Kisalföld, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-02 / 1. szám
1990. január 2., kedd 1ÖMLFÖLD r * ! Kolozsvár gyászol és reménykedik L, — — —- - —■ - — — — — —...........................— ..........................................— *—■ - Helyszíni tudósításunk Erdélyből December 22-én este három soproni fiatalember, Molnár Tibor (üzletvezető), Mayer Nándor és Nagy János (magánkereskedők) keresett fel, hogy kísérjem el őket romániai útjukra. Saját forintjukért vásároltak élelmiszert , lisztet, cukrot, zsírt, húskonzervet és tartós tejet —, hogy saját teherautójukon maguk vigyék a szállítmányt a segítségre szoruló akkor még harcoló román szomszédainknak. Pillanatok alatt egyetértettünk és megállapodtunk: mihelyt csendesednek a harcok, azonnal indulunk. Az ünnepeket követően, 27-én délután keltünk útra. Tibor és Nándi az IFÁ-val, János és én pedig egy Volga Combival. A bőségesen áradó hírek alapján úgy döntöttünk, hogyBiharkeresztes felé megyünk. Éjfélkor érkeztünk meg a csendesnek tűnő határátkelőhelyre. A vámhivatal épületében a Vöröskereszt munkatársait kerestük. A már napok óta talpon lévő emberek kissé bizalmatlanul fogadtak bennünket, de a kölcsönös tájékozódás után oldódott a görcs és elmondták, hogy a határ közelében mármár biztonságos a közlekedés, de szinte óránként kapnak híreket szórványos lövöldözésekről és terrorakciókról. A határ menti területekre sok segélyszállítmány érkezett, ezért az a kérésük, hogy menjünk beljebb, például Kolozsvárra, annak ellenére, hogy nincsenek biztos információik és ellenőrizhető címeik. Reggel 6 órakor indul egy konvoj, különböző úticéllal, és román katonai kísérettel — mondták. Hogy akkor még valóban bizonytalan volt a helyzet, azt talán jól érzékelteti, hogy kaptunk egy kódolt magyarországi telefonszámot, néhány jó tanácsot — senkit se vegyünk fel, a konvojtól ne szakadjunk le, az autókat sehol se hagyjuk őrizetlenül — és egy nevet, dr. Gotthardt Katalinét. Szállást, sajnos, nem tudnak biztosítani, de a vámhivatal protokollszobájában talán még le tudunk ülni. ♦ ♦ ♦ Reggel 6 óra előtt már mindenki az autóban ült. A sötétségben és ködben több mint 30 kisebb-nagyobb teherautót számoltam meg. Az utolsó gyors információk, a szállítmányok mérlegelése és máris indulhattunk. A határ túlsó oldalán katonai biztosításként egy ARO gépkocsi állt a konvoj élére. Nagyváradon még a reggeli derengésben suhantunk át. A tiszta és őszinte szeretet első megnyilvánulásával itt találkoztunk. Az emberek megálltak a járdákon és a győzelem jelét mutatva köszöntöttek bennünket. Katonai kíséretünk még jóval a Királyhágó előtt elbúcsúzott tőlünk és egyedül folytattuk utunkat. Kolozsvár előtt a hadsereg katonái és a felkelők állítottak meg bennünket. Udvarias ellenőrzés után érkeztünk a városba. Csak annyit tudtunk, hogy a rehabilitációs kórház, dr. Gotthardt Katalin munkahelye valahol a Torda felé vezető út mellett van. Szerencsénkre gyorsan megtaláltuk. A modern, tízemeletes kórházban szinte barátként fogadtak bennünket. Perceken belül megjelent a fiatal doktornő, és azonnal intézkedett. Miközben a kórház raktárában lerakták az élelmiszert, addig Fritsch Lászlóval, az 1978-ban épült kórház főkönyvelőjével és a kórház önkéntes segítőjével, a 20 év körüli, már hónapok óta munkanélküli Lukács Ferenccel beszélgettünk a forró kolozsvári napokról. (A kórház vezetőinek és Katalinnak csak egyetlen kérése volt hozzánk: aznap már ne induljunk vissza, mert a sötétben a még bújkáló „szekusok” az elmúlt napok tanúsága szerint bátrabbak, és válogatás nélkül lőnek.) A szerény ebéd és a kávé elfogyasztása után a fiúk a számunkra kiürített betegszobában lepihentek, mi pedig Katalinnal elindultunk a városba, hogy végigjárjuk a tragikus események helyszíneit. + + + Az orvosnő Nagyszalontán született. Balett-táncosnő szeretett volna lenni, de egy könnyebb sérülése után a kórházi ágyon döntötte el, hogy orvos lesz. Évekig próbálkozott bejutni valamelyik egyetemre. Végül Bukarestben kezdhette el tanulmányait, de — nem mindig önszántából — tanult a temesvári és a kolozsvári egyetemen is. 1987-ben Budapesten nem hivatalos küldöttként részt vett egy nemzetközi ideggyógyász konferencián. Itt kapott ösztöndíjajánlatot a Magyar Tudományos Akadémiától és az arizonai egyetemtől. Amerikába szeretett volna menni, de nem engedték. Illegálisan tartotta a kapcsolatot a magyar és az amerikai kollégáival. Rendszeresen juttatott át kazettákat hazája életkörülményeiről és a gyógyító munka nehéz feltételeiről. Természetesen lebukott.. Többször beidézték a gyűlölt Securitate emberei, és 15 év börtönnel fenyegették. — Tudod — mondta fájdalmas mosollyal —, én magyar vagyok, de román iskolába jártam. Keserű emlékem, hogy a románok magyarságom miatt néztek le, közösítettek ki, a magyarok pedig azért, mert román barátaim is voltak és vannak. A temesvári esztendők tanították meg velem, hogy a nemzetiségi és vallási toleranciáról nem beszélni kell, hanem a mindennapokban lehet és kell át- és megélnünk. Temesváron magyarok, románok, zsidók, szászok és szerbek voltak a barátaim. Remélem, szerencsésen túlélték a vérengzést. Kolozsvár, Mátyás király szülővárosa december 28-án csendes, nyugodt volt. A háromszázezres nagyváros élte a maga nyüzsgő, látszatra mindennapi életét. A rendkívüli helyzetre csak a sűrűn járőröző katonák, a karszalagos felkelők és a stratégiai pontokon álló páncélkocsik emlékeztettek. A város szívében, a Fő téren — a még itt élő 20—30 ezer magyarnak Mátyás téren — azonban emberek százai, ezrei emlékeztek gyertyát gyújtva az öröm és az iszonyat éjszakájára. Mert a népfelkelésnek, a román szabadságharcnak Kolozsváron is voltak áldozatai. Először december 21-én fél egy körül tüntettek a fiatalok a Mátyás téren. Győzelem, győzelem — harsogták. Délután 3 óra körül ismét az utcákra vonultak az emberek. Ekkor a katonaság a Mátyás téren körbefogta a tüntetőket, akik között a temesvári eseményekről hírt hozó fiatalok is voltak. Le Ceausescuval, szabadságot, demokráciát — skandálták ütemesen és a felszólításra sem mozdultak a térről. Két fiatalember farkasszemet nézve a katonákkal és a katonaruhába bújtatott biztonsági erők embereivel, felkiáltott: Itt vagyunk, öljetek meg bennünket! És ekkor eldördült az első lövés. Az egyik fiatal, Nemes Colin holtan esett össze. Ekkor elszabadult a pokol. A sortűz szemtanúk szerint 20— 30 áldozatot követelt. Ezzel egyidőben a város más pontjain is összetűzésekre került sor. A Széchenyi téren több ezer felkelő állt szemben a tankokkal. Itt „csak” a levegőbe lőttek. A történteket rekonstruálva talán azért, mert civil ruhás securitatésok vegyültek el a tömegben, akik a lövések után azonnal ütni kezdték az embereket. — Csak arra gondoltam — emlékezett vissza Kati —, hogy a falhoz simulva valahogy eljussak egy közeli ismerősömhöz, mert már tudtuk, hogy Temesváron a sérültek és a sebesültek után is hajtóvadászatot indítottak. Este tíz óra után a Mátyás téren újabb összecsapásra került sor a felkelők — akikhez csatlakoztak a gyárakból hazasiető munkások is — és a fegyveresek között. A tömeg: „Nem volt elég a temesvári vér?” — a válasz ismét sortűz volt. A városban egész éjjel kisebb-nagyobb hevességgel folyt a harc. Másnap délelőtt 10 órakor ismét a Mátyás téren gyülekezett a tömeg. Az állig felfegyverzett katonaság számára itt hangzott el, a kolozsvári forradalmat talán véglegesen eldöntő parancs. A fegyveresek vezetője — ezt többen megerősítették — a katonákhoz fordult, és a következőket mondta: „Aki a fegyveréből egyetlen golyót is kilő, azt én lövöm agyon." A felkelők tízezrei ezután a pártszékházhoz vonultak, majd a Traian utcai Securitatéhoz. A végállomás a Mihály tér volt. A tömeg itt találkozott Doina Cornea aszszonnyal, akit 40—50 fiatal szabadított ki a börtönként őrzött lakásából. Az első kolozsvári áldozat, Nemes Colin gyászkeretes fényképe előtt hosszú sor állt, de a tragikus órák mindegyik helyszínét virágok és koszorúk borították. Az emberek csendben, méltóságteljesen rótták le kegyeletüket mártírjaik előtt. Hányan haltak meg összesen? Egyesek szerint harmincan, mások szerint több mint százan. + + + Az orvosnőt arra kértem, hogy vigyen el a Securitate épületéhez, mert szeretném látni és lefényképezni. A több emeletes épület előtti kertben félig elszenesedett iratok és könyvek látványa fogadott bennünket. Jó néhány ablak betört. Amikor szemem elé emeltem a gépet, akkor a vasrácsos ajtón kilépett egy karszalagos felkelő és határozottan felszólított bennünket, hogy menjünk vele. — Nem megyünk — mondta kísérőm sápadtan. Hangos szóváltás, vita következett, melyet két géppisztolyos katona döntött el. — Ne féljünk — mondták, miközben bekísértek bennünket. Az orvosnő nem először járt itt. Próbáltam megérteni. Egyik óráról a másikra nem lehet kitörölni a félelmet. Egy váróhelyiségbe tereltek bennünket. Elvették a fényképezőgépet, de megnyugtattak, hogy csak a filmet veszik ki. Közben Katit beszólították egy irodába, és tőlem is elkérték az útlevelemet. A rácsos abblakú és ajtajú helyiségben többen voltunk. Jobbára nők, csomagokkal. Szinte öt percenként nyílt az ajtó. Civil ruhás férfiak jöttek és boldogan ölelkeztek a rájuk váró nőkkel. Néhány perc múlva Kati is visszajött. A filmet előhívják, mondta, és ha nincs rajta katonai objektum, akkor visszakapom. Így is történt. A felkelők egyik vezetője, Pali Iuliu, elnézést kért tőlünk, mint mondta: —Még sok szekus bujkál, és nem tudhatjuk, hogy kivel állunk szemben. Ezért a fokozott elővigyázatosság. Igaz, Borsán őrnagyot, a szeku kolozsvári vezetőjét már elfogtuk. Többségük átállt hozzánk. Azok a férfiak, akikkel egy szobában volt/ átállt szekusuk, de biztonsági okból — részben bizalmatlanságból, részben nehogy meglincseljék őket — nem mehetnek haza. Szerencsésen végződött kis kalandunk után siettünk vissza a kórházba, mert már sötétedett. Vacsora után Maria Beudean orvosnő és férje vendégei voltunk. Évek óta nem fogadtak, fogadhattak vendégeket külföldről. Elbeszélésükből egy átlagos román értelmiségi házaspár, (a férj mérnök) sorsa, nagyon keserű sorsa bontakozott ki előttünk. Most ők is reménykednek, mint az emberek többsége. Alkalmi szállásunkon a kórházban a magyar nyelvű Szabadság című napilapot böngészve megakadt a szemem az egyik rovaton: Politikai kisszótár. A címszavak: abszolutizmus, abszolitikus, demagóg, demagógia, demokrácia, tolerancia... + + + Másnap reggel koráin indultunk hazafelé. A fél kórház — betegek, orvosok és ápolónők az ablakokból integettek. Mi még megígértük, hogy a kórház számára szükséges műszerek listáját — ergonométer, szívkatéter, vérnyomásmérők, lázmérők, szemfenékvizsgáló — eljuttatjuk a magyar Vöröskereszthez. A soproni fiúk azonnal fölajánlották, hogy szívesen vállalkoznak ismét az útra, mert a kolozsvári kórházban barátokra leltünk. — Viszontlátásra, — kiáltották utánunk magyarul. — La revedere — búcsúztunk mi, románul. Horváth Ferenc Gyászolják a mártírokat. Drakulescu-plakát a kolozsvári utcán. 3