Kisdobos, 1962 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1962-01-01 / 1. szám
Csillagvizsgáló Sajnos, velem nem történik soha semmi érdekes. Amikor olvasom a Csillagvizsgálót, mindig elhatározom, hogy én is írok. De aztán meg nincs miről. Csak csodálom, hogy más gyerekkel mennyi minden történik. Én meg? Reggel elmegyek iskolába. Délután hazajövök. Befőzök a cserépkályhába, mert a családban én vagyok a fűtésfelelős. Ebben nincs semmi különös, anyu a főzésfelelős, apu a gyerekfelelős. Mert van egy négyéves öcsém, azt kell ideoda vinni az óvodába. Aztán, miközben a tűzre vigyázok, megmelegítem az ebédet. Most két hónapja nincs nálunk a nagymamám. Anyu akart egy nénit idehívni, de én azt mondtam, bízza csak nyugodtan rám a dolgot. Amikor a fiúknak elmeséltem, kinevettek, hogy ez lánymunka. Azóta nem mesélem, pedig tulajdonképpen érdekes. Amikor a levest melegítem, mindig annyira forralom, hogy majdnem kifut. De mégsem fut ki, mert közben hirtelen lezárom a gázt, így kísérletezzem. Sikerül is majdnem mindig. A főzelék meg, mikor melegszik, úgy rotyog, hogy a tűzhányókra kell gondolnom, elképzelem, milyen lehet a lávaömlés. Ebéd után tanulok. Ebben sincs semmi érdekes. Legfeljebb az, hogy ki tudom számítani pontosan, hányasra tanultam meg a leckét. Ha azt mondom magamnak, na öregem, ez egy komoly jeles — másnap mindig beválik. Ha nem mondok magamnak semmit, rendszerint becsúszik egy közepes. Tanulás közben néha fejen állok. Egészen jól megy. Az idén tanultam csak meg, teljesen egyedül. Egyet-kettőt megpróbálok, aztán tanulok tovább. Mire a család hazaér, már készen vagyok. De ezt is mindenki így teszi. Csakk nem húzom el a tanulást estig? Akkor következik a takarítás. Nemrégen vettünk porszívót, azóta én kezelem. Amikor porszívózok, ráültetem az öcsémet. Legalább anyu nyugodtan főz. Mert az öcsém ilyenkor nagyon jó. Bemeséltem neki, hogy ez egy motor, egy igazi Pannónia. Ő meg versenyzőnek tartja magát, és legalább addig csöndben marad. Aztán már este is van, és kész. Akkor még televíziózunk, hacsak a bemondó el nem küld lefeküdni. Most is este van, de én nem nézem a televíziót. Büntetésből. Nem engem büntettek meg, hanem az öcsémet. Én nézhetném... Az úgy volt, hogy amikor anyuék nem látták, kinyitotta a televíziót. De persze azt nem tudta, hogy a fényerő gombot is csavarni kell. Pedig különben nem lenne buta gyerek, csak kicsi még. És így a képernyő közepébe, a hirtelen sok fénytől beégett egy, pici pont. Most tisztára olyan, mintha egy légy ülne ott. Én nagyon megijedtem, hogy most mi lesz. Az az igazság, hogy amikor az öcsém piszkálgatta a televíziót, én azt mondtam neki: „Nem mered kinyitni, úgyse mered!” Merte. Szerencsére anyukámék csak azt kérdezték, ki nyúlt a televízióhoz, mást nem kérdeztek. És most az öcsém egy hétig nem nézheti. Én megúsztam a dolgot. De azért mégse örültem valahogy. És most sincs kedvem bemenni, pedig én nézhetném. Értitek ezt? Történt már veletek is ilyesmi? Különben, ugye hogy megmondtam, velem nem történik semmi érdekes. Kíváncsi vagyok, válaszol-e egyáltalán valaki erre a levelemre? PÉTER SÁNDOR IV. oszt. tanuló GÖRÖG JÚLIA rajza