Dolgozók Lapja, 1972. március (27. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-15 / 63. szám
4 Az ezeréves szeszt GBöOip 20. A spanyol lovasok Konstancia — Imre király felesége — spanyol lovagjai közül többen nemcsak az előkelő és vidám udvari életben vettek részt, hanem a következő évtizedekben a politikai és hadi életben is kimagasló cselekedeteket vittek végbe, amivel beírták nevüket a magyar történelembe. Katona József Bánk bánjának Simon és Mirhál bánja valóságosan létező, részben spanyol eredetű főemberek voltak, akikről számos korabeli feljegyzés és oklevél tanúskodik. Részletes ismertetést ad róluk krónikájában Kézai Simon: „Simon és öccse Mihály ispánok nemzetsége, kiket Martonfalvaiaknak neveznek, III. Béla fia, Emirik Imre király napjaiban jött be Magyarországba Konstancia királynéval, Aragónia királyának leányával, aki Emirik királynak volt a felesége, tisztes lovagokat és igen illő fegyveres cselédséget hozva magával. Mivel nemzetségük egy nagy gróffal igazságos és bizonyos perek miatt állandóan küzdött, végül sereget gyűjtve harcolt állítólag ama nagy gróf ellen. Mikor a mondott nagy grófot Simon és Mihály grófok atyja, Simon és nagybátyjuk Bertram, elfogva megölték, s emiatt Simon és Bertram ellenségeskedést vontak magukra: az említett királynéval elsőkül jöttek Pannóniába. Előkelőségüket felismerve Emirik király örömmel fogadta és tudvalévőleg terjedelmes, nagy hűbérekkel ruházta fel őket Magyarország különböző részeiben. Mivel pedig a többször említett nemzetségnek Ispánia országban több vára van, s egyikük fővár, amelyet Baiotnak neveznek, ezért a mondott ispánok és elődeik első magyarországi szállásukat Nyergedszeg, később Nyergesújfalu körül Bajótnak nevezték el. Nemzetségük pajzsukon Sast szokott hordani, amelyet más lovagok, grófok Ispániában, Spanyolországban nem mernek viselni. Mégpedig azért, mert a monda szerint a tuniszi szultán seregét, amely Maiorca és Minorca szigeteket hajókon, hajóhadakkal elfoglalta, Aragónia királyának egyéb vitézei, lovagjai elfogytával az ő nemzetségük űzte ki. Azért a király és az ország katonasága törvénnyel határozta el, hogy címer, amely teljesen a korábbi volt, címeralak nélkül, piros sasra változzék Konstancia királyné elhozta magával Simon és Bertram a’61 nővérét, névszerint Totát, aki oly forrásos és igen szép volt, hogy azon időben alig akadt a világon hasonló. Ezen szűznek hozzá férjül adták Konrád fiát, Benedek herceget Martonfalvával, mely nászajándék volt Emirik király és Konstancia királyné részéről.” A Krónikában „boioti”-nak mondott spanyol nemzetség magyar nevét az Esztergomtól nem messze fekvő Bajót községtől kapta, ahol birtoka volt. Ennek a nemzetségnek legismertebb tagja, Simon, az esztergomi várnagy, a „Comes Castri Strigoniensis" volt a tatárok ostroma idején. Róla szól nagy elismeréssel Rogerius mester is, mivel sikeresen állt ellen az ostromlásnak. Kiváló szolgálatait IV. Béla is méltón jutalmazta, amiről 1243. január 24-én kelt oklevele tesz említést:„... méltányolva Simon és Bertrand sokszoros szolgálatait, amelyeket a mi atyánknak, Andrásnak, nekünk magunknak, s nem kevésbé országunknak dicséretes módon részben külföldi követi megbízásaik teljesítésével, testi épségük védelmével saját a tatárok támadásai során, s különösen az esztergomi vár megtartásával cselekedtek, nekik Chenke földét adományozzuk.” Okleveleink más alkalmakkor is megemlékeznek Simonról és testvéréről, Bertrand grófról. Az utóbbiról, ki győri ispán is volt, tudjuk, hogy 1232-ben Rómában a Szentszéknél járt, mint II. Endre követe. A tatárjárás után pedig, 1248-ban IV. Béla követeként ment Lyonba, az akkor ott tartózkodó pápához. métani család Bajóti—Nagymartabirtokolja. Igaz, hogy ez a hír elég szomorú, mert arról szól, hogy a család egyes tagjai véres harcot vívtak egymás ellen, s háborúskodásukban a várat is lerombolták. Ez a rombolás azonban mégsem lehetett mert alig öt év múlva teljes, arról hallunk, hogy Csák Máté hívei elfoglalták a bajóti várat. Arra lehet ebből következtetni, hogy a Bajóti—Nagymartoni család nem tartozott Károly Róbert leghűségesebb hívei közé. A vár helyét legvalószínűbben a templomdomb északi oldalának a táján kereshetjük, ahol „nem messze a templomtól, a múlt század második felében még láthatók voltak a hajdani várnak földbe temetett romjai.” Templomuk tornya és hajójának egy szakasza ma is őrzi az első építés idejéből származó román formákat. A templom védőszentjei: Simon és Juda. Nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy alapítója és építtetője maga Simon comes, a híres esztergomi várnagy volt, s erre vallanak azok a stílusbeli rokonságok is, amelyek az esztergomi Várpalota egyes részletei, valamint bajóti torony ikerablakai között felismerhetők. Valószínű, hogy a templom a XIII. század elején épült, de mindenesetre még a tatárjárás előtt. A későbbi építkezéseket első ízben a tatárjárás pusztításai tették szükségessé. Simon comest, az esztergomi várnagyot egyébként okleveleink nem egyszer „Symon latinus”-nak illetőleg „Symon comes latinus”-nak is nevezik. Jóval halála után pedig, 1269-ben „gallicus”-ként történik róla említés. Mindez arra vall, hogy ez a spanyol eredetű család is beletartozott az esztergomi latinok népességébe , Bajóti váruk nyomtalanul eltűnt. Hogy milyen volt, mikor pusztult el, arra nézve s nincsenek adataink, de azt tudjuk, hogy 1317-ben Károly Róbert oklevelében királyi várként szerepelt. Néhány év (következik: „Sigillum latinovel később azonban már is rum”) Nagy Zoltán AZ ÉPÍTŐIPARI SZÁLLÍTÁSI VÁLLALAT GYŐRI ÜZEMEGYSÉGÉNEK LABATLANI .I RENDELTSÉGE felvesz ,E” kategóriával rendelkező GÉPKOCSIVEZETŐKET, AUTÓSZERELŐKET, ÜTŐ VILLAMOSSÁGI ’ •SZERELŐKET, és SEGÉDMUNKÁSOKAT. izet és kollektív szerződés szerint. Jelentkezés a lábatlani kirendeltség vezetőjénél DOLGOZÓK LAPJA 0.alqáezi ürzsé^d: (9.) Csegei negyvenéves, kilencvenkilós csizmát és kiülepesedett nadrágot hordó „paraszt”. Húsz éve dolgozik az apparátusban a legkülönbözőbb beosztásokban. Ő az, aki mindig ott áll helyt, ahova „a párt állítja”. Két hathónapos pártiskolát végzett és a Népszabadságot sem olvassa el, mert hozzászokott, hogy ami fontos belőle, arról úgyis megkapja megyei, vagy járási értekezleten, többféle brosúrában a tájékoztatást — bár a brosúrákat megintcsak nem olvassa el, mert hozzászokott, hogy ami fontos belőlük, arról úgyis megkapja megyei, vagy járási értekezleten a tájékoztatást... A különben üres páncélszekrényből elővesz egy demizson vizespoharat, pálinkát, meg két leteszi a dohányzóasztal lapjára elé, s tölt a poharakba. Zsiga magáét kicsit megemeli, s ledönti. Selyem Zsiga önkéntelenül megrázkódik a büdös szilvapálinkától — ő nem ilyenhez van szokva, ő nem •zik, vagy csak márkát. De p prsze, nem mutatja. Csegei f idős arca nem árul el semmi jót. — Az én nevemet miért köpted be? — Gondoltam, minél nagyobb neveket mondok, annál könnyebben elsimítják az ügyet. Csegeinek jólesik a bók: nagy nevek ! Nemcsak a rendőrségen vált be — most is beválik. Csegei haragja irányt változtat: — Ez már a második eset! Hogy semmiségekért levált valakit! Hatalmi mániája van ennek a Niklainak, vagy mi...? Most megint én segítsek rajtad. Mire kellett százhúsz kiló hal? Zsiga sóhajt. — Kiszámítottam, ha mindenkinek csak öt kilót adok, márpedig annyit muszáj... — Mért nem vesztegeted meg egyszerre az egész országot? Az egész béketábort? — A feleséged bezzeg örült volna — és Zsiga beleszagol a pohárba. — Ez a pálinka is tőlünk való. — Hol van az már! —, s Csegei újra tölt a poharakba, isznak. ■ — A Területi Szövetségnél fellebbezd meg a leváltásodat, s amíg nincs döntés, maradj a faluban.. Majd kitalálok valamit. A téesz-iroda előtt ütöttkopott Pobeca áll,meg egy pillanatra, sovány, szemüveges fiatalember lép ki belőle, búcsút int a zsúfolt autónak —Háromkor itt! — s az iroda felé indul. Az autó továbbegy A tömésfalú, innen-onnan összekoldult bútorokkal berendezett irodában Csorvás Tibort találja, a főkönyvelőt. Most másik ruhában van, de most is olyan elegáns, mint egy vidéki bonviván. Nyakkendőjében tű. Az újságíró kinyúlt, kikönyökölt pulóverben. Köszön, bemutatkozik. — Galambos, a megyei lap munkatársa— Csorvás Tibor főkönyvelő. Csorvás fölélénkülve ugrik talpra, kijjebb húz egy sziket. — Foglaljon helyet az elvtárs. Az újságíró leül, aktatáskáját az íróasztalra helyezi. — Niklai elvtárssal szeretnék beszélni. Az elnökkel. — Momentán házon kívül van. Milyen ügyben? — Hát..- hogy is mondjam... kicsit szeretnék, körülnézni. — Elvigyorodik. — Nehogy elveszítsük a kapcsolatot a néppel. — írni akar rólunk az elvtárs? — Csorvás felvillanyozódik. — Hát itt van is miről... — Az elnök elvtárs mikor jön be? — Holnap reggel — feleli őszintén Csorvás, aztán észbekap. — Azt Gézánál sosem lehet tudni. Várja meg! — ajánlja mohón s a nyitott ablakon kikiabál az udvarra. — Pista bácsi[ Pista bácsi] — Itt vagyok — hallatszik kívülről egy vastag férfihang-Csorvás kinyújt az ablakon egy húszast. — Hozzon két jéghideg sört a cukrászdából. Ha nincs behűtve, adjanak egy korsó jégkockát. — Visszaül. — Én már régóta csodálkozom, hogy rólunk soha nem ír a helyi sajtó. A Televízió már háromszor is járt itt, de a helyi... — Kétszáznyolcvan falu van a megyében — magyarázza Galambos — s én vagyok egyedül a mezőgazdasági rovat. Nem jutok el mindenhova. — Igen, igen, de azt azért értékelni kellene, hogyan csinált itt Niklai a semmiből nagyüzemet. És ahogyan kiválogatta a munkatársait... — Az újságíró zavarban van, de Csorvás nem veszi észre. Végre magáról beszélhet. — Nekem például az életemet mentette meg. — Hogy-hogy? — udvariaskodik Galambos. — 1952-ben kuláklistára tették az apámat- Én másodéves voltam az egyetemen, persze, azonnal kirúgtak. Mire hazajöttem, itthon elvették a földünket, a házunkat, a házunkat is, a tanácselnök költözött bele... — Hirtelen. — Maga hány éves? — Harminc. — Akkor azt sem tudja, mi volt az a kuláklista — mondja Csorvás szemrehányóan. — Dehogynem, tanultuk... (Folytatjuk) 1972. március 15. szerű ® 1942. március 15 krónikájából 1942 TAVASZÁN a magyar politikai élet egész levegőjében érződött, hogy egymás március következik. Még a polgári ellenzéki pártok felismerték, hogy ez a máriscius 15-e más lesz, mint a többi. A Történelmi Emlékbizottság február végi felhívásának nyomán, a Kommunisták Magyarországi Pártja felvilágosító és mozgósító munkájának a munkásság eredményeként, már hetekkel korábban készült március 15-e méltó megünneplésére. A párt röpcédulái és a Szabad Nép márciusi száma munkásosztályt 1848 forradalami örökösének nevezte szabadságharcra buzdított és a németek, s hazai bérenceik ellen. A szakszervezetek, a munkás kulturális és sportegyesületek aktivistáit a kommunisták agitációs, valamint szervező munkájának eredményeként áthatotta a forradalmi március tüze. Az üzemekben koszorúkra gyűjtöttek, zászlókat, jelszavas táblákat, Petőfi, Táncsics, Kossuth és Ady képeket készítettek. A jobboldal is érezte, hogy válaszúihoz érkezett. Ezt mutatja, hogy a szociáldemokrata Peyer és a kisgazdapárti Nagy Ferenc szembefordult a készülődéssel. A Történelmi Emlékbizottság tagjai közül többnek az volt a fő gondja, hogy időben visszavonja aláírását a kiáltvány alól. (A Történelmi Emlékbizottság, mint ismeretes, a KMP kezdeményezésére alakult meg, s zömében a nemzeti eszméhez, a függetlenségi gondolathoz a későbbiek során is hű maradt politikusokból, írókból, tudósokból, újságírókból állt.) A március 14-én este Vigadóban tartott forró hangulatú Petőfi-est már előszele volt a másnapi tüntetésnek. Az ünnep délutánján a munkások szervezeteikben találkoztak és onnan vonultak a Petőfi tér környéki utcákba. Miután a Történelmi Emlékbizottság tagjai a szobor felé a »a indultak, a környező utcákból némán, ünnepélyesen megindult a tömeg is. A Petőfi szobor talapzatára az ipari munkások nevében Katona János bőripari munkás és Somogyi Miklós építőmunkás, a Független Kisgazdapárt részéről Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nemzeti Parasztpárt nevében a Kovács Imre, a haladó értelmiség megbízásából Bernáth Aurél festőművész helyezett el koszorút. A terv eredetileg az volt, hogy a Petőfi-szobornál csak néma tüntetés lesz. Utána a tömeg a Kossuth-szoborhoz vonult volna, hogy ott bontsa ki transzparenseit, emelje magasba jelszavas tábláit, tüntessen a háború ellen. A Petőfi téren azonban a hangulat már olyan parázslóvá vált, hogy elég volt egyetlen kiáltás: „Le a háborúval!” — s kirobbant a viharos erejű tüntetés. Egy másodperc alatt előkerültek a transzparensek, a jelszavas táblák, a magyar szabadságharc hőseinek arcképei. Az egész tér egycsapásra zászlódíszbe öltözött és elemi erővel zúgtak a jelszavak: „Vesszen Hitler!”, „Vesszen a háború!”, „Különbékét !”, „Munkásegység!” „Munkás-paraszt szövetség!”, „Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!” A TÜNTETŐ menet ezután elindult a Kossuth-szobor felé. A Történelmi Emlékbizottság jobboldali tagjai — gróf Dessewffy Gyula és Kovács Imre — kiálltak a sorból. A tömeget, melyhez menetközben sok utcai járókelő is cesatlakozott, ekkor már a kommunisták vezették... nyi Amikor a nyolc-tízezer főmenet a Főkapitányság épülete elé rendőrök útját ért, riadó autós állták. Az épületből gumibotos rendőrök rohantak elő. A rendőrroham a tüntetőket a mellékutcába szorította, több száz tüntetőt a főkapitányság épületébe tereltek. A rendőrök a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagjait keresték. A tüntetők adatait feljegyezték és — a politikai priuszosok kivételével — mindenkit elbocsátottak, az igazoltatott kommunistákat azonban több rendőrkopó is követte. A jobboldali szociáldemokraták is hozzásegítették Horthy politikai rendőrségét, hogy kommunisták nyomára vezessség őket és — a baloldali szociáldemokratákkal együtt — kiszolgáltassák a rendőrségnek. A tüntetés számos, messze mutató politikai és történelmi tanulsággal szolgált, így jobboldali szociáldemokratákaról ismét bebizonyosodott, hogy kritikus helyzetben cserbenhagyják a munkásosztályt, a dolgozó népet és a horthysta reakció oldalára állnak. Az is Peyernek és társainak lelkén szárad, szándékosan leszűkítették hogy az emlékezetes tüntetés munkás tömegbázisát. A harminc évvel ezelőtti nagyszabású tüntetés akkor zajlott le, amikor szerte Európában náci csizmák koppantak, hazafiakkal teltek meg a börtönök, spiclik és besúgók leselkedtek mindenütt. Elég volt egy bíráló megjegyzés, s az elégedetlenkedő már is internáló táborban találta magát. Ennek tükrében különösen nagy jelentőségű az 1942. március 15-i tüntetés, annak demonstrálása, hogy a Horthy-fasizmus sem tudta kiirtani a magyar nép forradalmi szellemét, s népünk legjobbjaiban „elevenen élt a forradalom és a szabadságharc eszménye. A nagy tüntetés bebizonyította, hogy e tömegeknek volt hivatott szervezőjük kommunisták és vezetőjük, a Magyarországi Pártja. Az is bebizonyosodott, hogy a kommunisták és az ellenzéki pártok közötti ideológiai különbség nem , lehet akadálya a függetlenségi harc közös frontja kialakításának. ÍGY VÁLT a harminc év előtti nagy tüntetés a nép« frontmozgalom, a nemzeti összefogás történelmi példájává, az antifasiszta és háborúellenes nemzeti összefo gás erőforrásává. (B. B.) Bánfi József: Petőfi és Kossuth