Kisalföld, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

1990. január 2., kedd 1ÖMLFÖLD r * ! Kolozsvár gyászol és reménykedik L, — — —- - —■ - — — — — —...........................— ..........................................— *—■ - Helyszíni tudósításunk Erdélyből December 22-én este három soproni fiatalember, Molnár Tibor (üzletvezető), Mayer Nándor és Nagy János (magánkereskedők) keresett fel, hogy kísérjem el őket romániai útjukra. Saját forintjukért vásárol­tak élelmiszert , lisztet, cukrot, zsírt, húskonzervet és tartós tejet —, hogy saját teherautójukon maguk vigyék a szállítmányt a segítségre szoruló akkor még harcoló román szomszédainknak. Pillanatok alatt egyet­értettünk és megállapodtunk: mihelyt csendesednek a harcok, azonnal indulunk. Az ünnepeket követően, 27-én délután keltünk útra. Tibor és Nándi az IFÁ-val, János és én pedig egy Volga Combival. A bőségesen áradó hírek alapján úgy döntöttünk, hogy­­Biharkeresztes felé me­gyünk. Éjfélkor érkeztünk meg a csendesnek tűnő ha­tárátkelőhelyre. A vámhiva­tal épületében a Vöröskereszt munkatársait kerestük. A már napok óta talpon lévő emberek kissé bizalmatlanul fogadtak bennünket, de a köl­csönös tájékozódás után ol­dódott a görcs és elmondták, hogy a határ közelében már­­már biztonságos a közleke­dés, de szinte óránként kap­nak híreket szórványos lö­völdözésekről és terrorakciók­ról. A határ menti területek­re sok segélyszállítmány ér­kezett, ezért az a kérésük, hogy menjünk beljebb, pél­dául Kolozsvárra, annak el­lenére, hogy nincsenek biztos információik és ellenőrizhető címeik. Reggel 6 órakor in­dul egy konvoj, különböző úticéllal, és román katonai kísérettel — mondták. Hogy akkor még valóban bizonyta­lan volt a helyzet, azt talán jól érzékelteti, hogy kaptunk egy kódolt magyarországi te­lefonszámot, néhány jó taná­csot — senkit se vegyünk fel, a konvojtól ne szakad­junk le, az autókat sehol se hagyjuk őrizetlenül — és egy nevet, dr. Gotthardt Katali­nét. Szállást, sajnos, nem tudnak biztosítani, de a vám­hivatal protokollszobájában talán még le tudunk ülni. ♦ ♦ ♦ Reggel 6 óra előtt már mindenki az autóban ült. A sötétségben és ködben több mint 30 kisebb-nagyobb te­herautót számoltam meg. Az utolsó gyors információk, a szállítmányok mérlegelése és máris indulhattunk. A határ túlsó oldalán ka­tonai biztosításként egy ARO gépkocsi állt a konvoj élére. Nagyváradon még a reggeli derengésben suhantunk át. A tiszta és őszinte szeretet első megnyilvánulásával itt talál­koztunk. Az emberek megáll­tak a járdákon és a győze­lem jelét mutatva köszöntöt­tek bennünket. Katonai kí­séretünk még jóval a Király­hágó előtt elbúcsúzott tőlünk és egyedül folytattuk utun­kat. Kolozsvár előtt a hadsereg katonái és a felkelők állítot­tak meg bennünket. Udvarias ellenőrzés után érkeztünk a városba. Csak annyit tud­tunk, hogy a rehabilitációs kórház, dr. Gotthardt Katalin munkahelye valahol a Torda felé vezető út mellett van. Szerencsénkre gyorsan meg­találtuk. A modern, tízemele­tes kórházban szinte barát­ként fogadtak bennünket. Perceken belül megjelent a fiatal doktornő, és azonnal intézkedett. Miközben a kór­ház raktárában lerakták az élelmiszert, addig Fritsch Lászlóval, az 1978-ban épült kórház főkönyvelőjével és a kórház önkéntes segítőjével, a 20 év körüli, már hónapok óta munkanélküli Lukács Fe­renccel beszélgettünk a forró kolozsvári napokról. (A kór­ház vezetőinek és Katalinnak csak egyetlen kérése volt hoz­zánk: aznap már ne indul­junk vissza, mert a sötétben a még bújkáló „szekusok” az elmúlt napok tanúsága sze­rint bátrabbak, és válogatás nélkül lőnek.) A szerény ebéd és a kávé elfogyasztása után a fiúk a számunkra kiürített betegszobában lepihentek, mi pedig Katalinnal elindultunk a városba, hogy végigjárjuk a tragikus események hely­színeit. + + + Az orvosnő Nagyszalontán született. Balett-táncosnő sze­retett volna lenni, de egy könnyebb sérülése után a kórházi ágyon döntötte el, hogy orvos lesz. Évekig pró­bálkozott bejutni valamelyik egyetemre. Végül Bukarest­ben kezdhette el tanulmá­nyait, de — nem mindig ön­szántából — tanult a temes­vári és a kolozsvári egyete­men is. 1987-ben Budapesten nem hivatalos küldöttként részt vett egy nemzetközi ideggyógyász konferencián. Itt kapott ösztöndíjajánlatot a Magyar Tudományos Aka­démiától és az arizonai egye­temtől. Amerikába szeretett volna menni, de nem enged­ték. Illegálisan tartotta a kapcsolatot a magyar és az amerikai kollégáival. Rend­szeresen juttatott át kazettá­kat hazája életkörülményei­ről és a gyógyító munka ne­héz feltételeiről. Természete­sen lebukott.. Többször be­idézték a gyűlölt Securitate emberei, és 15 év börtönnel fenyegették. — Tudod — mondta fájdal­mas mosollyal —, én magyar vagyok, de román iskolába jártam. Keserű emlékem, hogy a románok magyarsá­gom miatt néztek le, közösí­tettek ki, a magyarok pedig azért, mert román barátaim is voltak és vannak. A te­mesvári esztendők tanították meg velem, hogy a nemzeti­ségi és vallási toleranciáról nem beszélni kell, hanem a mindennapokban lehet és kell át- és megélnünk. Temesvá­ron magyarok, románok, zsi­dók, szászok és szerbek vol­tak a barátaim. Remélem, szerencsésen túlélték a vé­rengzést. Kolozsvár, Mátyás király szülővárosa december 28-án csendes, nyugodt volt. A há­­romszázezres nagyváros élte a maga nyüzsgő, látszatra mindennapi életét. A rendkí­vüli helyzetre csak a sűrűn járőröző katonák, a karszala­gos felkelők és a stratégiai pontokon álló páncélkocsik emlékeztettek. A város szívé­ben, a Fő téren — a még itt élő 20—30 ezer magyarnak Mátyás téren — azonban em­berek százai, ezrei emlékez­tek gyertyát gyújtva az öröm és az iszonyat éjszakájára. Mert a népfelkelésnek, a ro­mán szabadságharcnak Ko­lozsváron is voltak áldozatai. Először december 21-én fél egy körül tüntettek a fiatalok a Mátyás téren. Győzelem, győzelem —­ harsogták. Dél­után 3 óra körül ismét az ut­cákra vonultak az emberek. Ekkor a katonaság a Mátyás téren körbefogta a tüntető­ket, akik között a temesvári eseményekről hírt hozó fiata­lok is voltak. Le Ceausescu­­val, szabadságot, demokráciát — skandálták ütemesen és a felszólításra sem mozdultak a térről. Két fiatalember far­kasszemet nézve a katonák­kal és a katonaruhába bújta­tott biztonsági erők emberei­vel, felkiáltott: Itt vagyunk, öljetek meg bennünket! És ekkor eldördült az első lö­vés. Az egyik fiatal, Nemes Colin holtan esett össze. Ek­kor elszabadult a pokol. A sortűz szemtanúk szerint 20— 30 áldozatot követelt. Ezzel egyidőben a város más pont­jain is összetűzésekre került sor. A Széchenyi téren több ezer felkelő állt szemben a tankokkal. Itt „csak” a leve­gőbe lőttek. A történteket re­konstruálva talán azért, mert civil ruhás securitatésok ve­gyültek el a tömegben, akik a lövések után azonnal ütni kezdték az embereket. — Csak arra gondoltam — emlékezett vissza Kati —, hogy a falhoz simulva vala­hogy eljussak egy közeli is­merősömhöz, mert már tud­tuk, hogy Temesváron a sé­rültek és a sebesültek után is hajtóvadászatot indítottak. Este tíz óra után a Mátyás téren újabb összecsapásra ke­rült sor a felkelők — akik­hez csatlakoztak a gyárakból hazasiető munkások is — és a fegyveresek között. A tö­meg: „Nem volt elég a te­mesvári vér?” — a válasz is­mét sortűz volt. A városban egész éjjel kisebb-nagyobb hevességgel folyt a harc. Másnap délelőtt 10 órakor is­mét a Mátyás téren gyüleke­zett a tömeg. Az állig fel­fegyverzett katonaság számá­ra itt hangzott el, a kolozs­vári forradalmat talán vég­legesen eldöntő parancs. A fegyveresek vezetője — ezt többen megerősítették — a katonákhoz fordult, és a kö­vetkezőket mondta: „Aki a fegyveréből egyetlen golyót is kilő, azt én lövöm agyon." A felkelők tízezrei ezután a pártszékházhoz vonultak, majd a Traian utcai Securi­­tatéhoz. A végállomás a Mi­hály tér volt. A tömeg itt ta­lálkozott Doina Cornea asz­­szonnyal, akit 40—50 fiatal szabadított ki a börtönként őrzött lakásából. Az első kolozsvári áldozat, Nemes Colin gyászkeretes fényképe előtt hosszú sor állt, de a tragikus órák mind­egyik helyszínét virágok és koszorúk­ borították. Az em­berek csendben, méltóságtel­jesen rótták le kegyeletüket mártírjaik előtt. Hányan hal­tak meg összesen? Egyesek szerint harmincan, mások szerint több mint százan. + + + Az orvosnőt arra kértem, hogy vigyen el a Securitate épületéhez, mert szeretném látni és lefényképezni. A több emeletes épület előtti kertben félig elszenesedett iratok és könyvek látványa fogadott bennünket. Jó né­hány ablak betört. Amikor szemem elé emeltem a gépet, akkor a vasrácsos ajtón kilé­pett egy karszalagos felkelő és határozottan felszólított bennünket, hogy menjünk vele. — Nem megyünk — mondta kísérőm sápadtan. Hangos szóváltás, vita követ­kezett, melyet két géppiszto­­lyos katona döntött el. — Ne féljünk — mondták, miköz­ben bekísértek bennünket. Az orvosnő nem először járt itt. Próbáltam megérteni. Egyik óráról a másikra nem lehet kitörölni a félelmet. Egy váróhelyiségbe terel­tek bennünket. Elvették a fényképezőgépet, de meg­nyugtattak, hogy csak a fil­met veszik ki. Közben Katit beszólították egy irodába, és tőlem is elkérték az útlevele­met. A rácsos abblakú és aj­tajú helyiségben többen vol­tunk. Jobbára nők, csoma­gokkal. Szinte öt percenként nyílt az ajtó. Civil ruhás férfiak jöttek és boldogan ölelkeztek a rájuk váró nők­kel. Néhány perc múlva Ka­ti is visszajött. A filmet elő­hívják, mondta, és ha nincs rajta katonai objektum, ak­kor visszakapom. Így is tör­tént. A felkelők egyik veze­tője, Pali Iuliu, elnézést kért tőlünk, mint mondta: —Még sok szekus bujkál, és nem tudhatjuk, hogy kivel állunk szemben. Ezért a fokozott elővigyázatosság. Igaz, Bor­sán őrnagyot, a szeku kolozs­vári vezetőjét már elfogtuk. Többségük átállt hozzánk. Azok a férfiak, akikkel egy szobában volt/ átállt szeku­suk, de biztonsági okból — részben bizalmatlanságból, részben nehogy meglincsel­jék őket — nem mehetnek haza. Szerencsésen végződött kis kalandunk után siettünk viss­za a kórházba, mert már sötétedett. Vacsora után Ma­ria Beudean orvosnő és férje vendégei voltunk. Évek óta nem fogadtak, fogadhattak vendégeket külföldről. Elbe­szélésükből egy átlagos ro­mán értelmiségi házaspár, (a férj mérnök) sorsa, na­gyon keserű sorsa bontako­zott ki előttünk. Most ők is reménykednek, mint az em­berek többsége. Alkalmi szállásunkon a kórházban a magyar nyelvű Szabadság című napilapot böngészve megakadt a sze­mem az egyik rovaton: Poli­tikai kisszótár. A címszavak: abszolutizmus, abszolitikus, demagóg, demagógia, demok­rácia, tolerancia... + + + Másnap reggel koráin in­dultunk hazafelé. A fél kór­ház — betegek, orvosok és ápolónők az ablakok­ból in­tegettek. Mi még megígértük, hogy a kórház számára szük­séges műszerek listáját — ergonométer, szívkatéter, vérnyomásmérők, lázmérők, szemfenékvizsgáló — eljut­tatjuk a magyar Vöröske­reszthez. A soproni fiúk azonnal fölajánlották, hogy szívesen vállalkoznak ismét az útra, mert a kolozsvári kórházban barátokra leltünk. — Viszontlátásra, — kiál­tották utánunk magyarul. — La revedere — búcsúztunk mi, románul. Horváth Ferenc Gyászolják a mártírokat. Drakulescu-plakát a ko­lozsvári utcán. 3

Next