Dolgozók Lapja, 1972. március (27. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-15 / 63. szám

4 Az ezeréves szeszt GBöOip 20. A spanyol lovasok K­onstancia — Imre ki­rály felesége — spa­nyol lovagjai közül többen nemcsak az előkelő és vidám udvari életben vet­tek részt, hanem a következő évtizedekben a politikai és hadi életben is kimagasló cse­lekedeteket vittek végbe, ami­vel beírták nevüket a magyar történelembe. Katona József Bánk bánjának Simon és Mir­hál bánja valóságosan létező, részben spanyol eredetű fő­emberek voltak, akikről számos korabeli feljegyzés és oklevél tanúskodik. Részletes ismer­tetést ad róluk krónikájában Kézai Simon: „Simon és öccse Mihály is­pánok nemzetsége, kiket Mar­­tonfalvaiaknak neveznek, III. Béla fia, Emirik Imre király napjaiban jött be Magyaror­szágba Konstancia királynéval, Aragónia királyának leányá­val, aki Emirik királynak volt a felesége, tisztes lovagokat és igen illő fegyveres cselédséget hozva magával. Mivel nemzet­ségük egy nagy gróffal igaz­ságos és bizonyos perek­ miatt állandóan küzdött, végül se­reget­­ gyűjtve harcolt állító­lag ama nagy gróf ellen. Mi­kor a mondott nagy grófot Simon és Mihály grófok aty­ja, Simon és nagybátyjuk Bertram, elfogva megölték, s emiatt Simon és Bertram el­lenségeskedést vontak ma­gukra: az említett királyné­val elsőkül jöttek Pannóniába. Előkelőségüket felismerve Emirik király örömmel fogad­ta és tudvalévőleg terjedel­mes, nagy hűbérekkel ruházta fel őket Magyarország külön­böző részeiben. Mivel pedig a többször em­lített nemzetségnek Ispánia or­szágban több vára van, s egyikük fővár, amelyet Baiot­­nak neveznek, ezért a mon­dott ispánok és elődeik első magyarországi szállásukat Nyergedszeg, később Nyerges­újfalu körül Bajótnak nevez­ték el. Nemzetségük pajzsukon Sast szokott hordani, amelyet más lovagok, grófok Ispániában, Spanyolországban nem mer­nek viselni. Mégpedig azért, mert a monda szerint a tuni­szi szultán seregét, amely Mai­orca és Minorca szigeteket hajókon, hajóhadakkal elfog­lalta, Aragónia királyának egyéb vitézei, lovagjai el­­fogytával az ő nemzetségük űzte ki. Azért a király és az ország katonasága törvénnyel határozta el, hogy címer, amely teljesen a korábbi volt, címeralak nélkül, piros sasra változzék Konstancia királyné elhozta magával Simon és Bertram a­’61 nővérét, névszerint To­­tát, aki oly forrásos és igen szép volt, hogy azon időben alig akadt a világon hasonló. Ezen szűznek hozzá férjül adták Konrád fiát, Benedek herceget Martonfalvával, mely nászajándék volt Emirik ki­rály és Konstancia királyné részéről.” A Krónikában „boioti”-nak mondott spanyol nemzetség magyar nevét az Esztergomtól nem messze fekvő Bajót köz­ségtől kapta, ahol birtoka volt. E­nnek a nem­­zetségnek legismertebb tagja, Simon, az esztergomi várnagy, a „Comes Castri Strigoniensis" volt a tatárok ostroma idején. Róla szól nagy elismeréssel Rogerius mester is, mivel sikeresen állt ellen az ostromlásnak. Kiváló szol­gálatait IV. Béla is méltón jutalmazta, amiről 1243. ja­nuár 24-én kelt oklevele tesz említést:­­„... méltányolva Simon és Bertrand sokszoros szolgála­tait, amelyeket a mi atyánk­nak, Andrásnak, nekünk ma­gunknak, s nem kevésbé or­szágunknak dicséretes módon részben külföldi követi meg­bízásaik teljesítésével, testi épségük védelmével saját a tatárok támadásai során, s különösen az esztergomi vár megtartásával cselekedtek, nekik Chenke földét adomá­nyozzuk.” Okleveleink más alkalmak­kor is megemlékeznek Simon­ról és testvéréről, Bertrand grófról. Az utóbbiról, ki győ­ri ispán is volt, tudjuk, hogy 1232-ben Rómában a Szent­széknél járt, mint II. Endre követe. A tatárjárás után pe­dig, 1248-ban IV. Béla köve­teként ment Lyonba, az akkor ott tartózkodó pápához. mét­a­ni család Bajóti—Nagymarta­birtokolja. Igaz, hogy ez a hír elég szomorú, mert arról szól, hogy a család egyes tagjai véres harcot vív­tak egymás ellen, s háborús­kodásukban a várat is lerom­bolták. Ez a rombolás azon­ban mégsem lehetett mert alig öt év múlva teljes, arról hallunk, hogy Csák Máté hí­vei elfoglalták a bajóti várat. Arra lehet ebből következtet­ni, hogy a Bajóti—Nagymar­toni család nem tartozott Ká­roly Róbert leghűségesebb hí­vei közé. A vár helyét legvalószínűb­ben a templomdomb északi ol­dalának a táján kereshetjük, ahol „nem messze a temp­lomtól,­ a múlt század máso­dik felében még láthatók vol­tak a hajdani várnak földbe temetett romjai.” Templomuk tornya és hajó­jának egy szakasza ma is őr­zi az első építés idejéből szár­mazó román formákat. A templom védőszentjei: Simon és Juda. Nyilvánvaló bizonyí­téka annak, hogy alapítója és építtetője maga Simon comes, a híres esztergomi várnagy volt, s erre vallanak azok a stílusbeli rokonságok is, ame­lyek az esztergomi Várpalota egyes részletei, valamint bajóti torony ikerablakai kö­­­zött felismerhetők. Valószínű, hogy a templom a XIII. szá­zad elején épült, de minden­esetre még a tatárjárás előtt. A későbbi építkezéseket első ízben a tatárjárás pusztításai tették szükségessé. S­imon comest, az eszter­gomi várnagyot egyéb­ként okleveleink nem egyszer „Symon latinus”-nak illetőleg „Symon comes lati­­nus”-nak is nevezik. Jóval ha­lála után pedig, 1269-ben „gallicus”-ként történik róla említés. Mindez arra vall, hogy ez a spanyol eredetű család is beletartozott az esztergomi latinok népességébe­ , Bajóti váruk nyomtalanul eltűnt. Hogy milyen volt, mikor pusztult el, arra nézve s nincsenek adataink, de azt tudjuk, hogy 1317-ben Károly Róbert oklevelében királyi várként szerepelt. Néhány év­ (következik: „Sigillum latino­­vel később azonban már is­ rum”) Nagy Zoltán AZ ÉPÍTŐIPARI SZÁLLÍTÁSI VÁLLALAT GYŐRI ÜZEMEGYSÉGÉNEK LABATLANI .I RENDELTSÉGE felvesz ,E” kategóriával rendelkező GÉPKOCSIVEZETŐKET, AUTÓSZERELŐKET,­­ ÜTŐ VILLAMOSSÁGI ’ •SZERELŐKET, és SEGÉDMUNKÁSOKAT. izet és kollektív szerződés szerint. Jelentkezés a lábatlani kirendeltség vezetőjénél DOLGOZÓK LAPJA 0.alqáezi ürzsé^d: (9.) Csegei negyvenéves, kilencvenkilós csizmát és ki­­ülepesedett nadrágot hordó „paraszt”. Húsz éve dolgozik az apparátusban a legkülönbö­zőbb beosztásokban. Ő az, aki mindig ott áll helyt, aho­va „a párt állítja”. Két hat­hónapos pártiskolát végzett és a Népszabadságot sem olvassa el, mert hozzászokott, hogy ami fontos belőle, arról úgyis megkapja megyei, vagy járási értekezleten, többféle brosú­rában a tájékoztatást — bár a brosúrákat megintcsak nem olvassa el, mert hozzászokott, hogy ami fontos belőlük, arról úgyis megkapja megyei, vagy­ járási értekezleten a tájékoz­tatást... A különben üres pán­célszekrényből elővesz egy dem­izson vizespoharat, pálinkát, meg két leteszi a do­hányzóasztal lapjára elé, s tölt a poharakba. Zsiga magáét kicsit megemeli, s le­d­önti. Selyem Zsiga önkéntele­nül megrázkódik a büdös szilvapálinkától — ő nem ilyenhez van szokva, ő nem •zik, vagy csak márkát. De p prsze, nem mutatja. Csegei f idős arca nem árul el sem­­mi jót. — Az én nevemet miért köpted be? — Gondoltam, minél na­gyobb neveket mondok, annál könnyebben elsimítják az ügyet. Csegeinek jólesik a bók: nagy nevek ! Nemcsak a rend­őrségen vált be — most is beválik. Csegei haragja irányt változtat: — Ez már a második eset! Hogy semmiségekért levált valakit! Hatalmi mániája van ennek a Niklainak, vagy mi...? Most megint én segít­sek rajtad. Mire kellett száz­húsz kiló hal? Zsiga sóhajt. — Kiszámítottam, ha min­denkinek csak öt kilót adok, márpedig annyit muszáj... — Mért nem vesztegeted meg egyszerre az egész or­szágot? Az egész béke­tábort? — A feleséged bezzeg örült volna — és Zsiga bele­szagol a pohárba. — Ez a pá­linka is tőlünk való. — Hol van az már! —, s Csegei újra tölt a poharakba, isznak. ■ — A Területi Szövetségnél fellebbezd meg a leváltásodat, s amíg nincs döntés, maradj a faluban­.. Majd kitalálok va­lamit. A téesz-iroda előtt ütött­­kopott Pobeca áll,meg egy pil­lanatra, sovány, szemüveges fiatalember lép ki belőle, bú­csút int a zsúfolt autónak —­­Háromkor itt! — s az iroda felé indul. Az autó tovább­­e­gy­ A tömésfalú, innen-onnan összekoldult bútorokkal be­rendezett irodában Csorvás Tibort találja, a főkönyvelőt. Most másik ruhában van, de most is olyan elegáns, mint egy vidéki bonviván. Nyak­kendőjében tű. Az újságíró kinyúlt, kikönyökölt pulóver­ben. Köszön, bemutatkozik­. — Galambos, a megyei lap munkatársa­— Csorvás Tibor főkönyve­lő. Csorvás fölélénkülve ugrik talpra, kijjebb húz egy sziket. — Foglaljon helyet az elvtárs. Az újságíró leül, aktatáská­ját az íróasztalra helyezi. — Niklai elvtárssal szeret­nék beszélni. Az elnökkel. — Momentán házon kívül van. Milyen ügyben? — Hát..- hogy is mondjam... kicsit szeretnék, körülnézni. — Elvigyorodik. — Nehogy el­veszítsük a kapcsolatot a nép­pel. — írni akar rólunk az elv­társ? — Csorvás felvillanyo­­zódik. — Hát itt van is miről... — Az elnök elvtárs mikor jön be? — Holnap reggel­ — feleli őszintén Csorvás, aztán ész­bekap. — Azt Gézánál sosem lehet tudni. Várja meg! — ajánlja mohón s a nyitott ab­lakon kikiabál az udvarra. — Pista bácsi[ Pista bácsi] — Itt vagyok — hallatszik kívülről egy vastag férfihang-Csorvás kinyújt az ablakon egy húszast. — Hozzon két jéghideg sört a cukrászdából. Ha nincs behűtve, adjanak egy korsó jégkockát. — Visszaül. — Én már régóta csodálkozom, hogy rólunk soha nem ír a helyi sajtó. A Televízió már háromszor is járt itt, de a he­lyi... — Kétszáznyolcvan falu van a megyében — magyaráz­za Galambos — s én vagyok egyedül a mezőgazdasági ro­vat. Nem jutok el minden­hova. — Igen, igen, de azt azért értékelni kellene, hogyan csi­nált itt Niklai a semmiből nagyüzemet. És ahogyan ki­válogatta a munkatársait... — Az újságíró zavarban van, de Csorvás nem veszi észre. Végre magáról beszélhet. — Nekem például az életemet mentette meg. — Hogy-hogy? — udvarias­­kodik Galambos. — 1952-ben kuláklistára tet­ték az apámat- Én másodéves voltam az egyetemen, persze, azonnal kirúgtak. Mire haza­jöttem, itthon elvették a föl­dünket, a házunkat, a házun­kat is, a tanácselnök költözött bele... — Hirtelen. — Maga hány éves? — Harminc. — Akkor azt sem tudja, mi volt az a kuláklista — mondja Csorvás szemrehányóan. — Dehogynem, tanultuk... (Folytatjuk) 1972. március 15. szerű ® 1942. március 15 krónikájából 1942 TAVASZÁN a magyar politikai élet egész levegőjé­ben érződött, hogy egy­más március következik. Még a polgári ellenzéki pártok felismerték, hogy ez a már­is­cius 15-e más lesz, mint a többi. A Történelmi Emlék­­bizottság február végi felhí­vásának nyomán, a Kommu­nisták Magyarországi Pártja felvilágosító és mozgósító munkájának a munkásság eredményeként, már hetekkel korábban készült március 15-e méltó megünneplésére. A párt röpcédulái és a Sza­bad Nép márciusi száma munkásosztályt 1848 forradal­a­mi örökösének nevezte szabadságharcra buzdított és a németek, s hazai bérenceik ellen. A szakszervezetek, a mun­kás kulturális és sportegyesü­letek aktivistáit a kommunis­ták agitációs, valamint szer­vező munkájának eredménye­ként áthatotta a forradalmi március tüze. Az üzemekben koszorúkra gyűjtöttek, zászló­kat, jelszavas táblákat, Petőfi, Táncsics, Kossuth és Ady képeket készítettek. A jobboldal is érezte, hogy válaszúihoz érkezett. Ezt mu­tatja, hogy a szociáldemokra­ta Peyer és a kisgazdapárti Nagy Ferenc szembefordult a készülődéssel. A Történelmi Emlékbizottság tagjai közül többnek az volt a fő gondja, hogy időben visszavonja alá­írását a kiáltvány alól. (A Történelmi Emlékbizottság, mint ismeretes, a KMP kez­deményezésére alakult meg, s zömében a nemzeti eszméhez, a függetlenségi gondolathoz a későbbiek során is hű ma­radt politikusokból, írókból, tudósokból, újságírókból állt.) A március 14-én este Vigadóban tartott forró han­­­gulatú Petőfi-est már elősze­le volt a másnapi tüntetésnek. Az ünnep délutánján a mun­kások szervezeteikben talál­koztak és onnan vonultak a Petőfi tér környéki utcákba. Miután a Történelmi Emlék­­bizottság tagjai a szobor felé a »­a indultak, a környező utcákból némán, ünnepélyesen megin­dult a tömeg is. A Petőfi szo­bor talapzatára az ipari mun­kások nevében Katona János bőripari munkás és Somogyi Miklós építőmunkás, a Füg­getlen Kisgazdapárt részéről Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nemzeti Parasztpárt nevében a Kovács Imre, a haladó értel­miség megbízásából Bernáth Aurél festőművész helyezett el koszorút. A terv eredetileg az volt, hogy a Petőfi-szobornál csak néma tüntetés lesz. Utána a tömeg a Kossuth-szoborhoz vonult volna, hogy ott bont­sa ki transzparenseit, emelje magasba jelszavas tábláit, tüntessen a háború ellen. A Petőfi téren azonban a han­gulat már olyan parázslóvá vált, hogy elég volt egyetlen kiáltás: „Le a háborúval!” — s kirobbant a viharos erejű tüntetés. Egy másodperc alatt előkerültek a transzparensek, a jelszavas táblák, a magyar szabadságharc hőseinek arc­képei. Az egész tér egycsa­­pásra zászlódíszbe öltözött és elemi erővel zúgtak a jelsza­vak: „Vesszen Hitler!”, „Vesszen a háború!”, „Kü­lönbékét !”, „Munkásegység!” „Munkás-paraszt szövetség!”, „Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!” A TÜNTETŐ menet ezután elindult a Kossuth-szobor felé. A Történelmi Emlékbi­zottság jobboldali tagjai — gróf Dessewffy Gyula és Ko­vács Imre — kiálltak a sor­ból. A tömeget, melyhez me­netközben sok utcai járókelő is cesatlakozott, ekkor már a kommunisták vezették... nyi Amikor a nyolc-tízezer fő­menet a Főkapitányság épülete elé rendőrök útját ért, riadó­ autós állták. Az épületből gumibotos rend­őrök rohantak elő. A rendőr­roham a tüntetőket a mellék­utcába szorította, több száz tüntetőt a főkapitányság épü­letébe tereltek. A rendőrök a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagjait keresték. A tüntetők adatait feljegyezték és — a politikai priuszosok kivételével — mindenkit el­bocsátottak, az igazoltatott kommunistákat azonban több rendőrkopó is követte. A jobboldali szociáldemokraták is hozzásegítették Horthy po­litikai rendőrségét, hogy kommunisták nyomára vezes­­s­ség őket és — a baloldali szo­ciáldemokratákkal együtt — kiszolgáltassák a rendőrség­nek. A tüntetés számos, messze mutató politikai és történelmi tanulsággal szolgált, így jobboldali szociáldemokraták­a­ról ismét bebizonyosodott, hogy kritikus helyzetben cser­benhagyják a munkásosz­tályt, a dolgozó népet és a horthysta reakció oldalára állnak. Az is Peyernek és tár­sainak lelkén szárad, szándékosan leszűkítették hogy az emlékezetes tüntetés munkás tömegbázisát. A harminc évvel ezelőtti nagyszabású tüntetés akkor zajlott le, amikor szerte Eu­rópában náci csizmák kop­­pantak, hazafiakkal teltek meg a börtönök, spiclik és be­súgók leselkedtek mindenütt. Elég volt egy bíráló megjegy­zés, s az elégedetlenkedő már­­­ is internáló táborban találta magát. Ennek tükrében külö­nösen nagy jelentőségű az 1942. március 15-i tüntetés, annak demonstrálása, hogy a Horthy-fasizmus sem tudta kiirtani a magyar nép forra­dalmi szellemét, s népün­k legjobbjaiban „elevenen élt a forradalom és a szabadság­­harc eszménye. A nagy tün­tetés bebizonyította, hogy e tömegeknek volt hivatott szervezőjük kommunisták és vezetőjük, a Magyarországi Pártja. Az is bebizonyosodott, hogy a kommunisták és az el­lenzéki pártok közötti ideo­lógiai különbség nem , lehet akadálya a függetlenségi harc közös frontja kialakításának. ÍGY VÁLT a harminc év előtti nagy tüntetés a nép« frontmozgalom, a nemzeti összefogás történelmi példá­­jává, az antifasiszta és há­­borúellenes nemzeti összefo­ gás erőforrásává. (B. B.) Bánfi József: Petőfi és Kossuth

Next