Félegyházi Hírlap, 1894 (12. évfolyam, 1-51. szám)
1894-01-01 / 1. szám
XII. évfolyam. 1-ső szám. Félegyháza, 1894. januárul. Félegyházi Hírlap. Előfizetési ár: Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr, negyedévre 1 frt 25 kr., Egyes szám ára 10 kr. Felelős szerkesztő: Ihász Aladár. Megjelenik minden vasárnap. Kiadóhivatal : Banczay József könyvkereskedése Kun-Félegyházán. Hirdetések díjszabály szerint.” Főmunkatárs: Dobák István. Olvasóinkhoz. Ilyenkor újévtájt az újságok kétszeres erővel szoktak olvasóikhoz fordulni, hogy őket előfizetésre buzdítsák. A „Félegyházi Hír- lap“ inkább csak szokásból áll bele a hangversenybe, melyben a napilapok már úgy is megelőztek bennünket. Mi nem ígérünk semmi újat, semmi rendkívülit. Haladunk utunkon tovább, folytatjuk, ahogy megkezdtük. Annak az olvasóközönségnek, mely jóakarattal támogatta lapunkat évek hosszú során át, egyszerűen emlékezetébe idézzük lapunk programmját, melytől egy hajszálnyira sem tértünk el a múltban, de nem fogunk eltérni a jövőben sem. Ez pedig nem más, mint: szolgálat a közügy érdekében! Törekvés előmozdítani városunk felvirágzásának és boldogulásának alapját képező haladást, törekvés a kulturális, erkölcsi és anyagi érdekeinkért folyó küzdelemben. Rámutatni az igazra, lelkesíteni a csüggedést, támogatni a gyengét s visszaverni a jogosulatlan támadást. Küzdelem polgártársaink jólétének biztosításáért, szellemi fejlődésének előmozdításáért! A küzdelemben — a közügyek megítélélésénél — csak az igazság vezet bennünket; mindenkor tárgyilagosak leszünk, a személyeskedést kerüljük; igaz meggyőződés harcosainak valljuk magunkat, kik az ellentétes meggyőződésnek csak igéit támadják, de sohasem a tisztaságát. Nem fogunk eltérni soha azon elvtől, mely a meggyőződések iránt való tiszteletet a társadalmi élet legelső követelményének vallja s egyetlenegyszer se lesz meggyőződésünk a gyűlölködés sugalmazójává. Lapunkban párttekintet nélkül minden tárgyilagos felszólalásnak helyt adunk, — mint ezt a múltban is tettük — mert meggyőződésünk, hogy minél több oldalról nyer megvitatást valamely ügy, annál többet nyer a közérdek. Ezen eszmék lelkesítendik lapunkat, ezen szent célokért fog küzdeni lapunk továbbra is, gyengeségének egész erejével, szerénységének minden intelligenciájával ! Ezen elvek alapján kérjük mi a közönség támogatását ! Hazafias üdvözlettel, Kún-Félegyházán, 1893. dec. hó 31-én. Dobák István, a „Félegyházi Hírlap“ főmunkatársa. Ihász Aladár, a „Félegyházi Hírlap“ felelős szerkesztője. A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁRCÁJA. Számai „A drámahősnek bukni kell, mert : Küzd istenért, ember gyanánt S mit a küzdés hevében elnyert, Vele bukik el egyaránt . Bukni kell akkor is, ha tán a Földdel kel harcra, ég nekül. S ha elbukott, nyomban utána Nemteje is elmenekül.“ És itt kihullt a könyv kezemből, Bohó ember . . . ez végzeted ! Aztán ? — golyó, de jól vigyáz, hogy A darab végéig ne tedd ; Mert hidd, a sors nagy színpadán is A dráma vége csattanóé . . . S hogy igy legyen, nősülj előbb meg, Aztán, kigolyóz az . . . anyós rádox, ami. Szomorú találkozás. Az apáca-zárdában pár nap óta különösen mély csend uralkodik. Máskor a bejáró leány növendékek élénk társalgása, mint távolról jövő zsongás hallatszik ki; most csak a süvöltő orkán zavarja meg a zárda kisérteties csendjét. A főnöknő súlyos beteg, állapota egyre aggasztóbb. A legkisebb zörej vagy lárma tsrhetlen rá nézve, s míg betegsége jobbra nem fordul, addig egy bizonytalan időre szünetelni fognak az iskolák-Angelika nővér pedig aligha fog felgyógyulni! Elúszva, elsárgulva, a súlyos betegség s 83 év terhe alatt megtörve fekszik a kórágyon; ha megüregesedett szemeit néha nem jártatná körül a kis szobában, azt hinné bárki, hogya körülé térdelő apácák kiszenvedett társuk lelki üdvéért imádkoznak. * * * Éjfél elmúlt. A szobában síri csend honol. Egy szál viaszgyertya terjeszti halvány fényét a sötét alakokra s teszi foj -tóvá a kis szoba kiélt levegőjét, küzködve az égés vagy a nem égés problémájával. Odakint zordon az idő, valóságos orkán dühöng, mely a havat egy helyről tisztára elhordja, hogy másutt halmot csináljon belőle. Olykor egy percre csendesedik a szél, hogy annál nagyobb erővel törjön ki, melytől megreszket a zárda épület s melynek zúgása felrázza szendergésükből a nővéreket, kik már a hosszas virrasztás következtében kimerülve majdnem oly sápadtak, mint a kórágyon fekvő főnöknő. A beteg is felnyitja szempilláit s alig hallhatólag susogja: óh, mily sokáig jön! Egy éltes nővér hajol füléhez s biztatja, hogy mindjárt itt lesz. E percben a zárda csengetyüje megszólalt s utána a nehéz kapu a széltől is segítve ágyúdörgésszerü zajjal csapódott be, mely a folyosókon borzalmat gerjesztőig viszhangzott. A beteg egész testében megrezzent s a mellette ülő nővért kérte, hogy segítené őt félig ülő helyzetbe hozni, mit az egy másik társával készséggel és gyengéden teljesített. Nemsokára az ajtó megnyilt s azon egy ősz szerzetes lépett be, mire a nővérek elhagyták a szobácskát. A betegnek valami megelégedettség, mondhatnék, örömmosoly látszott halovány ajkai körül vonaglani, midőn a belépő szerzetest megpillantotta. „Édes testvér, —monda a beteg suttogó hangon — azt gondoltam, hogy nem fog már életben találni! Egyszer volt alkalmam önnel pár szót váltani Jeromos atya s azóta különösen bírja rokonszenvemet, azért hivattam éppen önt. Nem tudom megbocsátja-e Isten bűneimet; óh, én borzasztóan vétkeztem.“ „Az Isten végtelenül irgalmas és kegyelmes, ö a megtérő bűnös büntetéseit elengedi — viszonzá a szent férfiú. „Üljön ide édes testvér, közel a fejemhez — mondá a beteg — s hallgasson meg; talán még képes leszek bűneimet meggyónni mielőtt meghalnék.“ A szerzetes szótlanul engedelmeskedett s a beteg ajkára nézve annak suttogására figyelt. A főnöknő igy kezdé vallomását: „Atyám mérnök volt s a fővárostól pár óra járásnyira levő birtokunkon laktunk. Én szüleimnek egyetlen gyermekük s szemük fénye voltam. Gazdagok nem voltunk, de minden nagyobb gond nélkül élhettünk. Szüleim kiképeztetésemre nagy gondot fordítottak s ebbe a zárdába adtak neveltetés végett, honnan 16 éves koromban, mint e zárdának egyik legjelesebb növendéke, léptem ki s kerültem vissza a szülei házhoz. A rákövetkező télen egy jogászbálban kezdték szüleim megismertetni velem a világot, hol egy szellemes és csinos fiatal emberrel, gróf Báthy Bélával, ismerkedtem meg, kinek könnyű volt, mint afféle fiatal leánynak szivemet meghódítania, ki még az életben vajmi kevés jártassággal és tapasztalattal bírtam s megigértette velem, hogy rábírom szüleimet, miszerint a pár hét múlva tartandó tiszti bálba is el fogunk menni. Szüleim képesek lettek volna a kedvemért mindent megtenni s [kérésemre örömmel adták beleegyezésüket. Szüleim előtt azonban egy szóval sem említettem azt, hogy gróf Báthyval ismeretséget kötöttem, ki már az első találkozásunkkor szerelmet vallott s kij mentette, hogy forró vágya engem nőül birni. De csak ezt ne hallgattam volna el, akkor nem érte volna szüleimet sem annyi szomorúság, annyi gyalázat! Tudtam, hogy szüleim elleneznék a további ismeretség fentartását, mivel Báthy gróftól úgy rangban, mint vagyonilag messze mögötte állottam. Az a pár hét pár esztendőnek tűnt fel előttem s alig vártam azt a napot, melyen a tiszti bálban ismét találkozhassunk; s midőn az óra valahára elérkezett s az első négyest a legdaliásabbtiszttel, gróf Báthy Bélával táncolhattam, túl boldognak éreztem magamat. Ott aztán megbeszéltük azt is, hogy ki fog hozzánk jönni a fővárosból látogatóba s nem mint gróf, hanem csak mint Báthy Béla ügyvédjelölt fogja magát bemutatni, hogy szüleim előtt ne legyen akadály magas származása, mert atyám bizonyára nem engedte volna a viszonyt tovább szőni. S ha aztán megesküszünk, akkor már megtudhatják szüleim a valót, mert már akkor kétségtelenül bebizonyítva leend, hogy a grófot csakis a be- csületes szándék vezette házunkhoz.“ A beteg egy nagyot sóhajtott s hoszszú szünet után folytató: „De egészen másként jön, mint terveztük! Báthy gróf is csak azon nagy világfiak közé tartozott, kik sportszerűen űzik a tapasztalatlan fiatal leányok jóhiszeműségét kizsákmányolni s azokat erkölcsileg elveszteni. Az első látogatás óta elmúlt fél év, 1894. Ismét egy év hanyatlott az enyészet sötét sirjába, hogy annyi ezer meg ezer társához csatlakozva, az elmúlt idők nagy könyvébe temetkezzék. Magával vitte átélt örömeinket és bánatainkat, nem hagyva számunkra egyebet, mint némelyekre kedves, másokra fájdalmas visszaemlékezést. A 1894-ik év tehát beköszöntött s mi örömmel, reményteli kebellel üdvözöljük azt. Vagy támad bennünk fellebbenteni a jövő fátyolát s megtudni, várjon mit takargat, mit rejteget számunkra. Leszünk-e gazdagabbak az örömben boldogságban, vagy életünk további ösvényein ismét csak a bánat lesz osztályrészünk, kisérő társunk ? Fölépíti-e reménységünk összeomlott tündérvárait ? Meghozza-e kinek-kinek szive vágyait ? Lesznek-e a rétnek szép füvei, a szántóföldeknek dús, arany kalászai, a kerteknek gazdag gyümölcsei ? Akaratlanul is sok ilyen s ehhez hasonló kérdés támad lelkünkben s éppen ezért nem csodálkozhatunk azon, ha a kiváncsi és aggódó emberi szív bepillantani vágyik a szemei elől eltakart kétes jövőbe. És ámbár a bölcs isteni gondviselés eltakarta azt elünk, mindannak dacára még sem ithetetlen annak titkaiba be nem tekintenünk s valami keveset abból meg nem tudnunk, különösen, midőn ama sokszorosan tapasztalt igazság jut eszünkbe : „Nincs semmi új dolog a nap alatt. A mi volt ,ugyanaz, ami ezután is leszen.“ Ha az elmúlt időkre fordítjuk teintetünket, látjuk, hogy életünk utáin az öröm és fájdalom, a remény eljesedése és a keserű csalódás egymást váltogatták. Ami pedig azelőtt volt, ezután is lesz. Részünket kiebb-nagyobb mértékben ezentúl is ki fogjuk venni mind a kettőből. A földmivelő, ki izzadva szántott jó reménynyel szórta el a magot, örömmel fogja aratni az áldást , de lehetnek majd csapások is, amelyek csökkenthetik legszebb kilátásait. A családi élet kertjében új bimbók fognak fakadni a szülők nagy örömére , de hervadni is fognak azok mély bánatára. A jólétet s bőséget követni fogja a nyomor és a koldusbot; a boldogságot a szenvedés ; az egészséget a betegség, a reményt a kétség- reesés és viszont. A múltak tapasztalatai mutatják, hogy az élet nem volt és nem is lesz egyéb, mint a virága hervadás, mint a fény és az intv folytonos egymásutánja. Ilyen lesz a jelen év is, melyneküszöbét most lépjük át. Elődeihez hamm er is meg fogja hozni száe ..úkra nemcsak azt, mit szivünk ó fajt , kedves boldog órákat, de a zvatarokat is. A mi őszinte kívánságunk e nnív pedig az : legyen olvasóinknak a b- meban minél kevesebb, az örömben minél több osztályrészük, hogy majdan, midőn ez újszülött mint megöregedett, vén apó elődeihez vándorol, sok kedves emléket hagyjon maga után. Boldog újévet ! Felirat és díszoklevél. Félegyháza város közgyűlése már régebben elhatározta, hogy József főherceget 25 éves honvéd főparancsnoki jubileuma alkalmából feliratilag üdvözli. Jókai Mór koszorús írót pedig 50 éves írói jubileuma alkalmából a város díszpolgárává választotta. A felirat és díszoklevél kiállításával Rigler József Ede budapesti cég bízatott meg, mely a két dísziratot már le is küldte a városi hatósághoz. Mindkét irat,könyvalakú keménykötésben van. A főherceghez küldendő példány fehér marokin bőr, aranyozott és kún színnel (fehér, kék) zománcozott díszítéssel. Az első tábla közepén Félegyháza város címere díszeleg domború kivitelben; a címlapon rózsaszín moáron József főherceg olajággal körülfont monogrammja áll, tetején a csukott koronával. A második lapon kezdődik a felirat szövege (melyet már lapunkban közöltünk, s a harmadik lapon a polgármester és főjegyző sajátkezű aláírásával végződik. A szöveg a legfinomabb kártya papírra van nyomva csinos betűkkel. A hátsó tábla belseje szintén rózsaszínű moárral van bevonva. Az egész kötet tehát négy levélből áll. A Jókai Mór díszoklevelének kiállítása ehhez hasonló. Az eltérés csak annyi, hogy a marokkól köv valamivel sötétebb; belülről nem rózsaszínű, hanem égszínü kék □főárral van díszítve. 'A'szöveg, mely itt csak egy oldalra terjed s gyönyörű színezett műbelükkel van ékítve, igy hangzik? „Mi, Kis Kun-Félegyháza rendezett tanácsú város tanácsa és képviselőtestülete, ezennel örök emlékezetűl adjuk, hogy midőn ezernyi! ?ssárki fenyvénharifiad.k. évi Mindszent havának huszonkettedik napján városunk közügyeinek elintézése végett közgyűlést tartottunk, ugyanakkor a jelenlevők egyhangú határozatával kimondottuk, hogy Nagyságos Jókai Mór urat, hazánk koszorús íróját és költőjét, úgy a