Köznevelés, 1979 (35. évfolyam, 1-44. szám)

1979-01-05 / 1. szám

KÖZNEVELÉS Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 79.2306 2­01 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0968 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222. A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivatalokban, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Iro­dában (KHI 1900 Budapest, V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a KHI 215—96162 pénzforgalmi jelző­számára. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk visz­­sza. A címlapon: Horváth Ferenc munkája. (Fotók: Székely Tamás) E számunk szerzői: Ábel László tanár, Budapest; Bánfalvi József igazgató Szeged; Bihari Gyuláné tanár, Buda­pest; Bognár József tanár, Budapest; dr. Csipes Antal tanár, Gyula; Halász Gábor, az MTA PKCS munkatársa; Halda Aliz igazgató, Buda­pest; Kamodiné Molnár Margit tanár, Budapest; dr. Kozma Tamás az MTA PKCS munkatársa; Pór Edit tanár, Budapest; Rigó András tanár, Budapest; Rubóczky István osztályvezető, Bu­dapest; Törőcsik Jenőné tanár, Jászalsószent­­györgy; Vulcsek Jánosné tanár, Gyöngyös; Zi­­lahy Ferencné vezető szakfelügyelő, Budapest. 2 „­Akkor még bűn a lopás" - címként idézett mondatot egyik kedves-okos kollégistánk mondta, amikor Victor Hugo: Nyomorultak című regénye ismertetésekor Jean Valjean gá­lyarabságának előzményeit mesélte a többieknek. Az elszóláson önkéntelenü el nevettük magunkat kolléganőmmel, mire Margitka kicsit zavartan kezdte ma­gyarázni, hogy Jean Valjean kenyeret lopott éhező kistestvéreinek, s gályarab­ságra ítélték érte. Nyugtatgattuk, hogy minden rendben, mondja csak tovább igaza van: akkor még valóban bűn volt a lopás, voltak idők, amikor már egy tyúklopásért is levágták a tolvaj kezét. Ezt a kis történetet nem azért idéztem, mintha efféle szigorú bíráskodás bevezetését gondolnám aktuálisnak. Mire mennénk egy zömében félkarú lakos­sággal. Gályáink meg nincsenek is. És a gyerekekért különösen kár volna. „Nem tudom, nálad hogy van — mondta nekem minap az egyik kollégium igazgatónője —, de nálam mindig volt lopás. A gyerekek végeznek, elmennek újak jönnek — de lopni mindig lopnak.” S nézett rám kétségbeesetten. Meg­nyugtattam, hogy nálunk is lopnak a gyerekek. Különösen megkereshetetlen holmikat — harisnyanadrágot, fehérneműt, kozmetikai szereket, pénzt —, de néha főként hazautazás előtt, jelentősebb dolgokat is: bőröndöt, pulóvert, ezt azt. A károsultak elkeseredetten panaszkodnak, a diáktanács tanácskozik, mi pedig — nevelők — lelkifurdalástól gyötörve tépődünk, hogy mit kellene ten­nünk, hiszen tőlünk várják — s alighanem joggal —, hogy vessünk véget vala­hogyan a közösség életét megkeserítő lopásoknak. Mit tehetünk? A szekrények­re Bertheim-zárakat szereltettünk; a tanulók pénzét az irodában őrizzük — házirend kimondja, hogy senki se tartson magánál ötven forintnál nagyobb összeget; ha van remény rá, hogy megtaláljuk az eltűnt holmit, szekrényellen­őrzést tartunk s felforgatjuk a házat... többnyire hiába. Az egyik tanév végén sírt egy gyerek, mert eltűnt a vadonatúj szandálja. A kollégisták túlnyomó többsége már hazautazott. Levelet írtam minden szülőnek: nézze meg gyereki holmiját, nincs-e közte egy sárgapántos, magas sarkú szandál... Természetesen nem reméltem, hogy valaki visszaküldi, de azt igen, hogy a mama, aki megta­lálta, szól talán egy zokszót a gyerekének. Ámbár az is lehet, hogy hagyta, vi­selje egészséggel. Mit tehetünk? Kérdem ismét, némiképpen reménytelen hangsúllyal. Mit te­­­­hetnek az iskolák tanárai , merthogy ott is eltűnik néha egy-egy kaba a folyosóról, tornadresszek, kiránduláspénz vagy legutóbb például fiatal testne­velő kolléganőm íróasztalra lerakott órája. Azt, hogy „Isten szeme mindent lát el ne lopd a tén­át”, aligha tudom már bebeszélni nekik. A becsületről, tisztesség­ről tartott mégoly szenvedélyes szónoklatok sem bírják ellensúlyozni a légkört amely a gyerekeket körülveszi, s amelyben a lopás sokkal inkább hétköznap gyakorlat, mint szörnyű szégyen. Ha valaki a „hétköznapi gyakorlat” kifejezés túlzottnak vélné, idézze emlékezetébe: hányszor tévedtek a rovására pénztáro­sok, pincérek, eladók; a kereskedelmi ellenőrök jelentéseit a súlycsonkítások­ról; a hiánycikkekért odadugott összegeket; a munkahelyekről hazahordott ter­mékeket, eszözöket, anyagokat... — és akkor még csak a kicsi kis lopásoka említettem. A múltkor az egyik metróátjáróban két forint felváltására kérten az ott álldogáló egyenruhás fiatalembert. Egy forintot adott vissza, s inteti hogy a bérletesek folyosóján menjek át. Mindezt unott természetességgel tette nyilvánvaló volt: eszébe se jut, hogy esetleg megtagadhatom a cinkosságot. Iga­za volt, iszonyodom a jelenetektől. S hol vannak még akkor a nagymenők? A sikkasztók, a lakás- és valuta­üzérek, a hatalmukkal visszaélők. Nemrég azon háborgott egy barátom, hogy tsz sikkasztó főkönyvelőjét szabadulása alkalmából banketten ünnepelték. Mi­kor lecsukták, mindenki sajnálta, úgy vélték, pechje volt, figyelemre méltó az is, hogy akik lopnak, azokat nem nevezik egyenesei a tolvajnak. Voltaképpen jogosult is ez a tartózkodás: tolvajnak lenn ugyanis szakma. Különböző alfajai vannak: zsebtolvaj, markecoló, besurrant tolvaj stb. Ezek azonban a lakosság elenyésző kis százalékát teszik ki. Bizto­sagyok benne, hogy az állampolgárok fentebb idézett része önérzetesen megkü­lönbözteti magát ezektől a rendőrség hatáskörébe tartozó gyanús elemektől. Ugyancsak elgondolkodtató tény, hogy nem a rászorulók, a szegények lop­nak elsősorban. Érthető: egy szoba-konyha nem olyan pénz- és anyagigényes mint mondjuk, egy hétvégi villa. Ha a mi lányainkkal kapcsolatban egyszer másszor fény derült a lopásra, sohasem az állami gondozottak vagy a nagyot rosszul ellátott lányok, hanem inkább a tehetős szülők gyerekei emelték el azt amit éppen megkívántak. Két esetben áruházi lopásról értesített minket a rend­őrség. Az egyik lány két piros között sapkát akart ellopni — a barátnőjére gondolt —, a másik gyerek kozmetikai cikkeket rakott az iskolatáskájába eg­­yagy ABC-ben: uborkatejet, Fabulon-krémet, hajlakkot. S hogy a helyzet két­ségbeejtő voltát még világosabbá tegyem, elmondom, hogy ettől eltekintő mindkét lány jó karakterű, alapjában tisztességes, okos és szeretetreméltó­len volt. Utána persze sírtak és szégyenkeztek, de magyarázatot nem kaptunk tő­lük. Azt kell hinnem, nem tudták, mit cselekszenek. Most valami biztató befejező mondat kellene. De nem tudok ilyent. HALDA ALIZ

Next