Közjegyzők Közlönye, 1999 (3/46. évfolyam)
1999 / 1. szám - A TUDOMÁNY TOLLÁBÓL - Neschwara, Christian: Az 1850., 1855., 1871. évi osztrák közjegyzői rendtartások: a közép-európai közjegyzőség alapjai
Közjegyzők Közlönye IV. Az 1855-ös közjegyzői rendtartás A közjegyzői rendtartás felülvizsgálata céljából ankétot rendeztek, amelyen a tartományi felsőbíróságok és az állami közigazgatási hatalom tartományi képviselőiként a helytartóságok vettek részt. A visszatérő nyilatkozatok megosztott vélekedést tükröznek, ami a forradalom előtti bírósági közjegyzőség visszaállításától a községi jegyzőség helyreállításán keresztül egészen a közjegyzőségnek módosított formában ügyvéd-közjegyzőségként való további fennmaradásáig terjed. 1853 őszén megkezdődött egy új közjegyzői rendtartás kidolgozása; ezt 1855 májusában jóváhagyták, de csak azokban a tartományokban lépett hatályba, amelyekben már 1850- ben bevezették a közjegyzőséget. Már 1854 folyamán kibocsátottak egy új pátenst a peren kívüli eljárásra vonatkozólag, amely az 1850. évihez hasonlóan előirányozta a közjegyző bírósági megbízottként való működését, továbbá új vizsgaszabályzatot adtak ki. Ugyancsak újra rögzítették, és 1850-hez képest jelentősen csökkentették a közjegyzőségek számát. Bécsben egyharmadával, Karintiában csaknem 40%-kal, Dél-Tirolban és Salzburgban, Észak-Tirolban és Vorarlbergben pedig több mint a felével; a többi tartományban körülbelül a korábbival azonos számú közjegyzőség maradt. A közjegyzőségi szabályzattal egyidejűleg - és arra hivatkozó indoklással - bevezették a fizetési meghagyási eljárást; ez a váltóóvatolási eljárással analóg módon lehetővé tette fizetési meghagyás kibocsátását, hogy lehetőleg gyorsan ki lehessen elégíteni a közjegyzői okirattal bizonyított esedékes követeléseket, és ez maradt a közjegyzői okirat egyetlen előnye is. V. Az osztrák közjegyzőség fejlődése 1858-ig Az 1855-ös közjegyzőségi szabályzat 1850. évi elődjéhez hasonlóan a francia közjegyzőség mintáját követi ugyan, ettől azonban a kötelező közjegyző-igénybevétel eltörlésével és a hivatásrendi autonómia további csökkentésével még messzebbre távolodott. A közjegyzői hatáskör közvetett bővítése a fizetési meghagyási eljárás bevezetésével nem volt alkalmas arra, hogy pótolja a közjegyzői okiratnak a francia jogban meglévő végrehajthatóságát. A gyakorlatban nem volt olyan relevanciája sem, mint amilyet a törvényhozó elvárt: a közjegyzői okirat készítésének lehetősége 1850 óta még nem gyökeresedett meg a jogi életben, ezenkívül körülményes és emiatt drága volt; a kereskedőknek pedig mint pénzkövetelések tekintetében a közjegyzők potenciális ügyfeleinek a váltó-óvatolási eljárással rendelkezésükre állt egy, minden vonatkozásban versenytárs nélküli alternatíva. A közjegyzőség három hatásköre közül - közokiratok készítése, bírósági megbízottság és magánokiratok készítése, valamint ügyfélképviselet - a gyakorlatban csupán az utóbbinak volt némi jelentősége, egyébként közjegyző-igénybevételi kényszer hiányában - a közjegyzői okiratba foglalás az ügyfél tetszésére volt bízva, a közjegyzőknek a peren kívüli eljárásba való bevonása pedig - mivel a bírósági megbízás nem volt kötelező - továbbra is a bíróság mérlegelésén múlott; a közjegyzőkkel a magánokiratok készítését illetően nemcsak az ügyvédek álltak szemben jelentős konkurenciaként, hanem a vidéki bírósági körzetekben mindenekelőtt a bírói kar is; az ügyvédeknek a közjegyzők terhes konkurenciát jelentettek, mert kereseti lehetőségként kényszerűen ahhoz kellett folyamodniuk, hogy a peren kívüli eljárásokban és a sommás eljárásban félképviseletet lássanak el. Mint a közjegyzők repertóriumaiból kitűnik, az 1855-öt követő első években a gyakorlat főként tények okiratba foglalásából, peren kívüli eljárásokban való jogi képviseletből és magánokiratok megfogalmazásából állt, de ez utóbbiak inkább ritkaságszámba mentek; ez a tevékenységi profil feltűnő ellentétben állt a közjegyzők szakmai képzettségével, és arra sem volt alkalmas, hogy megfelelő megélhetést biztosítson nekik; a közjegyzők szemszögéből nézve a közjegyzőség intézménye célt tévesztett. Ennek legfőbb oka a kötelező közjegyző-igénybevétel hiánya volt. Ez a vidéki bírósági körzetekben kényszerűen a zugírászat számottevő növekedésére vezetett, amit mindenekelőtt községi elöljárósági tisztviselők végeztek. A közjegyzői kar szempontjából a kamarai szervezet is hátrányosnak bizonyult, aminek az első fokú bírósághoz kapcsolása még az 1850 előtti időszaknál is inkább oda vezetett, hogy karon kívüli személyek látták el az érdekképviseletet; a kinevezési előírások felfüggesztésével arra is lehetőség volt, hogy karon kívüli pályázókkal, mindenekelőtt ügyvédekkel töltsenek be közjegyzői állásokat. Bizonyos körzetekben, mindenekelőtt német Tirolban és Vorarlbergben mégis sok közjegyzőség maradt tartósan betöltetlenül, jóllehet a közjegyzőségek számát 1850-hez képest már amúgy is tetemesen csökkentették. A törvényhozó mégsem a közjegyzőség támogatását szolgáló célirányos intézkedésekkel reagált, hanem fordított utat járt. 1859- ben a fizetési meghagyási eljárást közjegyzőellenesen más okiratfajtákra is kiterjesztették. Ezzel a közjegyzői okirat egyetlen előnye is megszűnt. VI. Az 1858-as közjegyzői rendtartás hatályának kiterjesztése Tekintet nélkül azokra a nehézségekre, amelyek megmutatkoztak már Ausztria nyugati tartományaiban a közjegyzőségek felállításakor, 1858 elején kiterjesztették a közjegyzőségi szabályzat hatályát a magyar tartományokra, valamint Galíciára, Krakkóra és Bukovinára is. Ehhez speciális intézkedéseket kellett tenni, mert az államnak ezeken a területein addig ismeretlen volt a közjegyzőség intézménye, Krakkó kivételével, amelynek mint az egykori napóleoni Varsói Nagyhercegség részének francia mintájú közjegyzősége volt. Ez az 1815 utáni orosz fennhatóság alatt továbbra is fennmaradt, és először meghagyták 1846-ot követően is, amikor Krakkót hozzácsatolták az osztrák államszövetséghez. Galíciában és Bukovinában különleges átmeneti szabályokat alkottak, amelyekkel lehetővé tették, hogy ügyvédeket és bírákat a törvényben előírt gyakorlat és vizsga mellőzésével is ki lehessen nevezni közjegyzőnek, mégis számottevő nehézségek mutatkoztak a tervbe vett közjegyzői posztok betöltésekor. Ezért ahol a tervezett közjegyzői posztot nem volt kivel betölteni, helyette „bírósági” közjegyzőséget állítottak fel. A magyar tartományokban 1848-ig egészen sajátságosan fejlődött a közokiratügy: itt a középkorban bizonyos személyeknek és intézményeknek, mindenekelőtt bizonyos dómkáptalanoknak és kolostori konventeknek mint közhiteles személyeknek és helyeknek volt fenntartva a közokirat-készítés joga. A loca credibilia, azaz a hiteles helyek ezt követően a XV. századig királyi kiváltságlevél alapján fejlődnek okirat-készítő hivatalokká, hasonló módon, mint az osztrák tartományokban ugyanebben az időszakban működő egyházi közjegyzőségek. Magyarország törökök megszállta területein a legtöbb ilyen intézmény a pusztítás martalékává vált, míg a Magyarország meg nem szállt területén továbbra is fennmaradó hiteles helyeket az egyházi ügyek területére korlátozták, a világi ok .