Kortárs, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)

1967 / 5. szám - Külföldi mesterek Kodály Zoltánról

vers hangsúlyát és belső melódiáját a megzenésítéssel. Legföljebb csak árnyalatok­ban­­kért engedményt, vagy ha klasszikus szöveget idézett meg zenében, esetleg egy szócserében találta meg a megoldást. (Pl. a Kodály—Vörösmarty: Liszt Ferenchez c. kórus végén; Még van lelke Árpád nemzetének helyett így: Van még lelke stb...) A mai kor emberei közül mindazok, a kiknek alkalmuk nyílt huzamosan figyelem­mel kísérni a művészetek s különösen a zene bontakozását: tanúi lehettek annak, amiképpen Kodály művészete létrejött, útnak indult s életté vált. Fölmerül a kérdés, vajon honnan s mennyiben ismerte Kodály az életet? A tapasztalat azt mutatja, hogy leginkább azt is a néptől, a nép művészetéből tanulta­ megismerni, s ő maga nem is annyira a mindennapi életben, mint a műveiben élte ki magát — mert a nem közön­séges alkotó személyiség mindig inkább másokban él, mint magában, mérhetetlenül többet ad az embereknek, mint amennyit kap tőlük. Így él az emberek közt tovább — élettől és haláltól függetlenül — az ezerarcú Kodály... Bár hajlott a jámborságra, sosem riadt a véletlenektől, a váratlan csapásoktól sem. Hajló korban volt már, mikor egyszer korcsolyázás közben elesett és lábát törte. Senki se hitte volna, hogy még egyszer felköti a korcsolyát. De ahogy meggyógyult, még évek során át kijárt a jégre. Az úszással is így volt. Nem riasztotta vissza az első szívroham, mely néhány évvel ezelőtt érte. Mihelyt kiheverte, utána újból gyúrta a Lukácsban a megszokott százmétereket. Az élettel úgy volt, hogy öregkorára nem­hogy csökkentette volna, inkább fokozta a lendületet. Soha annyit nem mozgott, nem jelent meg, nem utazott (hosszútávon is), mint éppen élete utolsó szakaszában, amikor a szerzés dühe már lohadni kezdett, ritkábban szállott reá — mintha így akarta volna kiegyensúlyozni magában a felszabadult, nem mindennapi életerőket. Sok arcát ismertem meg Kodály Zoltánnak. Legjobban szerettem a már életében klasszikust: a nemesül és méltóságosul higgadtat, az atyait; de láttam, ismertem a bosszúst is, amikor homlokát összeráncolva, nyilvánosan tett valamely kérdést vagy valamire egy fején találó megjegyzést, s ezt is többnyire úgy, félvállról, mintha nem is ő tette volna. Tudott nevetni is, de különös, hogy a nevető arca valamiképp a lé­nyétől elvált, külön arc volt. Mintha egy másik Kodály nevetett volna. Mint maga a zene vagy a tenger, ugyanolyan sokrétű és rejtelmes jelenség volt a maga emberi megnyilvánulásaival. A zenében élt, abban született, abban halt meg és abban támad fel percről percre é­s jelen marad a messze jövőben is. J­AN­KOVICH FERENC Külföldi mesterek Kodály Zoltánról Jltöpold Stokowski (USA): Magyarországi élményeim közül felejthetetlen marad számomra Kodály Zoltán­nal való találkozásom. Már hosszú évek óta vártam erre a találkozóra, hiszen állan­dóan vezénylem műveit, de csak most ismerkedhettem meg vele. Nagyszerű ember, meleg egyéniség, igazi muzsikus. Született ,zeneszerző, akinek humora is elsőrangú. Örömmel dolgoztam együtt vele a Háry János-szvit felvételénél, ebben a műben csodálatosan ötvöződik egybe a nagyszerű kodályi zene és a nagyszerű humor. Szí­vesen vállaltam a Háry János-szvit budapesti vezénylését, mert arra gondoltam, hogy emlékül magammal viszem a zenét Amerikába, s ha majd otthon leforgatom magamnak, mindig eszembe jut a kodályi gondolat tisztasága és nagysága. William­ Schuman (USA): Utoljára nem is olyan régen, 1966 szeptemberében találkoztam Kodály Zoltánnal. Kérésemre Lincoln Center-beli irodámban látogatott meg feleségével együtt. 1969- ben ugyanis nemzetközi, egyetemi kórusfesztivált kívánunk rendezni a világ minden tájáról összesereglett énekkarok fellépésével. Kodály Zoltánt mint századunk egyik legnagyobb zeneszerzőjét, arra kértem, hogy írjon erre az alkalomra egy kórusművet.

Next