Félegyházi Közlöny, 1996 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-05 / 1. szám

4. oldal Szüleit korán elvesztette, kénytelen volt hamar munkába állni. Saját elmondása alapján az elemi 1. és 2. osztályát elvégezte, nevét mégsem tudta leírni másképp, csak így: „béni ámen”. Benjámin volt az istenadta, de a „jáminnak” nem látta értelmét, csak az „ámennek”. Két magyar holdja volt. Takaros kis kunyhó is volt rajta, amiben akár ellakhatott volna, de jobb szeretett benn a faluban a bátyjáéknál. Ott asszony is volt, aki éppen mosott-főzött, mint a bátyjára. A két fiú is gyakran felvidította, úgy érezte, kicsit az övéi is ezek a lurkók. Télen ő ásott nekik édesgyökeret. Szerették is a gyerekek. Egyedül maradt, mert hátán szakajtónyi púp éktelenkedett, kis feje besüppedt a mellkasába, s amúgy is alacsony termete még kisebbnek látszott. Nem akadt fehérnép, aki szeretni tudta volna önmagáért. A vagyonáért pedig ő nevezte két holdját annak - ne menjen hozzá senki, így gondolta, ezt hangoztatta is, ezért húzódott meg testvérénél. Mással nem is foglalkozott, csak a szőlőműveléssel, gyümölcsfái ápolásával. Kora tavasztól késő őszig a tőkék között lehetett megtalálni. Igaz is! Megdolgozott ő azért, hogy „vagyona” legyen. Tíz évig volt béres a faluban egy gazdánál, s mivel árva volt, gazdája - előrelátó, jószívű ember lévén - munkabérének jelentős részét takarékba tette, később együtt választották ki Béninek a szőlőt, így lett ő gazda. Ennek sok éve már, azóta végigsöpört egy világháború is, gazdája is meghalt. Milyen jó, hogy volt hová húzódnia, amit sajátjának érzett! Szerette is nagyon a birtokát. A fajtánként betelepített pusztákat példás rendben tartotta. Nem volt abban egy szál gaz sem. Szinte szemenként simogatta a növekvő szőlőfürtöket, amelyek munkájáért rámosolyogtak. Egyszer behívták a községházára, még negyvenötben és azt mondták neki: - No Béni! Válassz a gazdád szőlőjéből! Elbírsz te még egy darabbal. Eleget dolgoztál nála, amit választasz, az még a tiéd lesz. A kis ember arcának minden izma megrándult, alig tudta kimondani amit érzett: - Az én gazdám engem becsülettel megfizetett. Nekem elég a magamé. Senki földje nem kell! Hiába néztek rá értetlenül, ő felemelt fejjel kiballagott a községházáról. Nem lett volna ember önmaga előtt, ha másképp tett volna, úgy érezte. Ennek már jónéhány éve. Most azonban furcsa dolgokat hall. Akik annak idején igényelték és elfogadták a földet, akkor azt kiabálták: „Földet vissza nem adunk” - miközben öklüket rázva végigvonultak a falun. Most meg...? azt mondják ez is az is bevitte szőlőjét, földjét a szövetkezetbe. Hallotta a rádióból, meg beszélték is, hogy a politikai vezetés nincs megelégedve a termelőszövetkezetek alakulásának ütemével. Azt is mondják, hogy sürgősen be kell fejezni a tagosítást, a szovjet kolhozok mintájára kell a parasztságot dolgoztatni. Egész eddig igyekezett elhessegetni még a gondolatát is annak, hogy neki is szólhatnak. Gazdája fiánál - ahova rendszeresen ellátogat hétvégeken tisztán, frissen borotválva - hallott arról, amit az egész falu beszélt már, hogy megkezdődött az erőszakos tagosítás. Ez is, az is aláírta már az ívet. A községházán idegenek elé hívják fel a gazdákat, néha egy kitett pisztoly van az asztalon, máskor egy puskatus, vagy karcsavargatás, esetleg pofon a megyőző erő... Béni mindig elkomorodott, ha ilyesmit hallott, és csak hajtogatta: - Majd tudom én... Majd elintézem én velük... Majd tudom én... Az enyimet nem adom! Ezen a nyáron még gondosan művelte gyümölcsfákkal beültetett szőlőjét, de sokszor volt komor, rosszkedvű. Érezte a veszély közeledtét. A megjelenés előtt feljött a falu központjába. Benézett volt gazdája fiáékhoz is, sápadtan, csendesen közölte, hogy megy a tanácsházára, mert behívták. - Majd tudom én... - ismételgette most is maga elé nézve. - Isten velük! - köszönt el tőlük. - Isten vele Béniké! - hangzott felé a háziaktól. És ő lassan, mint aki mázsás terhet húz, indult a tanácsháza felé. Hogy mi történt, mi nem, azt már csak ő tudná elbeszélni az égi tiszta szobában. Délután két óra körül a falu népe hírharangra riadt. Három ízben kondították meg a középső harangot, tehát férfi a halott. Azután következett három haranggal a „pompaharang”, ami most különösen keserves jajgatásnak tűnt. Csak estefelé tudtuk meg: Béni amikor bátyjáékhoz hazaért, akik kint voltak saját szőlejükben, észrevétlenül felakasztotta magát a portán lombosodó almafára. Úgy talált rá valaki, de már késő volt; apró gnóm teste mereven himbálódzott a fa ágán. A falu jobb érzésű apraja-nagyja megállt döbbenettel a hír hallatára, és valaki csendben megjegyezte: Most már aztán igazán „Béniámen!” Csontosné Tompa Anna Beniamen FÉLEGYHÁZI KÖZLÖNY EMLÉKEZZÜNK! Az 1943. januári tragédia és annak Urivi előjátéka A harmadik „Urivi csata” döntő napjai 1942. szeptember 9-15. (Az emlékek a kiskunfélegyházi 7/III. és 37/III. zászlóaljak tevékenységéről szólnak.) 1942. szeptember 9. A 37/III. zászlóalj (a 31. gyalogezred kötelékében harcolt) „06 óra 50 perckor a magyar tüzérség áthelyezte a tűzerejét az ellenséges ütegekre. A félegyháziak egy emberként ugrottak fel és páratlan lendülettel rohantak előre a megparancsolt áttörési szakaszhoz.” (Az ezred parancsnokának naplójából.) A zászlóalj katonái közelharcban vették birtokba Uriv község ENY-i szegélyét, majd a községen áttörve elérték első támadási céljukat, kijutottak a község keleti szélére. (Itt az első rohamban halt hősi halált Ambrus százados géppuskás századparancsnok, Juhász András honvéd és sebesült meg súlyosan Petrezselyem János híradó honvéd - ma lakik Kiskunfélegyháza, Könyök u. 11. - és még sokan mások.) Sajnos a 31/11. zászlóalj - akinek feladata volt, hogy - a kiskunfélegyházi zászlóalj nyomában előretörve - Uriv elérésekor délre fordulva a „templom-domb” irányába támadjon - teljesen szétszóródott és nem tudta feladatát végrehajtani. Megemlítjük, hogy a 31/11. zászlóalj szeptember 10-én rövid időre - súlyos veszteségek árán - a kiskunfélegyháziak segítségével elfoglalta ugyan a dombot, de még ugyanezen a napon a túlerejű szovjet ellenlökés „lesöpörte” a zászlóaljat. A templom-domb több kísérlet ellenére mindvégig a szovjetek kezén maradt. Ide kívánkozik a kiskunfélegyházi Fenyvesi család megemlítése is, mint olyan tény, amely jól mutatja a kort és benne az emberek, a családok sorsát. (Fenyvesi István volt szakaszvezető - aki maga is ott volt az Urivnál - elmondása és az általa készített fényképek alapján.) A családtól egyidőben három Fenyvesi fiú (Imre, József, István) és a két Fenyvesi lány (Anna és Erzsébet) férje Mészáros János és Gallai János volt a fronton a 7/III. ill. a 37/III. zászlóalj állományában. Fenyvesi Istvánnak tudomására jutott, hogy fivére József valahol Korotoják körül hősi halált halt. Akkor és ott megkereste a fivére sírját, amit le is fényképezett. Ekkor bizonyosodott meg véglegesen, hogy bátyja már 1942. augusztus 12-én elhunyt. 1942. szeptember 10-11. A 37/III. zászlóalj sikeresen folytatta a támadását és e napon birtokba vette Urivtól keletre lévő dombvonulat déli szakaszát és a megszabott feladatot teljesítette. Ezt követően ismét segítséget nyújtott a szétszóródott és meghátráló 31/11. zászlóaljnak. A veszteségei nagyok voltak. Szeptember 12-13-án a hídfő elleni általános támadás sikertelensége miatt az ezred egész arcvonalán megállt a támadás. Folytak ugyan még csatározások, de igazán jelentős sikereket elérni nem tudtak. A 31. gyalogezred kisebb arcvonal kiigazítással az elért terepszakaszon szeptember 15-ig berendezkedett védelemre. Az ezred itt védett november második feléig. (Ekkor kapott parancsot átcsoportosításra a tragikus Korotojáki arcvonalra.) E napokra így emlékszik vissza Magony János volt szakaszvezető. (1945 után hosszú évekig Kiskunfélegyháza rendőrkapitánya) „A zászlóalj harcoló állományából a hídfőcsaták után csak mintegy 80-100 fő maradt.” A 7/III. zászlóalj (a 7. gyalogezred kötelékében harcolt.) Szeptember 9. Tüzérségi előkészítés után az ezred megindította rohamát. Az első lépcső előtt a 104. utász századból és a 7. árkász századból szervezett rohamjárőrök tevékenykedtek. (A 7/III. zászlóalj az első lépcsők mögött mozgott előre - sokszor az ellenség erős tüze alatt - mint a hadosztály tartaléka.) A zászlóalj feladata volt (együttműködve a jobbról támadó 31. gyalogezreddel) az Urivtól keletre lévő dombvonulat birtokbavétele. A roham megindulásakor az ellenség erős elhárító tüzet nyitott, ennek ellenére a rohamjárőrök és a zászlóaljak jelentős veszteségek árán elfoglalták a község északi részét. Itt az ellenség egyre erősödő ellenállása következtében a támadás lelassult, majd éjszakára a csapatok védelembe mentek át. Az ezred jobbszárnyának 7/1. zászlóalja a községnél szorosan együttműködött a 37/III. zázlóaljjal. (Megemlítjük, hogy a két zászlóalj csatlakozásának biztosítására a 7/III. zászlóalj géppuskás századának egyik szakaszát rendelték ki. Parancsnoka Térjék József 1.zászlós volt, aki szakaszával mindvégig kitartva védte a számára meghatározott terepszakaszt. Az esetre így emlékszik vissza Térjék József: „Az előrevonás közben erős ellenséges tűzbe kerültünk, én egy lelőtt repülőgép roncsai mögött kerestem fedezéket. A katonáim kiabáltak, hogy rohanjak előbbre, mert ott egy hordos védelmet nyújt. Itt foglaltam védőállást a szakaszommal. De két nap múlva a jobbról lévő templomtoronyból kezdtek ránk tüzelni, mert erről a hordos nyitott volt. (Az urivi templom domb templomáról van szó Simon.) A toronyra tüzérségi tüzet kértem, mivel tudtam, hogy a toronyban van az orosz megfigyelő. A tüzérek lőtték a tornyot, de nem találták el. (Később a torony lerombolásra került Simon.) Terjék József ma Kiskunfélegyházán, a Zrínyi u. 48. számú házban lakik. Szeptember 10-én a támadást folytatták a zászlóaljak a 172. magassági ponton lévő bozótos terepszakaszon, itt azonban az ellenség fokozódó ellenállása és ellenlökései következtében támadásuk véglegesen elakadt. Az ezt követő napokban, hetekben az ezred és zászlóaljai az elért terepszakaszon tartós védelemre rendezkedett be. Először a futóárkokat, majd a téli fedezékeket, műszaki zárakat és a reteszállásokat építették ki. A szembenálló felek ezidőben (mindkét ezred arcvonalán) nagyszámú vállalkozást hajtottak végre. (Igazi „végvári” harcok kezdődtek Simon.) Az általános helyzet szeptember második felétől november második feléig. A kiskunfélegyházi 37/III. és a 7/III. zászlóaljnál tervszerűen történt a főellenállási vonal berendezése. Uriv és Goldajevka között a védő zászlóaljak csatlakozásán a szovjet csapatok ellenlökése komoly eredményeket ért el, mélyen beékelődtek a magyarok harcrendjébe. Ezt a beékelődést sürgősen fel kellett számolni. Igazi változást az hozott, amikor megérkezett (valószínű szeptember 20-án) a Potudannál korábban visszahagyott 37/1. zászlóalj (parancsnoka Duska László százados, a doni harcok egyik kiemelkedő katonája) és leváltotta az ezred jobbszárnyához csatlakozó és leharcolt 4/II. zászlóaljat. A beékelődött szovjet csapatok elleni korlátozott célú támadás megszervezője Duska százados és csapata volt. A feladatot a 37/1. zászlóalj szeptember 24-én sikeresen végrehajtotta, a betört szovjet csapatokat hősi harcban Goldajevka faluig visszaszorították. Itt említjük meg, hogy a 13. könnyű hadosztály tervében (e hadosztály állományába tartozott a 7. és 31. gyalogezred is) mindvégig szerepelt az urivi templom-domb elfoglalása. Ennek részletes tervét is kidolgozták, mely terv szerint a végrehajtást a 31 .gyalogezredállományában a kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj) kapta. A támadás tervezett időpontja 1942. október 16-a volt. A korán beköszöntő erős hóesés, hóviharok és egy sor más tényező miatt (pedig az elgondolásnak megfelelően fokozott ütemben folyt a „rohamkiképzés”) a támadás végleg lekerült a napirendről. Ezekkel a tevékenységekkel a katonáink urivi támadó (szeptember 9-15), majd védelmi harcai lezárultak. Az urivi hídfő sajnos a szovjet csapatok kezén maradt, s ennek később súlyos és véres következményei lettek. A csapatok átcsoportosítása az urivi védőállásokból az új védőszakaszra (Tyihajaszoszra, Korotojuk, Petudon - Don találkozás vonalában) mintegy két hét alatt szinte állandóan tomboló hóviharban került végrehajtásra és december első napjaira fejeződött be. Ezen az új védőszakaszon érte a csapatokat a szovjetek január 12-i támadása és vette kezdetét katonáink gyötrelmes kálváriája. Dr. Simon Sándor hadtörténész A 13. k. ho. parancsnok elgondolása az 1942. 08. 09-i Uriv elleni támadáshoz 1996. január 5.