Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-01-10 / 2. szám
1 Hatvanharmadi vioiyam Okresná kmznica Historické oddelenie 945 33 KOMÁRNO 2. szám Politikai, társadalmi és közgazdasági lap — A Komárom Vármegyei Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, a Vármegyei Tűzoltószövetség, a Vármegyei Daloskerület és a Vármegyei Állattenyésztési Egyesület hivatalos lapja Előfizetés: Elmést évre 10 pengő, félévre 5 pengő, negyedévre 2.50 pengő. Egyes példány ára 0.20 pengő. Alakította: néhai TUBA JÁNOS. — Főszerkesztő: DR. GAÁL GYULA. Felelős szerkesztő: DR. KÁLLAY ENDRE. Szerkesztő: DR. BÁRÁNYAY JÓZSEF. Főmunkatársak: SZOMBATHY VIKTOR és NEHÉZ FERENC. Szombat, 1942. január Z0. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nádor ucca 29. sz. Telefon: 80. Megjelenik minden szombaton. Kéziratokat nem adunk vissza. A trianoni szégyentörvényt ki kell szakítani a magyar törvénykönyvből. — hangoztatja a Magyar Nemzeti Szövetség decemberi közgyűlésén elfogadott határozati javaslata. Az 1920. június 4.-én Trianonban kötött békeszerződés, helyesen békeparancs becikkelyezéséről szóló 1921. évi XXXIII. l.-nak, mint a magyar nemzetet megalázó igazságtalan törvénynek a magyar törvénytárból törlését követeli a határozati javaslat, mert »a becikkelyezés az 1920. évi november 13.-án tartott nemzetgyűlés tekintélyes számú tagjának ott felolvasott tiltakozása szerint nem alkotmányosan és a törvény szövegéből is kitűnően külső kényszer hatása alatt jött létre. Szomorú emlékeket idéz fel bennünk ez a minden tekintetben tiszteletreméltó és komoly figyelmet érdemlő határozati javaslat. Megelevenedik előttünk a vesztett világháború, az ezt követő négy hónapos kommunizmus, majd az ennek betetőzését jelentő román megszállás utáni, lelkileg és anyagilag teljesen leszegényedett Magyarország, melynek koldusköntösére a koszlprzes profitéhség • hiénahada is kocka vetett, eszünkbe •» í I Ir ”, r*f»külljei, a vagonlakói,.. .1.. Hústalanok, az éhezők és fázok e*r^z légiói, a nyomor és pusztuló minden vonalon. Ez a mélypontra jutott rszág állt vádlottként Trianonban az elbizakodott győztesek arbitrázsa előtt. Könnyű volt tehát elmarasztalni, könnyű volt rákényszeríteni a megalázó békét, ökölbe szorult ugyan tízmillió magyar dolgos kéz, de mai nem tudott, hiányzott belőle az erő, hiányzott az izmok rugalmassága, elszívta azt belőlük a mindennapi kenyér gondja, a sok-sok egyéni tragédia. És még ebben a kétségbeejtő állapotban is akadtak elszánt magyarok, akik inkább választották volna a nemzeti halált, mint a szégyenteljes megalázást. Akadtak nemzetgyűlési képviselők, akik azt az álláspontot képviselték, hogy a magyar törvényhozásuuk nem lehet és nem szabad a trianoni békeparancsot törvénybe iktatni és ezt az álláspontjukat a nemzetgyűlésen felolvasott tiltakozásukkal majd a gyűlésről demonstrative távozásukkal juttatták kifejezésre. Ám győzött velük szemben a józan ész és a mult gyar jövőbe vetett bizalom. Pedig most, huszonegy év távlatából vizsgálva az eseményeket meg kell állapítanunk, hogy a törvénybeiktatás ellenzékét több körülmény igazolta, így megállapítható, hogy a békeparancs becikkelyezését követelő beígért Ultimatum a magyar kormányhoz soha meg nem érkezett, csupán üres fenyegetés volt. A becikkelyezés megtörténte után egy hónap múlva, 1921. július 7.-én pedig a francia kamara ülésén maga Briand francia miniszterelnök és külügyminiszter kijelentette, hogy »elég egy tekintettel vetni a magyar térképre, máris megállapítható, hogy a magyar határ sem nem igazságos, sem nem végleges. S valóban, a francia országgyűlés egy teljes évig várt még a trianoni szerződés ratifikálásával. Több francia szenátor indítványára a francia törvényhozás felhívta a kormányt, küldjön ki bizottságot, amely megállapítja majd, hogy a békeszerződés alkalmazása milyen következményekkel járt Középeurópában. De leginkább igazolták ezt a lelkes ellenzéket a törökországi események. Mindez arra mutat, hogy a szerződés törvényerőre emelését kissé elsiették s a kényszerhelyzet e tekintetben nem állott be. De bármiként történt is a dolog, most már közeledik az ideje, hogy a szégyenfoltot a nemzet saját kezeivel törölje le arcáról. Utódainknak ezt a törvényt nem szabad a magyar törvénytárban megtalálniok. Ha volt is kényszerhatál, azt a müncheni nemzetközi megállapodás és annak következményei megszüntették, a törvény megmaradása tehát nemcsak a magyar nemzeti érzülettel, de ezvel a döntőbírósági ítélettel és a tényleges állapottal is ellenkeznek. Mindezek belátása késztette a huszonegy év előtti ellenzék még élő tagjait arra, hogy a Magyar Nemzeti Szövetség elé terjesszék határozati javaslatukat a hiba utólagos helyrehozása iránt. A Szövetség közgyűlése a határozati javaslatot egyhangúan magáévá tette és azt az országgyűlés két háza elé terjeszti. Most már tehát a törvényhozás feladata, hogy e kérdésben a döntő szót kimondja s a magyar nemzeti társadalom kívánságának megfelelően szentesítse a tényleges helyzetet. Elkészült Komárom város 1940. évi zárszámadása is Nemrégen számoltunk be a város 1939. évi csonka zárszámadásáról. Ezt még le sem tárgyalta a törvényhatósági bizottság közgyűlése, máris elkészült az 1910. évi zárszámadás is, amelynek összefoglaló, a fősommázatokat tartalmazó sokszorosott példányait már ki is kézbesítették a bizottsági tagoknak. Az egész zárszámadást költségkímélés kedvéért nem sokszorosították, csupán rövidebb időre bocsátották azt a bizottsági tagok rendelkezésére, hogy legalább beletekinthessenek a részletekbe is. Ezt a takarékoskodást a magunk részéről nem helyeseljük, különösen nem a zárszámadásnál. A zárszámadásból tűnik ki ugyanis, miként sáfárkodott a vezetőség a város vagyonával, itt tehát a részletekkel való foglalkozás sokkal kis óvatosabb és azok ismerete sokkal fonsabb, mint a költségvetésnél. Ha tehát a költségvetéseket gépírással sokszorosított példányokban készítik el, annál indokoltabb, hogy ugyanazt megtegyém, a zárszámadással ... Nem gondolunk mi nyomtatott sokszorosításra, ez valóban jelentékeny költségtöbbletet jelentene. De ha a zárszámadást úgyis gépírással kell elkészíteni, annak sokszorosítása már igazán jelentéktelen költségtöbblettel járna, akárcsak a költségvetésnél. Az 1940. évi zárszámadás ép úgy, mint az 1939. évi csonka zárszámadás, magán viseli az első évek próbálkozásának a bélyegét. A két városrész egyesítése után az 19 t6. évi költségvetés volt az első teljes költségvetés, ennél tehát az előző évi csonka költségvetés és zárszámadás eredménye még irányadó tapasztalatokat nem nyújtott. Úttörő munka tehát ez az első év és éppen ezért úgy is kell azt kezelni, a tárgyilagosság rovására azonban mégsem szabad figyelmen kívül hagyni azokat az észleleteket, amelyek a jövő szempontjából tanulságokkal szolgálhatnak. Éppen ezért nem hagyhatjuk szó nélkül a zárszámadás legnagyobb és leglényegesebb hiányosságát. Ez a meg nem engedett hiteltúllépésekben nyilvánul meg. Készséggel elismerjük, hogy ezeknek a már említett tapogatózás volt az oka, igen sok kérdést év közben kellett rendezni, ami természetszerűen a költségvetésben még nem történhetett meg azok ismerete híján. Az ide vonatkozó észrevételünk is ezért inkább formai mint érdemi. Az 1927. évi V. sz. törvény és az ennek végrehajtása tárgyában kiadott rendelet szerint a kötségvetés ugyanazon fejezetén betűi hitelátruházásnak van helye, ha ezt a közgyűlés megengedi. Ez annyit jelent, hogy amennyiben az ugyanazon fejezetben szereplő tételek közül az egyiknél megtakarítás mutatkozik, a másiknál pedig fedezethiány, úgy az előbbi megtakarítás ez utóbbi hiány fedezetére felhasználható. A közgyűlés a kívánt hozzájárulást ehhez a hitelátruházáshoz meg is adta, így tehát e tekintetben hiba nincs. let Ámde ugyanaz a törvény és rendeimperative kimondja, hogy az egyes fejezetek között hasonló hitelátruházásnak nincs helye még a közgyűlés engedélyével sem, hanem ha valamely fejezet költségvetési elem, irányzata a szükségletek kielégítésére nem elegendő, úgy a hiányt pótköltségvetéssel kell fedezni. Ha tehát például a Közigazgatás fejezetnél megtakarítás, a Preműenzer lefelé ülés pedig hiány mutatkozik, a törvény értelmében a Közigazgatásnál mutatkozó megtakarást nem szabad a Rendészet hiányára fordítani, hanem e hiány fedezetére vonatkozóan szabályszerű pótköltségvetést kell készíteni és azt a felügyeleti hatósággal jóváhagyatni. Ezt az eljárást akkor is végre kell hajtani, ha a pótköltségvetés nem is igényel pótadóemelést, mert pld. megtakarítások kellő fedezetet biztosítsanak. Hogy ennek a rendelkezésnek van-e sok értelme, most nem kutatjuk. A törvény azért törvény, hogy azt minden körülmények között betartsák, akár jó az a törvény, akár nem. Ámde ennek a most érintett törvénynek van egy jelentős hiányossága is. Ugyanis ezt a korlátozást nem erősíti meg semmiféle szankcióval, vagyis a fenti korlátozó rendelkezés be nem tartása esetére nem tartalmaz sem érvénytelenségi, sem felelősségi, sem megtorló intézkedéseket. Felmerül tehát a kérdés, mi történik akkor, ha a város vezetősége az előbbi rendeletnk figyelmen kívül hagyás.al az egyik fejezetnél jelentkező megtakarítást a másik fejezetnél mutatkozó hiányok fedezésére fordítja anélkül, hogy pótköltségvetést készítene? Ez a kérdés merül fel az 1940. évi költségvetéssel kapcsolatosan is, mert ez is hemzseg a meg nem engedett hitelátruházásoktól. Beismeri ezt a költségvetés bevezető része maga is, de mentségül azt hozza fel, hogy a fedezetlen szükségletek oly későn jelentkeztek, amikor már nem volt remény arra, hogy a pótköltségvetést a felügyeleti hatóság még ugyanabban az évben jóváhagyhatta volna, az élet pedig meg nem állhat. Ezt a megokolást teljes egészében nem fogadhatjuk el. Magunk is koncedáljuk, hogy az élet meg nem állhat, de mégis csak közelebb járunk az igazsághoz, — értjük itt a formai igazságot, — ha legalább a közgyűlés elfogadja pótköltségvetést és annak alapján a folytatjuk a meg nem állítható életet, mint ha minden formaságot félretéve önkényesen gyakorolja a város vezetősége az utalványozást az urgik fejezet megtakarításából a másdik fejezet hiányainak a fedezésére. Különösen áll ez most, az 1940. év esetében, amikor a meg nem engedett hitelátruházás 189.097J?.ft P t toft J y ami lOOo/o pótadónak felel meg. (A költségvetési hiány 173.248.— P volt 986/o pó.adófedezettel.) Oly nagy összegről van tehát szó, amelyet semmikép sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, még akkor sem, ha a vonatkozó rendelkezésnek nincs is semmi szankciója. De tovább megyünk. Tegyük fel, hogy valóban nem volt más megoldás, mint az önhatalmú hitelátruházás. Ebben az esetben is a város közönségét képviselő törvényhatósági bizottság joggal elvárhatja, hogy az ilyen hitelátruházásokat bejelentsék neki legalább előzőleg s így legalább tudja, hogy mire fordítják a megtakarításokat. Meg kell azonban a költségvetésből állapítanunk, hogy még ez a bejelentés is a legtöbb esetben hiányzott, a megtakarításokat legtöbbször a közgyűlés tudta és hozzájárulása nélkül tologatták az egyik fejezetből a másikba, sőt az egyik csoportból a másikba, így a közgyűlést most már kész dolog elé állítják s egyszerűen azt kívánják tőle, hogy a meg nem engedett hitelátruházásokat jóváhagyóan vegye tudomásul. Hogy mit szól ehhez a közgyűlés, vállalja-e ezekért a felelősséget akkor, amikor az esetleges kifogásoknak már a falra hányt borsónál több értelme úgy sincs, nem tudjuk. Mentségül szolgál, hogy a költségvetés egyensúlya nem billent fel, mert az előírt pótadó fedezte a szükségleteket, sőt még 360.33 P megtakarítás is mutatkozik. Ezt azonban csak annak köszönhetjük, hogy 173.248 P előirányzott pótadó helyett az előírás jóval több volt, ami a pótadóalap emelkedésének a következménye. Itt tehát már nem is megtakarításról, hanem bevételi többletről van szó, vagyis nemcsak hitelátruházás, hanem egyszerű és közönséges hiteltúllépés is történt. A többevétel pedig nem jelenti, hogy azt okvetlen el is kell költeni és külö-