Ellenőr, 1933 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1933-02-10 / 1. szám
ELLENŐR Iskolaügyi politikánk. Irta : Sándor József szenátor. Újabb közlések szerint, közeledik a kormány ama törvényjavaslata, melyre nézve e sorok írója már román kamarai képviselő korában a parlamentben évtized előtt megmondotta, hogy az akkor tagadott infláció idejében kíméletlen sovén nemzeti politikával és gyorstalpaló néptanítói tanfolyamokkal és képesítésekkel százával és ezrével létesített román állami iskolákat és óvódákat az ország költségvetése nem lesz képes sokáig, annál kevésebbé állandóan fentartani. Mert az újabbkori államok hadügyi, külügyi, rend- és csendőri, hivatalnoki, bel- és külföldi adóssági stb. kiadásai oly terhesek, hogy végül is a két legfontosabb és egyszersmind leggyengébb kulturális tényező, a tanügy és közegészségügy szorulnak hátra és éppen azért az állam részéről a valláserkölcsi és társadalmi iskolák okos számítással, pénzügyi szempontból sem mellőzhetők. Sőt az államnak örvendeni kell, ha ilyenek az áldozatrakész buzgóságból és teltrekészségből létrejönnek s az államnak ezirányban kevesebb kiadással inkább segíteni, mint önálló nagyzolással és politikai célzatokkal isnyomni kell. Ma már megértük azt, hogy a dologi kiadásokat nem tekintve, százezer felé közeledik az állami alsó, közép és felső közoktatás tanszemélyzetének és azok központi vezetésének és felügyeletének létszáma, akiket immár leépítéseknek és fizetésleszállításoknak kénytelen alávetni és jön az imént említettük, legfontosabb és legnehezebb költségvetési fogás. Az állam ugyanis, a nyolc és félmilliárdra ment és részben már leépíteni kezdett közoktatásügyi és kultusz budgetet úgy akarja tehermentesíteni, hogy a mi iskolát, kivált a népoktatásügyben megszűntetni nem tud, vagy nem akar, annak fentartását egyszerűen az illető község költségvetésének a nyakába varrja meg akkor is, ha ott van jó hitvallásos iskola is és a község kisebbségi jellegű lakosságának semmi szüksége sem volt s nincs a nem sajátnyelvű és sajátvezetésű, többnyire párhuzamos tanfolyammal se rendelkező román állami iskolákra. Itt eszünkbe jut, hogy mily nagy dolog volt s mennyit zúgolódtak ellene, na Magyarországon csupán 5%-os pótadó is követeltetett az iskolára s állami iskola céljaira azt sem volt köteles a polgár fizetni, ha saját felekezeti, vagy községi iskolája volt. Mert a magyar állam éppen megfordítva, a hitvallásos és községi, valamint társulati autonóm iskolával kezdte az újabb korban is a közoktatásügy felépítését a jelentékeny államsegélyekkel mozdította elő ezt a célt. És a nem-magyar hitvallásos, vagy községi, állami segélyes iskola panaszkodott még azért is, ha az ezeréves magyar állam csak annyit is követelt, hogy hat elemi osztály végzése után a tanuló a legegyszerűbb gondolatait az állam hivatalos nyelvén is, a mindennapi szükségeknek megfelelőleg, kifejezni tudja. Most azonban az állam nyelvének túlzásig menő erőszakolásával és az állítólagos új törvényjavaslattal pénzügyileg rogyásig megy, illetve állítólag készül menni a dolog. A közigazgatási kiadások úgyis elviselhetetlenségig emelkedtek s fognak emelkedni, kivált, ha az új közigazgatási törvény is megjön, mely a kiadások tekintetében — a decentralizáció voltaképpen azonban az állami terhek leszállítása céljából — jelszava alatt, pénzügyileg lehetőleg feloldani akarja az államkincstárt és elborítani a községeket. Hozzájárul ehez, hogy megint mutatkozni kezd a kísértet, nem csak kísérlet, mely szerint takarékosság szempontjából egyesíteni akarnak egyes vármegyéket, azok közt majdnem bizonyosan a mi történelmi szent hagyománnyal, víz- és hegyrajzi különítettséggel stb. megszokott székely megyéinkre is gondolnak, a jelek szerint, ami ellen eddig mindig felemeltem a szavamat .