Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - WELTFREIHEIT - Szabó, Wilhelm: A páratlan Petőfi (Fordította: Ódor László)
ti ’Petőfi-költészet fellatiniül lényeges vonása, amit - sok példa tanúsítja - mai fordítóknak éppen hogy nem sikerül a legjobban átmenteniük, ha a történelmi körülményekkel nem foglalkoznak megfelelően és elfelejtkeznek arról, ki is volt tulajdonképpen Petőfi. Petőfit a lehető leghűbben fordítani németre, verseit nemcsak jelentésbeli pontossággal visszaadni, hanem a fordításba - amennyire megtehető-belekölteni azt is, ami az eredetiben a sorok között feszül, nem egyedül a megfelelő szavak összeépítésének a tudománya. Hogy Petőfi Sándor költeményeinek hangulati tartalmát újrateremthessük, lényeges szerintem, hogy a történelmi eseményekkel, a magyar tájjal és a költő alkalmazta rímek zenéjével egyaránt megismerkedjünk. A harmadik szempontot az elérhető fordítások kárára véleményem szerint sokszor elhanyagolták. A versmelódia szempontjából a Petőfi-versek rendkívül érdekesek. gyakran népdalszerű, jól énekelhető, ritmikus sajátságuk külön boncolgatást érdemelne. Hazafias versei elragadó énekek, amelyek a fordítót a lírai újrateremtés ismert problematikáján kívül eső kérdések elé állítják. Az ítélet című versről készített fordításomban megpróbáltam ezt a magával ragadó ritmust megközelítően visszaadni. Más, rímes verseknél elkerülhetetlennek véltem, hogy a német mondatszerkesztés eltérő volta miatt és a lehető legjobb nyelvi forma kialakítása érdekében ne változtassam meg a versmértéket, illetve ne építsem át a rímcsoportokat. Hímről ott lemondani, ahol Petőfi összecsengeti a sorvégeket, szerintem csak kivételes esetben szabad. Most éppen azt tervezem, hogy ezentúl csak eredeti nyelven felvett hangszalag-anyag segítségével fogok fordításba, mert ettől a munkamódszertől nagyobb zenei pontosságot is remélek. Héce, 1172. szerdember. Fordította ÓDOH LÁSZLÓ WILHELM SZABÓ A páratlan Petőfi Petőfi Sándornak, a költőfenoménnak aligha van megfelelő párja a német nyelvű irodalomban. A terület irodalomtörténeti alakjai közül azok, akik egyáltalán Petőfihez foghatók, legföljebb egyes vonásaikban, ha nem csupán puszta külsőségekben hasonlíthatók össze vele. Theodor Körner hazafias verseinek ifjonti - és csatában lelt halálával hitelesített pátosza; Heine sok versének egyszerű népdalverete; és Nikolaus Lenau, aki még a leginkább rokona Petőfinek, a puszta élményén kívül az elragadó költői képzelőerő, a nyughatatlan szabadságvágy és az üldözöttekért és elnyomottakért, folytatott szenvedélyes küzdelem révén. Talán csak egy olyan eredeti és évszázadokig oly mélyen tartott, történelem-verte nemzet, mint a magyar szülhette meg ezt az elemi erejű költőt, akinek hangja olyannyira a nép hangja, a nép gondolatainak és érzéseinek, az erőszak és önkény elleni harcának kifejezése. Érthető, hogy ez a költő, a férfi és a mű, Bettinát, Heinét, Hermann Grimmet, Uhlandot, Scherert és Nietzschét lenyűgözte. Hiszen Petőfi Sándor a német nyelvterületen rendkívül ritka költő ideáját testesíti meg, azt a költőt, akit a néppel nem romantikus vágyakozás, hanem - zökkenő- és problémamentesen - létszabta egyenlőség köt össze, és akiben ugyanakkor a nép is önmagára eszmél. Nincs, ahogy mondják, egyetlen magyar, aki legalább néhány Petőfi Sándor-verset betéve ne fújna és ne tudná őt idézni. Kevés költőről lehet hasonlót vagy ugyanezt elmondani. Bécs, 1972. augusztus. Fordította ÓDOR LÁSZLÓ