Közgazdasági Szemle – 1997.
január - Egy arisztokratikus bölcs halálára. Bognár József (1917–1996)
Egy arisztokratikus bölcs halálára Bognár József (1917-1996) Változatos és gazdag életpálya zárult le 1996. november 3-án, amikor elhunyt a magyar közgazdaságtudomány egyik legkiválóbb és legismertebb képviselője. Sokrétű és termékeny volt ez az életút, egymást követő sajátos történelmi korok terméke, melyek elmúltával biztosak lehetünk benne, hogy hozzá hasonlót a jövőben már aligha járhat be bárki is. Bognár József a múlt századi reformkor nagy alakjainak kései követőjeként a kiemelkedő szaktudást széles látókörrel, mély bölcsességgel és elkötelezett hazaszeretettel egyesítette. Politikus tudós vagy tudós politikus volt-e inkább? A lényegét akkor ragadjuk meg legjobban, ha úgy fogalmazunk: tudós államférfi. Sohasem tévesztette szem elől a történelem menetének fő vonalát; a külföldi tapasztalatok alapján jelölte meg Magyarország fejlődésének kívánatos irányát; lankadatlan szorgalommal, reformerként munkálkodott az ország felemelkedéséért; pragmatikus államférfiként nemcsak a célt látta maga előtt, hanem a megvalósítás korlátait is mindig figyelembe vette; miniszterként dolgozott egy olyan kormányban, amely nem egészen az ő ízlése szerinti összetételben, neki nem igazán tetsző politikát folytatott; közéleti szereplőként nagyon sokan, nagyon sokféle körből tekintettek rá tisztelettel és szeretettel, és mindennek ellenére élete végéig megmaradt bölcs, befelé forduló, elmélkedő gondolkodónak. Politikai elfogadottsága a kutatói szabadság általános szintjét jóval meghaladó lehetőségeket adott neki. Tulajdonképpen „könnyű" dolga volt: szakmai életútjának nagyobbik része olyan korokon ívelt át, amikor a tudomány álláspontját előadva szükségképpen jó ügyek mellett érvelt. Ez persze nem kímélte meg őt attól, hogy harcolni kelljen igazáért, terveiért - sőt olykor munkatársaiért is. Valódi tudományos értékei, nem pedig hivatali beosztása, „tudománypolitikai" rangja miatt szerzett nemzetközi hírnevet, de nem is az itthoni rendszer - Nyugaton mindig szívesen fogadott és jól honorált - bírálatával érdemelte ki külföldi tudományos és egyéb intézmények „jóindulatát" és meghívását. Pedig a kritika egyáltalán nem állt távol egyéniségétől: tudományos előadásokban, akadémiai vitákban sokszor ragadtatta el magát, és ilyenkor valósággal mennydörgött a hangja. Nemegyszer fordult ez elő vele az Országgyűlésben is, ahol pedig - legalábbis páratlanul hosszú, 45 éves képviselői pályafutásának több mint kilenctized részében - ez egyáltalán nem volt általános. Közéleti ember tamaradt akkor is, amikor már nem vállalt kormányzati tisztséget. Véleményére mind tanácsadó testületekben, mind informális beszélgetésekben igényt tartottak vezető gazdaságpolitikusok. A két utolsó parlamenti ciklusában a költségvetési bizottság elnökeként tevékenykedett, s - az akkori képviselői lehetőségek korlátait igencsak áthágva - szenvedélyesen fellépett az exportvezérelt növekedésért, a világgazdasági változásokhoz való alkalmazkodásunkért. Kiemelkedő műveltsége (végzettsége szerint nem közgazdász, hanem bölcsész volt), érdeklődése predesztinálta őt a tudományos diplomata pályájára. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnökeként sokat tett a magyar alkotó értelmiség nemzetközi integrációjáért. Diplomata mivolta azonban más területen is megnyilvánult: az ő vezetésével született újjá a Magyarok Világszövetsége, amely utat talált a nyugati emigrációhoz, és a legszélsőségesebbeket kivéve