Komáromi Lapok, 1918. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1918-07-06 / 27. szám

Harminckilencedik évfolyam. 27. szám, Komárom, 1918. Július 6. LAPOK KOMÁROMMEGYEI KÖZLÖNY Politikai és társadalmi lap. Előfizetési ár helyben és vidékre: Egész évre 16 K Félévre 8 K Negyedévre 1 K Egyes szám­ára: 30 fillér. Megjelenik minden szombaton. Lapvezér: TUBA JÁNOS. Főszerkesztő: KISS GYULA dr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Komárom, Nádor­ u. 29., hová úgy a lap szellemi részét illető közlemények, mint a hirdetések, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Kéziratokat nem adunk vissza. A rágalom szele fujdogált egy-két hét óta erre mifelénk is. Hihetetlenül ostoba híreket suttogtak a rém­látók, melyek eredetét az első pillanatban könnyű volt kitalálni. Az antant fegyverei között kezdettől fogva nagy szerepet játszott a rágalom, a kút­mérgezésnek ez a leggyalázatosabb formája. Gaz ügynökei által robbanó hír­­bombákat helyezett el az ellenséges álla­mokban, azt remélvén, hogy ezzel meg­zavarja a front mögötti békét s ily módon meggyöngili magát a frontot is. Ezek a bombák eddig csak a cse­heknél s egyes szláv töredékeknél értek el hatást. Mi magyarok mosolyogva álltuk az ántánt rágalomhadjáratát s ügyet sem vetettünk a feketelelkü angol véruzsorás aljas üzelmeire. Most azonban, mikor a rágalom sa­rát már a királyné fölkent személyére is rá akarták fröcscsenteni, fölháborodik a lelkünk s mélységes undorral utasitja vissza az ántant boszorkánykonyhájának legújabb főzetét. A magyar nemzet a háború legiszo­nyúbb vérzivatarában is­ megőrizte fel­tétlen nyugalmát és lelki egyensúlyát. A magyar lélek fehér maradt a világfelfor­dulás fekete áradatában is s nem ül fel a fegyverrel boldogulni nem tudó ellenség elvetemedett aknamunkájának. Nálunk még a gyerekek se hiszik el azt a hülye rágalmat, melyet a legutóbbi gyászos ese­ményekkel kapcsolatban a királynőről ter­jesztettek az ántánt fizetett bérencei. Ez a rágalomágyú tehát visszafelé sült el s az ellenség lelkületét a maga visszataszító aljasságában illusztrálta a józanul gondolkozó épelméjű polgárok előtt. Mi magyarok nem vagyunk gyar­mati vadtörzs, melyet a hazugságok színes üveggyöngyeivel orránál fogva lehet vezetni. Mi gondolkozunk és mérlegelünk. S mert gondolkozunk és mérlegelünk : lát­juk a célt is, a szándékot is, mely átlátszó, mint az üveg. Lerombolni a tekintélyt, meglazítani minden erkölcsi köteléket, demoralizálni a háború nyomása alatt kínlódó lakos­ságot, szóval megé­rgezni a lelkeket, hogy összetörjenek a jogrend oszlopai s beomoljanak az állam épületeinek tartó gerendái. Ezt akarja az ántánt. Ezt akarja abban a hiszemben, hogy egy ily módon összeroppant állammal és társadalommal könnyű lesz elbánni. Hát csak akarja. A magyar parla­ment már megadta a méltó választ erre a jámbor akaratra s a nemzet nevében lelkes egyhangúsággal rótta le a hódolat, hűség és ragaszkodás adóját a magyar királyné iránt. A további feleletet vitéz katonáink fogják megadni. Mert ha a balszerencse beköszönt is néha csapataink közé s a végzet vak sze­szélye nyújt is ideig-óráig tartó sikereket ellenségeinknek, azért a magyar katona­­­ ügyünk igazságában bízva — sohase veti ki lelkéből a győzelmi akaratot s nem tartja fel a kezét rabszolgái meg­hódolásra. Mert ha fáj is nekünk a Piave ár­hullámait pirosra festő sok drága magyar vér hullása, ha könnyes szemekkel gon­dolunk is vissza a gyászos júniusi napokra, azért a csüggedés nem bénítja meg lel­keinket, azért a magyar nemzet nem lapul meg gyáván ellenségei előtt. Folytatja a harcot vitézül, rendület­lenül a végső győzelemig vagy a tisztes­séges békéig. A magyar megmarad annak, ami volt. Keménynek, bátornak, oroszlánszívű­nek, régi hűséget meg nem szegőnek. KOMÁROMI lapok táblá­ja. Tömörkény. Irta: Szávay Gyula. Mi szent Gangesünk, te földünkön születő, Földünkön elhaló száz magyar folyó, Szőke imádottja minden poétáknak, Akiknek a lelke lelkünkből való, — Hol van az a fiad, ki szerelmes szemmel Úgy el tudta nézni futó folyamod? Keresed-e lelkét, keresed-e arcát, Mikor lágy haboddal az ősváros partját Csobogva-suhogva végigcsókolod ? Mert a te fiad volt. Mély, komoly, szelíd, az Áhitat csöndjébe betemetkező, Mint partjaid mentén gyermekmosolyával Az egekre néző virágos mező. Százszinü virágát öntudatlan díszben Hajtja ki szivéből az is ragyogón, Mintha a szemeknek reálágyulása, Boldogságba olvadt odacsillogása Csak egy érthetetlen nagy babona van. És mint a mezőknek zöld facsemetéit Anyai emlődön te szoptatgatod, Sugalló telkedbe mártogatta ő is Érni, nevelődni a gondolatot, S hogy is ne lett volna magyar, tőrül metszett, Magyar szívnek kedves minden szál virág, Ha apjok szivéből világra születve A te fodros, édes ringató öledbe Gyenge száraikat le-leh­ajtják. Éjek éjszakáin, mikor a hunyó nap Dorozsma mögött már vasmacskát vetett, Szótalan beszéddel egymásba merülve Sokat, szőttetek ti titkos terveket, Ma sem tud azokról, csak a csillagtábor, A hab elfutott, az róluk nem locsog, Bizony néha, mikor végeztetek végre,­­ Tologatták is már a napot az égre A marostoroki móc tutajosok. Hanem ahogy aztán pávasátorozva Egész tündöklésben a nap felragyog. Jönnek sorra­ rendre kétkezi munkások, Vizenjáró népek s más-más magyarok. Homokos világból, gerendás szobákból Napos tájak hus-vér hü alakjai, — Róluk lehetett bár szó a csendes éjben, Az ő dolgaikat terveztétek szépen Célszerű irányba igazítani. Van is róluk írás, van is róluk festmény, S imádságos könyvbe eltett költemény, Vizenjáró lelkű kétkezi munkás volt Jegyzett már hadikölcsönt? Ő maga is, a te jó niad szegény. Úgy is kellett volna, hogy oda temessék Pogány pompa szerént vized ölibe, Mint Atilla királyt, Árpád fejedelmet, S fűzek, szederindák könnyhulatás mellett Úgy hajoljanak az ágya fölibe. Poétás gyereked teneked volt mindég, Énekes, hegedűs és istóriás Az is a tiéd volt, szabadságunk harcán Segesvár halottja, az a glóriás. Ezt a kisöcsét te magadnak nevelted S ő se szeretett mást, csakis tégedet, Azért voltatok úgy egybenőve ketten. Fájdalmatok azért volt oly véghetetlen, Mikor az ő napja besötétedett. Siró füzeseknek hullhat is a könnye, Nem nevel ily fiat már a magyar ég, Palántáinkból a cifra művelődés Ennek a fajtáját iriogatja rég. Jönnek tán nagyobbak, csudára valóbbak, De szeretnivalóbb s miénkebb jön-e? Kinek a szivéből magyar zamat csordul, Ki drágakövet fejt magyar kavicsokból, S kinek csak fajában telik öröme. Az ő sok írása biblia lesz egykor, Akik azt olvassák, igy szólnak reá: Misénk! tudja, éli,­ POLITZER |WOR me­l­ i és elmondja, hogy Komárom, Nádor-utca Ifi* Tr-------rz-. Üzletében a legszebb minőségű férfi cipőig divatárui*, fehérneműéi* stb. kaphatói**

Next