Korunk, 1931. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1931 / 7-8. szám - Bálint László: A kamatnélküli gazdálkodás problémája
484 Bálint László: A kamatnélküli gazdálkodás problémája hagyja. Ez a „szocializmus“ lényegében nem egyéb, mint a kapitalizmus előtti feudalizmus gazdaságpolitikája, amely tehetségéhez képest késleltette a kapitalizmus kialakulását, a termelés fejlődését-Térjünk azonban vissza előbbi gondolatmenetünkhöz! A tényleges kamatláb — amennyiben a „Harmadik Birodalom“ programját csakugyan végre akarja hajtani — rettenetes módon emelkedni fog. Egy kis szektőt már láttunk belőle 1930 szeptemberében- Ekkor u. i. a Deutsche Bank kénytelen volt a diszkontólábat a nemzeti szocialisták választási győzelmei következtében egy százalékkal emelni, hogy a tőke menekülését fékezze. (Azóta újabb emelések következtek.) A nemzetiszocialisták persze azt hitték, hogy ez a „zsidó tőke ármánykodása“, tehát politikai sakkhúzás. Nem, a semmiesetre sem volt ez akart politikai sakkhúzás, hanem spontánul védekező gazdasági kényszerreakció, amelyet a „nemzeti megújhodás“, mint inger automatikusan felidézett. Ha a nemzetiszocialisták programját emlékezetünkbe idézzük, akkor ez a tőkemenekülés érthetővé válik. Rendkívüli korlátoltság kell hozzá tudatos „ármánykodásról“ beszélni, de úgy látszik, hogy a nemzeti megújhodás tábora ezt a szükséges korlátoltságot minden nehézség nélkül tudja produkálni. A kifejezés: „a zsidó tőke ármánykodása“ rendkívül jellemző a nemzetiszocialisták közgazdaságilag iskolázatlan, minden gazdasági érzéket nélkülöző gondolkozásmódjára, amely minden kapitalizmus előtti, reakciós gondolkozásmódot jellemez. Az 1930 szeptemberében bekövetkezett tőkemenekülés azonban csak kis ízelítő volt abból a tőkemenekülésből, amely a „Harmadik Birodalom“ megalapításakor bekövetkezne. A „Harmadik Birodalom“ jogászai és rendőrei természetesen mindent elkövetnének a tőkemenekülés megakadályozására, amit jogászok és rendőrök ezen a téren csak elkövethetnek. A tőke menekülését valószínűleg fegyházbüntetéssel, kényszermunkával, esetleg halálbüntetéssel próbálnák megakadályozni; mindennek azonban csak az lenne a hatása, hogy a tőkeexport rizikója és evvel a hivatásos tőkeexportőrök rizikóprémiája emelkedne és a „megbízható“, „nemzeti“ összeköttetéseket a tőkeexportőri foglalkozás gyakorlásának nélkülözhetetlen alapfeltételévé avatná. A nemzeti megújhodás gazdaságpolitikája természetesen a „zsidó kölcsöntőkét“ kényszerítené elsősorban menekülésre kamattilalmak, vagy legalább is mindenféle sikanéria révén. De az az érdekes, hogy ezt nemcsak a nemzetközi zsidótőke tenné, hanem a fajtiszta nemzeti tőke, az „alkotó ipari tőke“ matadorai is. Miért is neha a pénzüket külföldön jól befektethetik, az exportált tőkét pedig kamatnélküli kölcsönökkel helyettesíthetik, csak „jó nemzeti összeköttetések“ kellenek hozzá. Egy pillanatra sem szabad benne kételkednünk, hogy az „alkotó ipari tőkének hasonló képviselői, mint az öreg Stinnes