Közjegyzők Közlönye, 1999 (3/46. évfolyam)

1999 / 1. szám - A TUDOMÁNY TOLLÁBÓL - Neschwara, Christian: Az 1850., 1855., 1871. évi osztrák közjegyzői rendtartások: a közép-európai közjegyzőség alapjai

Közjegyzők Közlönye IV. Az 1855-ös közjegyzői rendtartás A közjegyzői rendtartás felülvizsgálata céljából ankétot rendeztek, amelyen a tartományi felsőbíróságok és az állami közigazgatási hatalom tartományi képviselőiként a helytartóságok vettek részt. A visszatérő nyilatkozatok megosztott vélekedést tükröznek, ami a forradalom előtti bírósági közjegyzőség visszaállításától a községi jegyzőség helyreállításán keresztül egészen a közjegyzőségnek módosított formában ügyvéd-közjegyzőségként való további fenn­maradásáig terjed. 1853 őszén megkezdődött egy új közjegyzői rendtartás kidolgozása; ezt 1855 májusában jóváhagyták, de csak azokban a tartományokban lépett hatályba, amelyekben már 1850- ben bevezették a közjegyzőséget. Már 1854 folyamán kibocsátottak egy új pátenst a peren kívüli eljárásra vonatkozólag, amely az 1850. évihez hasonlóan előirányozta a közjegyző bírósági megbízottként való működését, továbbá új vizsgaszabályzatot adtak ki. Ugyancsak újra rögzítették, és 1850-hez képest jelentősen csökkentették a közjegyzőségek számát. Bécsben egyharmadával, Karintiában csaknem 40%-kal, Dél-Tirolban és Salzburgban, Észak-Tirolban és Vorarlbergben pedig több mint a felével; a többi tartományban kö­rülbelül a korábbival azonos számú közjegyzőség maradt. A közjegyzőségi szabályzattal egyidejűleg - és arra hivatkozó indoklással - bevezették a fizetési meghagyási eljárást; ez a váltó­­óvatolási eljárással analóg módon lehetővé tette fizetési meghagyás kibocsátását, hogy lehetőleg gyorsan ki lehessen elégíteni a köz­jegyzői okirattal bizonyított esedékes követeléseket, és ez maradt a közjegyzői okirat egyetlen előnye is. V. Az osztrák közjegyzőség fejlődése 1858-ig Az 1855-ös közjegyzőségi szabályzat 1850. évi elődjéhez hasonlóan a francia közjegyzőség mintáját követi ugyan, ettől azonban a kö­telező közjegyző-igénybevétel eltörlésével és a hivatásrendi auto­nómia további csökkentésével még messzebbre távolodott. A köz­jegyzői hatáskör közvetett bővítése a fizetési meghagyási eljárás bevezetésével nem volt alkalmas arra, hogy pótolja a közjegyzői ok­iratnak a francia jogban meglévő végrehajthatóságát. A gyakorlat­ban nem volt olyan relevanciája sem, mint amilyet a törvényhozó elvárt: a közjegyzői okirat készítésének lehetősége 1850 óta még nem gyökeresedett meg a jogi életben, ezenkívül körülményes és emiatt drága volt; a kereskedőknek pedig mint pénzkövetelések tekintetében a közjegyzők potenciális ügyfeleinek a váltó-óvatolási eljárással rendelkezésükre állt egy, minden vonatkozásban verseny­társ nélküli alternatíva. A közjegyzőség három hatásköre közül - közokiratok készítése, bírósági megbízottság és magánokiratok készítése, valamint ügyfél­képviselet - a gyakorlatban csupán az utóbbinak volt némi jelen­tősége, egyébként­­ közjegyző-igénybevételi kényszer hiányában - a közjegyzői okiratba foglalás az ügyfél tetszésére volt bízva, a köz­jegyzőknek a peren kívüli eljárásba való bevonása pedig - mivel a bírósági megbízás nem volt kötelező - továbbra is a bíróság mér­legelésén múlott; a közjegyzőkkel a magánokiratok készítését ille­tően nemcsak az ügyvédek álltak szemben jelentős konkurencia­ként, hanem a vidéki bírósági körzetekben mindenekelőtt a bírói kar is; az ügyvédeknek a közjegyzők terhes konkurenciát jelentet­tek, mert kereseti lehetőségként kényszerűen ahhoz kellett folya­modniuk, hogy a peren kívüli eljárásokban és a sommás eljárás­ban félképviseletet lássanak el. Mint a közjegyzők repertóriumaiból kitűnik, az 1855-öt követő első években a gyakorlat főként tények okiratba foglalásából, peren kívüli eljárásokban való jogi képviseletből és magánokiratok meg­fogalmazásából állt, de ez utóbbiak inkább ritkaságszámba men­tek; ez a tevékenységi profil feltűnő ellentétben állt a közjegyzők szakmai képzettségével, és arra sem volt alkalmas, hogy megfelelő megélhetést biztosítson nekik; a közjegyzők szemszögéből nézve a közjegyzőség intézménye célt tévesztett. Ennek legfőbb oka a köte­lező közjegyző-igénybevétel hiánya volt. Ez a vidéki bírósági körze­tekben kényszerűen a zugírászat számottevő növekedésére veze­tett, amit mindenekelőtt községi elöljárósági tisztviselők végeztek. A közjegyzői kar szempontjából a kamarai szervezet is hátrá­nyosnak bizonyult, aminek az első fokú bírósághoz kapcsolása még az 1850 előtti időszaknál is inkább oda vezetett, hogy karon kívüli személyek látták el az érdekképviseletet; a kinevezési előírá­sok felfüggesztésével arra is lehetőség volt, hogy karon kívüli pályá­zókkal, mindenekelőtt ügyvédekkel töltsenek be közjegyzői álláso­kat. Bizonyos körzetekben, mindenekelőtt német Tirolban és Vorarlbergben mégis sok közjegyzőség maradt tartósan betöltetle­nül, jóllehet a közjegyzőségek számát 1850-hez képest már amúgy is tetemesen csökkentették. A törvényhozó mégsem a közjegyzőség támogatását szolgáló cél­irányos intézkedésekkel reagált, hanem fordított utat járt. 1859- ben a fizetési meghagyási eljárást közjegyzőellenesen más okirat­fajtákra is kiterjesztették. Ezzel a közjegyzői okirat egyetlen előnye is megszűnt. VI. Az 1858-as közjegyzői rendtartás hatályának kiterjesztése Tekintet nélkül azokra a nehézségekre, amelyek megmutatkoztak már Ausztria nyugati tartományaiban a közjegyzőségek felállítása­kor, 1858 elején kiterjesztették a közjegyzőségi szabályzat hatályát a magyar tartományokra, valamint Galíciára, Krakkóra és Bukovi­nára is. Ehhez speciális intézkedéseket kellett tenni, mert az ál­lamnak ezeken a területein addig ismeretlen volt a közjegyzőség intézménye, Krakkó kivételével, amelynek mint az egykori napóle­oni Varsói Nagyhercegség részének francia mintájú közjegyzősége volt. Ez az 1815 utáni orosz fennhatóság alatt továbbra is fennma­radt, és először meghagyták 1846-ot követően is, amikor Krakkót hozzácsatolták az osztrák államszövetséghez. Galíciában és Buko­vinában különleges átmeneti szabályokat alkottak, amelyekkel le­hetővé tették, hogy ügyvédeket és bírákat a törvényben előírt gya­korlat és vizsga mellőzésével is ki lehessen nevezni közjegyzőnek, mégis számottevő nehézségek mutatkoztak a tervbe vett közjegyzői posztok betöltésekor. Ezért ahol a tervezett közjegyzői posztot nem volt kivel betölteni, helyette „bírósági” közjegyzőséget állítottak fel. A magyar tartományokban 1848-ig egészen sajátságosan fejlő­dött a közokiratügy: itt a középkorban bizonyos személyeknek és intézményeknek, mindenekelőtt bizonyos dómkáptalanoknak és kolostori konventeknek mint közhiteles személyeknek és helyek­nek volt fenntartva a közokirat-készítés joga. A loca credibilia, azaz a hiteles helyek ezt követően a XV. századig királyi kiváltságlevél alapján fejlődnek okirat-készítő hivatalokká, hasonló módon, mint az osztrák tartományokban ugyanebben az időszakban működő egyházi közjegyzőségek. Magyarország törökök megszállta terüle­tein a legtöbb ilyen intézmény a pusztítás martalékává vált, míg a Magyarország meg nem szállt területén továbbra is fennmaradó hi­teles helyeket az egyházi ügyek területére korlátozták, a világi ok­ .

Next