Korunk, 1934. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)
1934 / 1. szám - Sándor Pál: Az amerikai fasizmus formája
Sándor Pál: Az amerikai fasizmus formája , amennyiben: „Európát megutálva ment ki az új világba, azzal az akarattal, hogy tisztán racionális elemekből építsen új életet: az európai lét minden ballasztját otthon hagyva, minden fölösleges romantikát és szentimentalizmust, minden feudálkézművesi vonást, minden „tradicionalizmust“ és mindent magával hozva, ami a kapitalista gazdálkodás fejlesztésére előnyös és alkalmas volt: hatalmas, töretlen tetterőt és világnézetet, amely a kapitalista szellemben való tevékenységet mint isten parancsát a hívőinek kötelességévé tette (u. o. 8. o.) Akár elfogadjuk ezt a magyarázatot, akár nem, a tényt nehéz lenne letagadni, hogy egyes törekvések ellenére (mint Daniel De Leon és Lucien Santel, illetve a Socialist Trade and Labour Alliance, majd a Socialist Party of American, valamint az Industrial Workers of the World kezdeti mozgalmat, amelyek ellentétét alkotják a Gompersféle American Federation of Labournak szakszervezeti! — és a Socialist Labour Partynak pártvonalon, továbbá az eredetileg is opportunistaszindikalista Workers International Industrial Unionnak, — és amelyek amellett messze voltak attól, hogy tiszta proletárosztályharcos politikát folytassanak) nagyjában és általában az amerikai munkás a század fordulója körüli időben, sőt még később, a háború előtt és alatt is, kispolgár volt. Ez a kispolgáriság azonban új fényt, új jelentőséget kap azáltal, ha figyelembe vesszük a hitleri szociálpolitika lényegét, hogy az osztály öntudatos munkásból kispolgárt faragjon és hogy milyen eszközökkel, milyen intézményekkel akarja ezt megtenni. Ha meggondoljuk, hogy a hitleri szociálpolitikának három ily irányú sarkalatos pontja van: 1. az önálló existenciává segítés, 2. az öregségi biztosítás kiterjesztése és 3. a nyereségrészesedés,, akkor az amerikai viszonyok vizsgálatánál meglepő eredményre kell jutnnunk. Elsősorban is arra, hogy ott a háború előtti periódusban a munkásnak település révén úgyszólván minden tőke nélkül módjában volt, hogy szabad paraszttá, farmerré váljék (L. Max Sering: Die landwirtschaftliche Konkurrenz Nordamerikas in Gegenwart und Zukunft), azaz sokkal könnyebb volt osztályából kiválnia mint az európai munkásnak. A szociális biztosítást illetőleg meg éppen különös fogalmak uralkodnak Európában: eszerint a munkás Amerikában minden szociális támasz nélkül áll, ha baleset éri, ha beteg lesz vagy nyomorék, azaz munkaképtelenné válik, akkor egyetlen lehetőség marad számára: a koldushoz. Holott a helyzet az, hogy minden amerikai munkás zsebében hordja a maga biztosítótársaságától arcképes igazolványát, amelynek szinte olyan szerepe van, mint a háborúban a katonák Identitaetskartejának. Ha utcai baleset éri, az igazolvány elég, hogy a mentők megfelelő kórházba, esetleg szanatóriumba szállítsák és munkaképtelenség esetén élete végéig húzza a megfelelő biztosítási összeget. A társadalombiztosító Amerikában,, épp úgy mint pl. a vasút is, magántársaságok kezében van és amellett, hogy a biztosítási járulékok a jövedelemnek nem magasabb százalékát teszik ki, mint az európai állami társadalombiztosításnál, a szolgáltatások formában, anyagiakban és bánásmódban egyáltalán nem maradnak el ez utóbbi mögött. Annak eldöntése, hogy a munkásra melyik előnyösebb, az-e, hogy a biztosító profitot szerez rajta vagy az-e, hogy állami elnyomószervvé válik, s nem tartozik e sorok keretébe. A lényeges csak az, hogy az amerikai munkás szintén a biztosítások tömkelegében él, azaz az egyén, amely Amerikában még kevésbé tudja kivonni magát a mindennapi életben a közvélemény nyomása alól, mint másutt és pedig éppen azért, mert az állam elnyomását sok helyütt annak a közvéleménynek, a„társadalomnak“ a nyomása kell hogy helyette-