a termelőszövetkezet múzeumában a fából élet­re keltett embert. Jól is­merhette az ügyes kezűt, aki bosszú nélkül a disznóhaj­tó botból növesztette ki, nem egyszer malac, kódor­gó emse után dobta, de rög­vest — elgondolni könnyű — bocsánatot kért­em így:­­már elnézést, plébános uram! J. J. 1988. szeptember 1., csütörtök ■ A Bosárkányi Háziipari Kisszövetkezet varrodájában bérmunkában készítenek a Magyaróvári Kötöttárugyár részére különböző termékeket (pólókat, férfi- és gyer­mekpizsamákat, női pulóvereket). Ennek egy része osztrák, francia és csehszlovák piacra jut. Lényegesek a gazdálkodás hagyományai Agrárexport és idegenforgalom • A hatékonysági mutatók alapján az ország százhu­szonhat állami gazdasága között egyik legnagyobb szántóterületű gazdaság a Lajta-hansági Állami Tan­gazdaság az első harmadba sorolható. A múlt hét végén a negyventagú vállalati ta­nács igazgatót választott, s Zámbó Antal igazgató nyug­díjazása miatt a tisztet a többség szavazata alapján dr. Nagy Frigyes igazgatóhe­lyettes kapta meg, így már vele beszélgettünk a tangaz­daság első féléve után a ter­melésfejlesztési elképzelé­sekről. — A pénz ilyen mértékű bevonása a költségvetésbe, az infláció erősödése mond­hatnánk rendkívüli készenlé­tet, figyelmet kíván a terme­lőüzemek vezetőitől is. Ho­gyan látja ön a fejlesztési elképzeléseket az anyagi le­hetőségek tükrében? — Nap mint nap érezhető, hogy a szinte már megszo­kott pénzügyi források nem állnak rendelkezésünkre, s az agrárolló nyílását nem tudja a kormány az ígéret ellenére sem megfékezni. A gazdálkodási környezetet rontják még a mezőgazdaság sajátosságait kellőképpen nem figyelembe vevő intéz­kedések, s az adóelőlegről szóló rendelet a mun­ka­­kedvre is kihat, nem csak a bányászoknál. De szerencsére megedződött ez a mezőgaz­daság, mivel ritkán van le­hetősége az áremelkedések­ben kifejezni a termelés költségeinek az emelkedését, és a szó szoros értelmében mindent ki kellett gazdál­kodnia, így ha nehéz is, de lehet megalapozott jövőel­képzelésünk, tervünk. Annál is inkább, mert a gazdaság a stabil­, jó gazdaságok közé tartozik. Húsz éve dolgozom itt, elnöke voltam a vállalati tanácsnak, így a pályázatom­ban, amit az igazgatói tiszt­ség elnyerésére készítettem, termelésfejlesztési elképzelé­seimet a realitásokra épít­hettem, hiszen korábban is részese voltam a vezetésnek. Fontosnak tartom a gazdál­kodásunkban a hagyományo­kat, amik értékek, ezeket szeretnénk megőrizni, azaz továbbfejleszteni a kor kö­vetelményeinek megfelelően. — Milyen hagyományokra gondol elsősorban? — Sok bírálatot kaptunk azért, hogy ekkora gazda­ságban, mint a miénk, a ha­gyományos ágazatok ápolása melllett tettük le a voksot, fő ágazatunk maradt a nö­vénytermesztés és az állatte­nyésztés. De idővel, bízunk benne, becsülete lesz a me­zőgazdaságnak, akkora, hogy abból is megélhet, nem kell gombkötő üzemet meg fröccs­öntő műhelyt létesítenie. — Ez azt jelenti, hogy a fejlesztések során is kizár­nak minden melléktevékeny­séget? — Ellenkezőleg, csak a fontossági sorrendre vigyá­zunk. Jelenleg is folyamato­sak a szarvasmarha-ágazatot erősítő beruházások, és el­kezdődött ugyanakkor egy idegenforgalmi bázis építése a gazdaság területén. Szeret­nénk még felújítani a sertés- és juhászati ágazatot, mivel ezek exportárualapot is ké­peznek. Új utakat keresünk a kistermelés integrálásában, s lényegesnek tartom a szo­ciálpolitikával való rendsze­res foglalkozást, a munka­­feltételek javítását, és főleg a vállalkozó szellemű dolgo­zók többletbefektetéseinek a honorálását. Ez az utóbbi mostanság különösen hang­súlyt kap majd nálunk, így az elképzelések részletes megvitatása az illetékes szakemberekkel az elkövet­kező hetek feladata lesz.­­ A gazdaságnak mindig is szoros kapcsolata volt a városban működő felsőfokú agrárintézménnyel, nem vé­letlenül érdemelte ki a tan­gazdaság címet. Konkrét megfogalmazásban helyet kap-e a fejlesztési elképzelé­sek között ez a kapcsolat? — Ma is büszkén vallom magam óvári gazdásznak, ezen a százhetven éves aka­démián a professzoraink mindenkor értelmiségieket neveltek annak ellenére is, hogy volt időszak, amikor háttérbe szorították az intéz­ményt. Szerenénk a ma is élő kapcsolatot, ami az egye­tem és a tangazdaság között van, tovább erősíteni, az együttműködésben a kutató- és oktatómunkának még na­gyon sok tartaléka van. — A jelenlegi gazdálkodá­si környezetben mit tart a legfontosabb vezetői erény­nek? — Talán elsősorban a koc­kázatvállalás bátorságát, amit ötvözni kell a türelem­mel, a mértéktartással. Szent István napján sok volt a szónoklat, miközben arra gondoltam, hogy vajon há­nyan olvasták el az intelme­it? Hányan döbbentek rá ab­ból az ezeréves írásból, hogy a vezetés minden elemét mélységes moralitással kell alátámasztani. Mert az a jó vezető, szerintem, aki min­den területen bír a mérték­­tartás erényével, vagyis tudja, meddig mehet el, mik azok a cselekvéssorok, ami­ket még tolerál a közösség. A gazdálkodás sikere is egy­re jobban megkívánja, hogy tanuljunk az ezeréves intel­mekből. — Köszönjük a beszélge­tést! G. Szabó M. HIÍMFÖLD — 3

Next