Félegyházi Hiradó, 1897 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1897-01-03 / 1. szám

1897 január 3. FÉLEGTHÁZI HÍRADÓ.3 rozott szobában, ereimben elkezdett bizse­regni a vér a kellemes melegtől. A másik szobából jóízű kaczagás és egy férfi hang hallatszott. . .. — No hol van az a czilind­eres hordár? Kezdtem magam kényelmetlenül érez­ni. Hátha becsapott ez az asszony. Örül­tem volna neki, mert kezdettem hinni, hogy csakugyan rokonságban van Mar­gittal és néha néha egy rokon viselete jó ajánlólevél a másiknak . .. Nem volt időm gondolataimat tovább fűzni, mert belépett védenc­em egy férfi karján; még egy nő lépett be a szobába, kit azonban nem lát­hattam meg, mert a kandalló elé állt. Kedves férjem, légy oly szives ezt az urat megjutalmazni, a­miért szives volt az úton szórakoztatni és a csomagja­imat elhozni. A férj uram dühösen nézett rám, majd mosolyogva nyúlt zsebébe. — Magának elég lesz negyven kraj­­czár is. — De kérem. . . . — Semmi kérem. Az ilyen hordár a­ki czilinderben jár, örüljön ha ennyit is kap Dühösen dobtam az asztalra a pénzt. — Tudja meg uram, én semmiféle hordár sem vagyok, hanem Nyáray Elek orvos, ki ő nagyságát csak azért voltam bátor kísérni, nehogy ebben a hóviharban valami baja történjék (?). . . — Hozta Isten nálunk doktor úr és a kandallónál álló hölgy felém fordult. — Hogyan Margit, ön itt. Kérem .­­ könyörgöm, legyen szives bebizonyítani, hogy én hordár, akarom mondani orvos vagyok. —­­ Igen, kedves bátyám ez itt Nyá­ray orvos úr, kit én már régen és nagyon is jól ismerek. — Bocsánatot kérek uram, de a vi­lág oly gonosz. . . . — Sőt nekem kell bocsánatot kér­nem — mondá az orvos. Őszintén legyen mondva, csak a Dersey név változtatott át hordárrá és én igazán boldog vagyok, hogy hordár lehettem, mert megtaláltam azt, a­kit oly rég óhajtottam viszont látni. Margit elpirult lesütő szemeit és ebből megtudtam, hogy még mindég szeret. . . . Másnap karácsony estéjén siettem Derseyékhez. A zsebembe már ott szo­rongott a karácsonyi ajándék . . . — Nos édes Margit, mit ad nékem karácsonyi ajándékul ? — Hát ön Elek ? — Én? Ezt m­­ a zsebembe nyúltam, onnan egy karika gyűrűt véve elő az uj­­jára húztam. . . . — Margit! édes Margit! kegyed mitsem ad e szent nap emlékére. — Én még többet adok, magamat adom oda, mondá pirulva, s a másik peregben zokogva omlott karjaim közé. . . * Tudják-e önök kedves olvasóim, hogy nálam melyik út vezetett a boldogsághoz. Ugy­e tudják, hiszen azt legelőbbre írtam .... Igen kérem a hordárság, mert ha én nem leszek amaz elékezetes napon hor­dár-orvos, vagy ha önöknek jobban tet­szik, orvos-hordár, úgy még ma is egye­dül bámulom a járókelőket — és unat­kozom. Minthogy azonban amaz emlékezetes napon hordárorvos, vagy ha önöknek job­ban tetszik, orvos-hordár lettem, hárman is nézzük a járókelőket —­ és nem unat­kozom, mert van egy fiam egy édes ara­nyos kis lurkó, ki olyan bonczolást visz véghez az én aranyos Margitom örömére, a Caesar kutyán, hogy bármelyik egye­temi professor megirigyelhetné tőle. Nagyon is sok út vezet a boldogság­hoz én leginkább atálhatom önöknek az enyémet a­­ bordárságot......... Tessék megpróbálni!!!.... A tékozló fiú. Törént a török világ legnehezebb napjaiban, mikor is a kinek valami kis vagnonkája volt, azt bizony nem kürtölte világgá, hanem élt egyszerűen, szegénye­sen, nehogy valamelyik pasa figyelmét magára vonja. Vö­. ugyan­ekkor is nem kevesen olyanok, kiknek háza mindezek daczára is az örökös dinom-dánom ta­nyája volt, így tett a többi közt Babos Márton is, kinek a kasszája ugyancsak tele volt csillogó aranyokkal. Volt neki azonfelül egy fiacskája is, a kis Sanyika, kit még a fúvó szélnek sem volt szabad érintenie, mert ha ezt megcselekszi, úgy az öreg nem tudom, mit meg nem cselekedett méltó haragjában. Nyilvános tanuló nem volt, mert hogyan is menne ő azok közé a szegény szurtos ficzkók közé, kiknek testét rongyok fedték, s kik fehér czipa helyett fekete hajdina kenyérrel is beérték a keserűség­e nehéz napjaiban. Így történt azután, hogy szépecskén felnőtt, mint a jól gondozott virág, s bár nem egyszer lehetett hallani, hogy mérget csepegtettek a virág szirmaiba, mely idő­vel elöli majd, Babos Márton uram egyet kanyarintott bőszárnyu köppenyén, elká­­romolta magát s ivott egyet a fia egész­ségére. Akkor azonban mégis fölébredt édes álmaiból, mikor Sanyi tüzes vérü paripáját egynéhánys­or megtánczoltatta ablaka alatt, s legény­­­bravúrral az eme­leti lépcsőkön az öreg ajtajáig vágtatott. De volt azért e hős tettnek is jutalma. Dinom-dánom követte merészségét s nem volt a világnak olyan gyermeke, ki jobban győzte volna a bort, lovaglást és hosszú hajszákat, ki jobban tudta volna a kár­tyát forgatni, mint Babos Sándor. De végre is megdönthetetlen igazság marad az, hogy az élvezet később szen­­vedélylyé, a szenvedély pedig kicsapon­gássá válik, s ha ilyenkor elmulasztjuk az atyai oktatásokat, keserűen megfizetünk érte. Mert hiszen a­ki bölcsőjétől kezdve csak jót látott, annak lelke szilárd lesz az az élet küzdelmeiben, de ki az elkényez­­tetés rózsalánczain himbálódzik, azt később erősebb és durvább kötelékek fonják körül, melyekből nem bir szabadulni a legnehe­zebb napokon sem, mikor önéletereje arra utalna, hogy önmaga vegye fel a küzdel­mes életharczokat. Lassan-lassan néma lett a kastély s a két öreg aggodalmas pillantásai elárul­ták, hogy valami nagyon búsitja lelküket. Nem szóltak ugyan egy árva szót sem, de szemrehányó tekintetük eléggé elárul­ták a benső rettenetes háborgásait. Min­den kis zörejre fölriadtak, mert attól tar­tott a fölzaklatott lelkiismeret, hogy most sújt le az Isten ítélő keze; nem a tolva­joktól remegett, hiszen a csillogó aranyok már nagyon megfogytak! Saját bűnük kergetődzött sötétben és a fénylő csillárok sugaraiban egyaránt, mely nem hagyta pihenni a fölébredt lelkiismeretet. Nézzétek csak! hiszen most vágtat el hazulról a szilaj gyermek. Zsebjei csak úgy duzzadnak az aranytól, s íme félre löki azt a nyomorult koldust, akinek egy rozsdás krajcrár is elég lenne, hogy to­vább tengesse nyomorteljes életét. Mit tartozik ő hozzá a könyörület! gyakorolják azt elegen! Mit neki a villám! Büszkébb­­ a fergetegnél is, mert a vidék leggaz­dagabb embere az ő apja! Oda megy, a­hol senki sem várja, de a­hol szívesen nyit neki utat az erényt üldöző szemémet­­lenség! Oda, hol sárban fetreng a becsü­let, hol lábbal tapossák a szent érzelme­ket! Oda rohan, hol csak lefelé vezet át, de honnan a magasba újra följutni a leg­küzdelmesebb munka után is alig sikerül. Játékra készen áll a díszes társaság. Még csak ő hiányzott, ki bőkezű a bűnben s fösvény az erényben. — Rajta fiuk! — Ma szörnyű vidám napunk lesz! Hozzuk le az ég csillagait ! a napot! hadd bámulják meg a földi cso­dát, hol szerelem és minden földi élvezet egy rakásba hull s ünnepet ül a szentes­­kedők untató fohászain! — Kell-e még több? Itt cseng az arany, amott a szere­lem mosolyog! Itt a pokol és menyország ölelkeznek egymással! Kérkednek szemte­len bájaikkal a mámorba sülyedt szeren­csétlenek, amott tapsolylyal kínálják a po­­hárt, melyből még csak egy csöpp hiány­zik, s örökre elalszik az erény. Kérdezzétek meg tőle, ki tudná-e még mondani: édes apám! édes jó anyám ! Megfagy e szó ajkán, de rikoltása felhat a kastély belsejébe, s fölszabadítja a lel­kiismeretet, mely eddig rablánczain ver­gődött. Kezét tördeli a szerencsétlen apa, jajveszékel a szánalomra méltó anya, s míg ő ájulásból ájulásba esik, addig a meggör­nyedt Márton apó hóna alá veszi a kis pénzes zacskót, kiviszi a sötétségbe s elássa a föld méhébe. Elássa, mert ha majd jönnek a kar­valyok, még kezéből is kiássák s mi lesz velük, ha még dobra találják ütni a szép kastélyt. Egy könnyet türült ki szeméből, keresztet vetett magára, s most életében először imádkozott szívből, igazán! Már virradni készül. A mécs halvány világát elhomályosítják a nap fényes su­garai, s a jótékony álom is búcsút mon­dott, mert nem tudott leszállni a kastély fényes termeibe. Az utcza hangos lesz, vidám csapat száguld a palota felé s mikor a kakas épen utolsót kukorékolt, kinyillik a nehéz zár, belép a bortól és mámortól ittas gyermek. Ámde mint a márvány szobor ott áll előtte a felbőszült apa, átokra emeli kar­ját, hogy mint a villám sújtson le tékozló gyermekére, ki nem kért kegyelmet s nem is kérdezte, miért állta útját. A harag és szégyen álltak egymással szembe, s míg az egyik tilalomra emeli karját, a másik boszút esküszik, mert sértett büszkesége, melyet eddig csak beezértek, el nem tűr­heti, hogy ilyen szégyent elviseljen, még ha atyja volt is az, ki őt tettleg is bán­­talmazni merészkedett. — Pusztulj szemeim elöl! — hang­zik a rémes szó. Menj vissza oda, hová kincseim javát elhordozod! mely kedve­sebb volt lelkednek, mint szegény anyád keserű könnyei ! Menj, hogy ne lásd többé a szégyen elöl bujdokló ősz apádat! és kérdezd majd meg az emberektől: melyik tisztább, az erény? vagy a bűn? — Megyek — volt a válasz, — de majd még visszatérek hozzád s mikor a zár újra nyikorgott, egy irtóztató guny­­kaczaj reszketett át a néma jégen, s csak a porjelleg jelezte, hogy egy vad lovas őrült vágtatással rohan a messze ország­úton, s ki tudja, hol állítja meg sorsa, hogy számonkérje tőle a megrablott életet. Csendes minden, még csak a szellő sem ingatja a hatalmas hársak ágait; még a madarak is, mintha valami különös fáj­dalom elnémította volna őket, abban hagy­ták édes dalukat; egy bagoly kóvárgott a parkban, mintha keresné, hova szálljon, kit sirasson el! A kastélyban temetésre készülnek. Szegény Babos Márton bánatos könnyeit törülgeti a ravatalnál, hol legdrágább kin­cse, hitestársa nyugszik; neki már nem fáj ez az élet, ő már elfeledte, hogy a ke­serű bánatban szive megrepedt, s ő rég megbocsátott a tékozló fiúnak is, és ha megtér, oda fönt majd újra keblére ölelheti. Már hangzik a „Misere re megható hangja s bevegyül a szép akkordok közé a siránkozók fájdalmas jaja is, mikor hir-

Next