Köznevelés, 1978 (34. évfolyam, 1-44. szám)
1978-01-06 / 1. szám
KÖZNEVELÉS Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 18.2306/201 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—096* A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Csyőri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: 1368 Budapest, postafiók 182. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222. A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivatalokban, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodában (KSH 1900 Budapest, V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a KHI 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámára. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A címlapon: Vadas Ernő, Tormai András és Fehérvári Ferenc felvétele (MTI-fotók) E számunk szerzői: Bodnár István előadó, Nyíregyháza; Bóra Ferenc művelődésügyi osztályvezető-helyettes, Kaposvár; Csekéné Jónás Erzsébet főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza; Gábor István újságíró, Budapest; Horpácsi Sándor tanár, Miskolc; Illés Lajosné osztályvezető, OPKM; Kelendi Gyuláné, az OPI munkatársa; dr. Kiss Albertné csoportvezető, Debrecen; dr. Láng Ferenc docens, ELTE; Németh István egyetemi adjunktus, Budapest; N. Sándor László újságíró, Budapest; Tóth Aurél mg. tanár, Budapest; Varga Zoltán pszichológus, Budapest; Várkonyi Margit újságíró, Budapest. 2 lÁrnyékiskolák ,,/f ligha hiheti bárki is különösebben érdekfeszítőnek egy nagy gyár belső je*** lentéseit arról, hogy hány munkás milyen tanfolyamon vesz részt, mi a helyi vezetőképzés tematikája, milyen továbbképzésben részesülnek a különböző műszaki dolgozók, hány nő és hány tizenhat éven aluli fiatal akad a hallgatók között. Magamra rótt penitenciaként silabizáltam én is a gondosan öszszeállított, ám rideg számoszlopokat, sem egyszerre éledni kezdtek a számok, s kirajzolódott belőlük egy iskola. Egy árnyékiskola, falak nélkül, ahol nincs állandó tanári kar, növendékei kinőtték a padokat, ahol a tantermek jórészt irodaként, tanácskozóhelyiségként szolgálnak, amely voltaképpen hol itt van, hol ott, a gyár épületein kívül. A gyár árnyékiskolájában, amelynek adataival ismerkedtem — ez a jelentés paradoxonja —, a 18 ezer dolgozó közül 21 ezer tanul. A dolgozók jórésze ugyanis időről időre két-három oktatási formában érdekelt. Technikusképesítő tanfolyam és intenzív nyelvtanfolyam, ahol a külkereskedelembe és külső szerelési munkákra szegődött szakemberek tanulnak; munkavédelmi és balesetelhárító tanfolyam; saját vezetőképző, amelynek teljes tematikáját és előadó gárdáját „kibérelte” a gyár az Országos Vezetőképző Központtól; saját váltóműszakos általános iskola, ahol mintegy félezer dolgozó tanul; alkalmi kurzusok, amelyekre tervciklusonként kiemelik a művezetőket, szocialista brigádvezetőket; szakmunkás továbbképző, amelyekre a szakadatlanul átalakuló gyárnak éppoly nagy szüksége van, akár a nyolc-tíz éve bizonyítványt szerzett munkásnak, aki már képtelen igazodni a követelményekhez „fejelés” nélkül; átképző- és oklevélszerző szaktanfolyamok — mert a gyár nappali szakmunkás iskolákból aligha pótolhatja munkaerőhiányait. is elképesztő gazdagságára bukkanunk tehát a különböző tanulási-oktatási formáknak az árnyékiskolában. A mai alkalmi tanár másnap teljesen természetesen alkalmi nebulóvá válik egy másik kurzus keretében, ahol szerződéses és meghatározott időre mérnöktanárok és nyelvtanárok, meg a vezetés pszichológiáját, szociológiáját tanító előadók váltják egymást. Hol van már a hagyományos — a negyvenes-ötvenes években kialakult — felnőttoktatási esti iskolarendszer! Iskolarendszer sincs a gyárban tradicionális értelemben. Helyettük gyorsan változó, a gyakorlati igények folytán új, rugalmas, hajlékony tanfolyamformák keletkeznek. Az árnyékiskola, amelyről szólok, a VIDEOTON-ban, a számítógépek és modern tévék gyárában működik, ahol az elektronika, az automatizálás követeli az új ismereteket és készségeket, amelyek nélkül nem létezhet és dolgozhat a szakmailag állandóan fejlődő munkáshad. Amit a gyár nyújt e téren dolgozóinak, sok, de egyelőre — a vezetők véleménye és számítása szerint — jóval kevesebb a valóságos társadalmi igénynél. És ne gondoljuk kivételesnek és különlegesnek a fehérvári gyárat és vidéki telepeit. A legtöbb modern vállalatnál az iparban — s a nem túl távoli jövőben a mezőgazdaságban is — ugyanilyen méretű árnyékiskolák bontakoznak ki. Érdemes felfigyelni arra, amit az igazságügyi miniszter a parlamentben a vállalati törvényt ismertető előadói beszédében mondott, hogy az új törvény nem pusztán termelőegységeknek fogja fel az álami vállalatot, hanem társadalmi intézménynek, amelynek feladatai vannak — immár törvényesen kötelező feladatai — a dolgozók tudatának fejlesztésében, a dolgozók oktatásában, továbbképzésben. Nincs olyan — hogy igazgatási nyelven szóljak — tárcafennhatóság, nincs olyan szelete társadalmi életünknek, ahol ne volnának árnyékiskolák, ahol ne éreznénk a társadalmi igényt a tanulásra. A sokat emlegetett „permanens nevelés” gyakorlati követelményének megvalósulása ez. Erre a megnövekedett tanulási igényre természetesen nemcsak az Oktatási Minisztériumnak kell reagálnia, hanem az egész államigazgatásnak. De a kialakult feszes iskolarendszer aligha hagyhatja figyelmen kívül az árnyékiskolák végtelen és statisztikába alig foglalható hálózatát, rendszertelen rendszerét. Elsősorban azért nem, mert újra és újra rá kell ébrednünk, mennyire nem „befejezett” embereket képezünk, s hányféle tanulási élménye lesz még növendékünknek, mennyire nem lehet célunk az ismeretek halmozása, hanem e helyett — újból és újból mondjuk — a tanulás tanítása.ásrészt figyelnünk kell az árnyékiskolákra, mert a nem hivatásos pedagógusok képzésében is van szerepe az iskolának. Egyre inkább ráébredünk, mennyire szükségük van nyelvi kultúrára, kommunikációs készségre azoknak is, akiknek nincs tanítói-tanári diploma a zsebükben. Sorolhatnánk még tovább, hányféle munkaerő-gazdálkodási, szociológiai, pedagógiai következménye van az árnyékiskolák nagyon is valóságos létének. Alig hiszem, hogy számbavettük volna tudományos alapossággal e következményeket és számolnánk velük. Ha máskor nem, most a vállalati törvény kapcsán el kell gondolkoznunk róla, hogy új helyzet teremtődött: az iskolák mellett ott az árnyékiskola is. N. SÁNDOR LÁSZLÓ