Félegyházi Hiradó, 1897 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1897-01-03 / 1. szám
1897 január 3. FÉLEGTHÁZI HÍRADÓ.3 rozott szobában, ereimben elkezdett bizseregni a vér a kellemes melegtől. A másik szobából jóízű kaczagás és egy férfi hang hallatszott. . .. — No hol van az a czilinderes hordár? Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Hátha becsapott ez az asszony. Örültem volna neki, mert kezdettem hinni, hogy csakugyan rokonságban van Margittal és néha néha egy rokon viselete jó ajánlólevél a másiknak . .. Nem volt időm gondolataimat tovább fűzni, mert belépett védencem egy férfi karján; még egy nő lépett be a szobába, kit azonban nem láthattam meg, mert a kandalló elé állt. Kedves férjem, légy oly szives ezt az urat megjutalmazni, amiért szives volt az úton szórakoztatni és a csomagjaimat elhozni. A férj uram dühösen nézett rám, majd mosolyogva nyúlt zsebébe. — Magának elég lesz negyven krajczár is. — De kérem. . . . — Semmi kérem. Az ilyen hordár aki czilinderben jár, örüljön ha ennyit is kap Dühösen dobtam az asztalra a pénzt. — Tudja meg uram, én semmiféle hordár sem vagyok, hanem Nyáray Elek orvos, ki ő nagyságát csak azért voltam bátor kísérni, nehogy ebben a hóviharban valami baja történjék (?). . . — Hozta Isten nálunk doktor úr és a kandallónál álló hölgy felém fordult. — Hogyan Margit, ön itt. Kérem . könyörgöm, legyen szives bebizonyítani, hogy én hordár, akarom mondani orvos vagyok. — Igen, kedves bátyám ez itt Nyáray orvos úr, kit én már régen és nagyon is jól ismerek. — Bocsánatot kérek uram, de a világ oly gonosz. . . . — Sőt nekem kell bocsánatot kérnem — mondá az orvos. Őszintén legyen mondva, csak a Dersey név változtatott át hordárrá és én igazán boldog vagyok, hogy hordár lehettem, mert megtaláltam azt, akit oly rég óhajtottam viszont látni. Margit elpirult lesütő szemeit és ebből megtudtam, hogy még mindég szeret. . . . Másnap karácsony estéjén siettem Derseyékhez. A zsebembe már ott szorongott a karácsonyi ajándék . . . — Nos édes Margit, mit ad nékem karácsonyi ajándékul ? — Hát ön Elek ? — Én? Ezt m a zsebembe nyúltam, onnan egy karika gyűrűt véve elő az ujjára húztam. . . . — Margit! édes Margit! kegyed mitsem ad e szent nap emlékére. — Én még többet adok, magamat adom oda, mondá pirulva, s a másik peregben zokogva omlott karjaim közé. . . * Tudják-e önök kedves olvasóim, hogy nálam melyik út vezetett a boldogsághoz. Ugye tudják, hiszen azt legelőbbre írtam .... Igen kérem a hordárság, mert ha én nem leszek amaz elékezetes napon hordár-orvos, vagy ha önöknek jobban tetszik, orvos-hordár, úgy még ma is egyedül bámulom a járókelőket — és unatkozom. Minthogy azonban amaz emlékezetes napon hordárorvos, vagy ha önöknek jobban tetszik, orvos-hordár lettem, hárman is nézzük a járókelőket — és nem unatkozom, mert van egy fiam egy édes aranyos kis lurkó, ki olyan bonczolást visz véghez az én aranyos Margitom örömére, a Caesar kutyán, hogy bármelyik egyetemi professor megirigyelhetné tőle. Nagyon is sok út vezet a boldogsághoz én leginkább atálhatom önöknek az enyémet a bordárságot......... Tessék megpróbálni!!!.... A tékozló fiú. Törént a török világ legnehezebb napjaiban, mikor is a kinek valami kis vagnonkája volt, azt bizony nem kürtölte világgá, hanem élt egyszerűen, szegényesen, nehogy valamelyik pasa figyelmét magára vonja. Vö. ugyanekkor is nem kevesen olyanok, kiknek háza mindezek daczára is az örökös dinom-dánom tanyája volt, így tett a többi közt Babos Márton is, kinek a kasszája ugyancsak tele volt csillogó aranyokkal. Volt neki azonfelül egy fiacskája is, a kis Sanyika, kit még a fúvó szélnek sem volt szabad érintenie, mert ha ezt megcselekszi, úgy az öreg nem tudom, mit meg nem cselekedett méltó haragjában. Nyilvános tanuló nem volt, mert hogyan is menne ő azok közé a szegény szurtos ficzkók közé, kiknek testét rongyok fedték, s kik fehér czipa helyett fekete hajdina kenyérrel is beérték a keserűsége nehéz napjaiban. Így történt azután, hogy szépecskén felnőtt, mint a jól gondozott virág, s bár nem egyszer lehetett hallani, hogy mérget csepegtettek a virág szirmaiba, mely idővel elöli majd, Babos Márton uram egyet kanyarintott bőszárnyu köppenyén, elkáromolta magát s ivott egyet a fia egészségére. Akkor azonban mégis fölébredt édes álmaiból, mikor Sanyi tüzes vérü paripáját egynéhánysor megtánczoltatta ablaka alatt, s legénybravúrral az emeleti lépcsőkön az öreg ajtajáig vágtatott. De volt azért e hős tettnek is jutalma. Dinom-dánom követte merészségét s nem volt a világnak olyan gyermeke, ki jobban győzte volna a bort, lovaglást és hosszú hajszákat, ki jobban tudta volna a kártyát forgatni, mint Babos Sándor. De végre is megdönthetetlen igazság marad az, hogy az élvezet később szenvedélylyé, a szenvedély pedig kicsapongássá válik, s ha ilyenkor elmulasztjuk az atyai oktatásokat, keserűen megfizetünk érte. Mert hiszen aki bölcsőjétől kezdve csak jót látott, annak lelke szilárd lesz az az élet küzdelmeiben, de ki az elkényeztetés rózsalánczain himbálódzik, azt később erősebb és durvább kötelékek fonják körül, melyekből nem bir szabadulni a legnehezebb napokon sem, mikor önéletereje arra utalna, hogy önmaga vegye fel a küzdelmes életharczokat. Lassan-lassan néma lett a kastély s a két öreg aggodalmas pillantásai elárulták, hogy valami nagyon búsitja lelküket. Nem szóltak ugyan egy árva szót sem, de szemrehányó tekintetük eléggé elárulták a benső rettenetes háborgásait. Minden kis zörejre fölriadtak, mert attól tartott a fölzaklatott lelkiismeret, hogy most sújt le az Isten ítélő keze; nem a tolvajoktól remegett, hiszen a csillogó aranyok már nagyon megfogytak! Saját bűnük kergetődzött sötétben és a fénylő csillárok sugaraiban egyaránt, mely nem hagyta pihenni a fölébredt lelkiismeretet. Nézzétek csak! hiszen most vágtat el hazulról a szilaj gyermek. Zsebjei csak úgy duzzadnak az aranytól, s íme félre löki azt a nyomorult koldust, akinek egy rozsdás krajcrár is elég lenne, hogy tovább tengesse nyomorteljes életét. Mit tartozik ő hozzá a könyörület! gyakorolják azt elegen! Mit neki a villám! Büszkébb a fergetegnél is, mert a vidék leggazdagabb embere az ő apja! Oda megy, ahol senki sem várja, de ahol szívesen nyit neki utat az erényt üldöző szemémetlenség! Oda, hol sárban fetreng a becsület, hol lábbal tapossák a szent érzelmeket! Oda rohan, hol csak lefelé vezet át, de honnan a magasba újra följutni a legküzdelmesebb munka után is alig sikerül. Játékra készen áll a díszes társaság. Még csak ő hiányzott, ki bőkezű a bűnben s fösvény az erényben. — Rajta fiuk! — Ma szörnyű vidám napunk lesz! Hozzuk le az ég csillagait ! a napot! hadd bámulják meg a földi csodát, hol szerelem és minden földi élvezet egy rakásba hull s ünnepet ül a szenteskedők untató fohászain! — Kell-e még több? Itt cseng az arany, amott a szerelem mosolyog! Itt a pokol és menyország ölelkeznek egymással! Kérkednek szemtelen bájaikkal a mámorba sülyedt szerencsétlenek, amott tapsolylyal kínálják a pohárt, melyből még csak egy csöpp hiányzik, s örökre elalszik az erény. Kérdezzétek meg tőle, ki tudná-e még mondani: édes apám! édes jó anyám ! Megfagy e szó ajkán, de rikoltása felhat a kastély belsejébe, s fölszabadítja a lelkiismeretet, mely eddig rablánczain vergődött. Kezét tördeli a szerencsétlen apa, jajveszékel a szánalomra méltó anya, s míg ő ájulásból ájulásba esik, addig a meggörnyedt Márton apó hóna alá veszi a kis pénzes zacskót, kiviszi a sötétségbe s elássa a föld méhébe. Elássa, mert ha majd jönnek a karvalyok, még kezéből is kiássák s mi lesz velük, ha még dobra találják ütni a szép kastélyt. Egy könnyet türült ki szeméből, keresztet vetett magára, s most életében először imádkozott szívből, igazán! Már virradni készül. A mécs halvány világát elhomályosítják a nap fényes sugarai, s a jótékony álom is búcsút mondott, mert nem tudott leszállni a kastély fényes termeibe. Az utcza hangos lesz, vidám csapat száguld a palota felé s mikor a kakas épen utolsót kukorékolt, kinyillik a nehéz zár, belép a bortól és mámortól ittas gyermek. Ámde mint a márvány szobor ott áll előtte a felbőszült apa, átokra emeli karját, hogy mint a villám sújtson le tékozló gyermekére, ki nem kért kegyelmet s nem is kérdezte, miért állta útját. A harag és szégyen álltak egymással szembe, s míg az egyik tilalomra emeli karját, a másik boszút esküszik, mert sértett büszkesége, melyet eddig csak beezértek, el nem tűrheti, hogy ilyen szégyent elviseljen, még ha atyja volt is az, ki őt tettleg is bántalmazni merészkedett. — Pusztulj szemeim elöl! — hangzik a rémes szó. Menj vissza oda, hová kincseim javát elhordozod! mely kedvesebb volt lelkednek, mint szegény anyád keserű könnyei ! Menj, hogy ne lásd többé a szégyen elöl bujdokló ősz apádat! és kérdezd majd meg az emberektől: melyik tisztább, az erény? vagy a bűn? — Megyek — volt a válasz, — de majd még visszatérek hozzád s mikor a zár újra nyikorgott, egy irtóztató gunykaczaj reszketett át a néma jégen, s csak a porjelleg jelezte, hogy egy vad lovas őrült vágtatással rohan a messze országúton, s ki tudja, hol állítja meg sorsa, hogy számonkérje tőle a megrablott életet. Csendes minden, még csak a szellő sem ingatja a hatalmas hársak ágait; még a madarak is, mintha valami különös fájdalom elnémította volna őket, abban hagyták édes dalukat; egy bagoly kóvárgott a parkban, mintha keresné, hova szálljon, kit sirasson el! A kastélyban temetésre készülnek. Szegény Babos Márton bánatos könnyeit törülgeti a ravatalnál, hol legdrágább kincse, hitestársa nyugszik; neki már nem fáj ez az élet, ő már elfeledte, hogy a keserű bánatban szive megrepedt, s ő rég megbocsátott a tékozló fiúnak is, és ha megtér, oda fönt majd újra keblére ölelheti. Már hangzik a „Misere re megható hangja s bevegyül a szép akkordok közé a siránkozók fájdalmas jaja is, mikor hir-