Félegyházi Hírlap, 1894 (12. évfolyam, 1-51. szám)

1894-01-01 / 1. szám

XII. évfolyam. 1-ső szám. Félegyháza, 1894. januárul. Félegyházi Hírlap. Előfizetési ár: Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr­, negyedévre 1 frt 25 kr., Egyes szám ára 10 kr. Felelős szerkesztő: Ihász Aladár. Megjelenik minden vasárnap. Kiadóhivatal : Banczay József könyvkereskedése Kun-Félegyházán. Hirdetések díjszabály szerint.” Főmunkatárs: Dobák István. Olvasóinkhoz. Ilyenkor újévtájt az újságok kétszeres erő­vel szoktak olvasóikhoz fordulni, hogy őket elő­fizetésre buzdítsák. A „Félegyházi Hír- l­a­p“ inkább csak szokásból áll bele a hang­versenybe, melyben a napi­lapok már úgy is megelőztek bennünket. Mi nem ígérünk semmi újat, semmi rend­kívülit. Haladunk utunkon tovább, folytatjuk, a­hogy megkezdtük. Annak az olvasóközönségnek, mely jóakarat­tal támogatta lapunk­at évek hosszú során át, egy­szerűen emlékezetébe idézzük lapunk programm­­ját, melytől egy hajszálnyira sem tértünk el a múltban, de nem fogunk eltérni a jövőben sem. Ez pedig nem más, mint: szolgálat a köz­ügy érdekében! Törekvés előmozdítani vá­rosunk felvirágzásának és boldogulásának alap­ját képező haladást, törekvés a kulturális, er­kölcsi és anyagi érdekeinkért folyó küzdelemben. Rámutatni az igazra, lelkesíteni a csü­ggedést, tá­mogatni a gyengét s visszaverni a jogosulatlan támadást. Küzdelem polgártársaink jólétének biz­tosításáért, szellemi fejlődésének előmozdításáért! A küzdelemben — a közü­gyek megítélé­­lésénél — csak az igazság vezet bennünket; mindenkor tárgyilagosak leszünk, a személyeskedést kerüljük; igaz meg­győződés harcosainak valljuk magunkat, kik az ellentétes meggyőződésnek csak igéit támad­ják, de sohasem a tisztaságát. Nem fogunk eltérni soha azon elvtől, mely a meggyőződések iránt való tiszteletet a társadalmi élet legelső követel­ményének vallja s egyetlenegyszer se lesz meg­győződésünk a gyűlölködés sugalmazójává. Lapunkban párttekintet nélkül min­den tárgyilagos felszólalásnak helyt adunk, — mint ezt a múltban is tettük — mert meggyőző­désünk, hogy minél több oldalról nyer megvita­tást valamely ügy, annál többet nyer a közérdek. Ezen eszmék lelkesítendik lapunkat, ezen szent célokért fog küzdeni lapunk továbbra is, gyengeségének egész erejével, szerénységének minden intelligenciájával ! Ezen elvek alapján kérjük mi a közönség támogatását ! Hazafias üdvözlettel, Kún-Félegyházán, 1893. dec. hó 31-én. Dobák István, a „Félegyházi Hírlap“ főmunkatársa. Ihász Aladár, a „Félegyházi Hírlap“ felelős szerkesztője. A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁRCÁJA. Számai „A drámahősnek bukni kell, mert : Küzd istenért, ember gyanánt S mit a küzdés hevében elnyert, Vele bukik el egyaránt . Bukni kell akkor is, ha tán a Földdel kel harcra, ég nek­ül. S ha elbukott, nyomban utána Nemteje is elmenekül.“ És itt kihullt a könyv kezemből, Bohó ember . . . ez végzeted ! Aztán ? — golyó, de jól vigyáz, hogy A darab végéig ne tedd ; Mert hidd, a sors nagy színpadán is A dráma vége csattanóé . . . S hogy igy legyen, nősülj előbb­ meg, Aztán, kigolyóz az . . . anyós rádox, am­i. Szomorú találkozás. Az apáca-zárdában pár nap óta külö­nösen mély csend uralkodik. Máskor a be­járó leány növendékek élénk társalgása, mint távolról jövő zsongás hallatszik ki; most csak a süvöltő orkán zavarja meg a zárda kisérteties csendjét. A főnöknő súlyos beteg, állapota egy­re aggasztóbb. A legkisebb zörej vagy lár­ma ts­rhetlen rá nézve, s míg betegsége jobbra nem fordul, addig egy bizonytalan időre szünetelni fognak az iskolák-Angelika nővér pedig aligha fog fel­gyógyulni! Elúszva, elsárgulva, a súlyos betegség s 83 év terhe alatt megtörve fek­szik a kórágyon; ha megüregesedett sze­meit néha nem jártatná körül a kis szobá­ban, azt hinné bárki, hogy­­a körülé tér­delő apácák kiszenvedett társuk lelki üd­véért imádkoznak. * * * Éjfél elmúlt. A szobában síri csend honol. Egy szál viaszgyertya terjeszti hal­vány fényét a sötét alakokra s teszi foj -­tóvá a kis szoba kiélt levegőjét, küzködve az égés vagy a nem égés problémájával. Odakint zordon az idő, valóságos orkán dü­höng, mely a havat egy helyről tisztára elhordja, hogy másutt halmot csináljon be­lőle. Olykor egy percre csendesedik a szél, hogy annál nagyobb erővel törjön ki, mely­től megreszket a zárda épület s melynek zúgása felrázza szendergésükből a nővére­ket, kik már a hosszas virrasztás következ­tében kimerülve majdnem oly sápadtak, mint a kórágyon fekvő főnöknő. A beteg is felnyitja szempilláit s alig hallhatólag susogja: óh, mily sokáig jön! Egy éltes nő­vér hajol füléhez s biztatja, hogy­ mindjárt itt lesz. E percben a zárda csengetyüje megszólalt s utána a nehéz kapu a széltől is segítve ágyúdörgésszerü zajjal csapó­dott be, mely a folyosókon borzalmat ger­jesztőig viszhangzott. A beteg egész testé­ben megrezzent s a mellette ülő nővért kérte, hogy segítené őt félig ülő helyzetbe hozni, mit az egy másik társával készség­gel és gyengéden teljesített. Nemsokára az ajtó megnyilt s azon egy ősz szerzetes lépett be, mire a nővé­rek elhagyták a szobácskát. A betegnek valami megelégedettség, mondhatnék, öröm­mosoly látszott halovány ajkai körül vonag­­lani, midőn a belépő szerzetest megpillan­totta. „Édes testvér, —monda a beteg sutto­gó hangon — azt gondoltam, hogy nem fog már életben találni! Egyszer volt alkalmam önnel pár szót váltani Jeromos atya s az­óta különösen bírja rokonszenvemet, azért hivattam éppen önt. Nem tudom megbocsát­­ja-e Isten bűneimet; óh, én borzasztóan vétkeztem.“ „Az Isten végtelenül irgalmas és ke­gyelmes, ö a megtérő bűnös büntetéseit elengedi — viszonzá a szent férfiú. „Üljön ide édes testvér, közel a fejem­hez — mondá a beteg — s hallgasson meg; talán még képes leszek bűneimet meg­gyónni mielőtt meghalnék.“ A szerzetes szótlanul engedelmeske­dett s a beteg ajkára nézve annak sutto­gására figyelt. A főnöknő igy kezdé vallo­mását: „Atyám mérnök volt s a fővárostól pár óra járásnyira levő birtokunkon lak­tunk. Én szüleimnek egyetlen gyermekük s szemük fénye voltam. Gazdagok nem voltunk, de minden nagyobb gond nélkül élhettünk. Szüleim kiképeztetésemre nagy gondot fordítottak s ebbe a zárdába adtak neveltetés végett, honnan 16 éves korom­ban, mint e zárdának egyik legjelesebb nö­vendéke, léptem ki s kerültem vissza a szülei házhoz. A rákövetkező télen egy jogászbálban kezdték szüleim megismertet­ni velem a világot, hol egy szellemes és csinos fiatal emberrel, gróf Báthy Bélával, ismerkedtem meg, kinek könnyű volt, mint afféle fiatal leánynak szivemet meghódíta­nia, ki még az életben vajmi kevés jártas­sággal és tapasztalattal bírtam s megigér­­tette velem, hogy rábírom szüleimet, misze­rint a pár hét múlva tartandó tiszti bálba is el fogunk menni. Szüleim képesek let­tek volna a kedvemért mindent meg­tenni s [kérésemre örömmel adták bele­egyezésüket. Szüleim előtt azonban egy szóval sem említettem azt, hogy gróf Bát­­hyval ismeretséget kötöttem, ki már az első találkozásunkkor szerelmet vallott s kij mentette, hogy forró vágya engem nőül birni. De csak ezt ne hallgattam volna el, akkor nem érte volna szüleimet sem annyi szomorúság, annyi gyalázat! Tudtam, hogy szüleim elleneznék a további ismeretség fentartását, mivel Báthy gróftól úgy rang­ban, mint vagyonilag messze mögötte állot­tam. Az a pár hét pár esztendőnek tűnt fel előttem s alig vártam azt a napot, me­lyen a tiszti bálban ismét találkozhassunk; s midőn az óra valahára elérkezett s az első négyest a legdaliásabb­­tiszttel, gróf Báthy Bélával táncolhattam, túl boldognak éreztem magamat. Ott aztán megbeszéltük azt is, hogy ki fog hozzánk jönni a fővá­rosból látogatóba s nem mint gróf, hanem csak mint Báthy Béla ügyvédjelölt fogja magát bemutatni, hogy szüleim előtt ne legyen akadály magas származása, mert atyám bizonyára nem engedte volna a vi­szonyt tovább szőni. S ha aztán megeskü­­szünk, akkor már megtudhatják szüleim a valót, mert már akkor kétségtelenül bebi­zonyítva leend, hogy a grófot csakis a be-­ csületes szándék vezette házunkhoz.“ A beteg egy nagyot sóhajtott s hosz­­szú szünet után folytató: „De egészen másként jön, mint tervez­tük! Báthy gróf is csak azon nagy világfi­ak közé tartozott, kik sportszerűen űzik a tapasztalatlan fiatal leányok jóhiszeműségét kizsákmányolni s azokat erkölcsileg elvesz­teni. Az első látogatás óta elmúlt fél év, 1894. Ismét egy év hanyatlott az enyé­szet sötét sirjába, hogy annyi ezer meg ezer társához csatlakozva, az el­múlt idők nagy könyvébe temetkez­zék. Magával vitte átélt örömeinket és bánatainkat, nem hagyva számunkra egyebet, mint némelyekre kedves, má­sokra fájdalmas visszaemlékezést. A 1894-ik év tehát beköszöntött s mi örömmel, reményteli kebellel üdvözöljük azt. Vagy támad bennünk fellebbenteni a jövő fátyolát s meg­tudni, várjon mit takargat, mit rejte­get számunkra. Leszü­nk-e gazdagab­bak az örömben boldogságban, vagy életünk további ösvényein ismét csak a bánat lesz osztályrészünk, kisérő tár­­sunk ? Fölépíti-e reménységünk össze­omlott tündérvárait ? Meghozza-e ki­­nek-kinek szive vágyait ? Lesznek-e a rétnek szép füvei, a szántóföldeknek dús, arany kalászai, a kerteknek gaz­­dag gyümölcsei ? Akaratlanul is sok ilyen s ehhez hasonló kérdés támad lelkünkben s éppen ezért nem csodálkozhatunk azon,­­ ha a kiváncsi és aggódó emberi szív bepillantani vágyik a­ szemei elől el­takart kétes jövőbe. És ámbár a bölcs isteni gondviselés eltakarta azt el­­ünk, mindannak dacára még sem it­hetetlen annak titkaiba be nem te­­­­kintenünk s valami keveset abból meg nem tudnunk, különösen, midőn ama sokszorosan tapasztalt igazság jut eszünkbe : „Nincs semmi új dolog a nap alatt. A mi volt ,ugyanaz, a­mi ezután is leszen.“ Ha az elmúlt időkre fordítjuk te­­intetünket, látjuk, hogy életünk ut­­áin az öröm és fájdalom, a remény eljesedése és a keserű csalódás egy­mást váltogatták. A­mi pedig azelőtt­­ volt, ezután is lesz. Részünket ki­­ebb-nagyobb mértékben ezentúl is ki fogjuk venni mind a kettőből. A földmivelő, ki izzadva szántott jó reménynyel szórta el a magot, ö­römmel fogja aratni az áldást , de lehetnek majd csapások is, a­melyek csökkenthetik legszebb kilátásait. A családi élet kertjében új bimbók fogn­­­ak fakadni a szülők nagy örömére , de hervadni is fognak azok mély bá­­n­atára. A jólétet s bőséget követni fo­gja a nyomor és a koldusbot; a boldogságot a szenvedés ; az egészsé­get a betegség, a reményt a kétség- r­eesés és viszont. A múltak tapasztal­­­atai mutatják, hogy az élet nem volt és nem is lesz egyéb, mint a virág­­a her­vadás, mint a fény és az i­ntv folytonos egymásutánja. Ilyen lesz a jelen év is, melynek­­­üszöbét most lépjük át. Elődeihez ha­mm er is meg fogja hozni szá­­e­ ..úkra nemcsak azt, mit szivünk ó fajt , kedves boldog órákat, de a z­vatarokat is. A mi őszinte kívánságunk e nn­­í­v pedig az : legyen olvasóinknak a b- me­ban minél kevesebb, az örömben minél több osztályrészük, hogy maj­dan, midőn ez újszülött mint megöre­gedett, vén apó elődeihez vándorol, sok kedves emléket hagyjon maga után. Boldog újévet ! Felirat és díszoklevél. Félegyháza város közgyűlése már ré­gebben elhatározta, hogy József főherceget 25 éves honvéd főparancsnoki jubileuma al­kalmából feliratilag üdvözli. Jókai Mór ko­szorús írót pedig 50 éves írói jubileuma al­kalmából a város díszpolgárává választotta. A felirat és díszoklevél kiállításával Rigler József Ede budapesti cég bízatott meg, mely a két dísziratot már le is küld­te a városi hatósághoz. Mindkét irat,köny­valakú keménykötés­­ben van. A főherceghez küldendő példány fehér marokin bőr, aranyozott és kún színnel (fehér, kék) zománcozott díszítéssel. Az első tábla közepén Félegyháza város címe­re díszeleg domború kivitelben; a címla­pon rózsaszín moáron József főherceg olaj­ággal körülfont monogrammja áll, tetején a csukott koronával. A második lapon kez­dődik a felirat szövege (melyet már la­punkban közöltünk,­ s a harmadik lapon a polgármester és főjegyző sajátkezű aláírá­sával végződik. A szöveg a legfinomabb kár­tya papírra van nyomva csinos betűkkel. A hátsó tábla belseje szintén rózsaszínű mo­­árral van bevonva. Az egész kötet tehát négy levélből áll. A Jókai Mór díszoklevelének kiállí­tása ehhez hasonló. Az eltérés csak annyi, hogy a marokkól köv valamivel sötétebb; belülről nem rózsaszínű, hanem égszínü kék □főárral van díszítve. 'A'­szöveg, mely itt csak egy oldalra terjed s gyönyörű színe­zett műbelükkel van ékítve, igy hangzik? „Mi, Kis Kun-Félegyháza rendezett tanácsú város tanácsa és képviselőtestü­lete, ezennel örök emlékezetűl adjuk, hogy midőn ezernyi! ?ssárki fenyvénharifiad.k. évi Mindszent havának huszonkettedik napján városunk közügyeinek elintézése végett köz­gyűlést tartottunk, ugyanakkor a jelenlevők egyhangú határozatával kimondottuk, hogy Nagyságos Jókai Mór urat, hazánk koszorús íróját és költőjét, úgy a

Next