Köznevelés, 1980 (36. évfolyam, 1-43. szám)

1980-01-04 / 1. szám

2 Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 80.2306/2-1 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0969 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222. A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivatalokban a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Iro­dában (Km 1900 Budapest, V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a Km 215—96162 pénzforgalmi jelző­számra A címlapon: Benkő Imre felvétele, MTA fotó , számunk szerzői: Antal Elemérné tanár, Salgótarján; Bán Ervin ny. tanár, Budapest; Csák Józsefné tanító, Jászalsószentgyörgy; Gergely Ferenc tanár, Bu­dapest; Kovács László minisztériumi tanácsos, Budapest; dr. Kozma Tamás, az MTA PÉCS munkatársa; Kutas János főelőadó, Országos Tervhivatal; Makay Gusztáv ny. tanár, Buda­pest; dr. Kubóczki István osztályvezető, Buda­pest; Sipos Lajos főiskolai adjunktus, Budapest; Tóth L. László jogász, Budapest; Vajda István szakfelügyelő, Zalaegerszeg; ifj. Váczi Károly főiskolai hallgató, Szigetszentmiklós; Vámos Dóra főelőadó, Országos Tervhivatal; Vl­ad­ár Ervin, az OPI munkatársa. KÖZNEVELÉS Toráaságok az iskolában t/­­edagógusok körében iskolai formaságokról esett szó. A beszélgetés után meg­­r­kérdeztem néhány iskola tanulóit, tanárait, hogyan öltözködnek iskolájuk­ban a tanárok, milyen formában érintkeznek a tanulókkal. Egyik-másik is­koláról azt hallottam, hogy ott a tanárnők — a fiatalok is — a hagyományos szoknya—blúzban vagy egybe­ ruhában tanítanak. Más iskolákban — mondták — a fiatalabb tanárnők és tanárok nemcsak a testidomokat kidomborító farmernadrágban jelennek meg az osztály előtt, hanem a nők lezseren lebegő, kívül viselt szódablúzban, a férfiak a legkülönfélébb sportos „szerelésben”, egyik-másik bozontosan hosszú hajjal. Azt is mesélték, hogy némely tanárok fesztelenül cigarettáznak az osztályteremben, és a felsőbb osztályos lányok kölcsönösen tegező viszonyban vannak a fiatalabb tanárnőkkel. Megvallom, hogy pedagógiailag helyesek-e vagy helytelenek-e ezek a jelenségek, ebben máig sem tudtam határozott véleményt kialakítani. Nemcsak azért, mert életkorom tudatosan óvatossá tett mindenfajta konzervatív fel­fogással szemben. Hanem azért is, mert pályám során a legkülönbözőbb állás­foglalásokkal találkoztam a „formaságokat” illetően. Hátha ezek a modern­ségek is hozzátartoznak a korszerű pedagógiához, a tanár-diák kapcsolat ter­mészetességéhez? Hátha az ilyenektől való idegenkedés is a tanári pályával kapcsolatos „foglalkozási ártalmak” következménye? Azt is tudom, hogy a férfiak hosszú hajviseletében is nagy különbség lehet az ápolt frizura és a rendetlen bozót között. Van, akinek a miniszoknya sem áll jól. Aztán a far­mernadrággal az sem eshetik meg, amit egyik levelező osztályom még a mini­szoknya divatjának idején mesélt el bizalmasan: hogy mindig tudták, milyen színű a tanárnőjük kisnadrágja. A kortársnőnek ugyanis az volt a szokása, hogy magyarázat közben az első padra ült, velük szemben. Sok más is eszembe jutott a téma kapcsán. Például az, hogy — mondjuk — egy évszázaddal ezelőtt már messziről lerítt a tanárról a tanárság bélyege, jellemzője volt a kalucsnis-esernyős, kopottan választékos öltözék. Gúnyolta is eleget diákság és irodalom! Fiatalkorom egyik igazgatója hazaküldte átöltözni tudós kollégámat, aki térdnadrágban jelent meg reggel az iskolában, tanítási órái után ugyanis nyomban a hegyekbe ment geológiai kutatásra. Egy érett­ségin viszont egy másik igazgató az egyik maturandust küldte haza, hogy öltözzék fel illendően, hiszen ilyen csak egyszer van az életben. ”Emlékszem, milyen meglepetéssel fogadtuk tanárjelöltként, hogy a „Trefort- G*­ban”, a gyakorló gimnáziumban, az akkor 9—10 éves elsős gimnazistákat is magázták a tanárok. „A személyiség megbecsülése a tanulóban” — mondta az igazgató a teoretikumon —, s ez akkor újdonság volt, pedagógiai szenzáció. Viszont azt is olvastam a Trefort centenáriumára készülődve, hogy a 90-es években parlamenti interpellációban kértek vizsgálatot az iskola ellen, mond­ván: képtelenség, hogy ott „a tanulók belekiabálnak a tanár előadásába" (ez akkor a legmodernebb módszer, a megbeszélés alkalmazásának félreértése volt), a tízpercekben pedig fesztelenül beszélgetve veszik körül a tanárokat. A porosz cirill korszakában, amikor a tanár az óra után méltóságteljesen a tanári szobába vonult, ez is a tanár—diák kapcsolat újszerű formája volt. Az 50-es években az egyik tanári konferencián fölvetődött a kérdés: nem volna-e időszerű változtatnunk a régi világból itt maradt magázáson. Elhatá­roztatott, hogy — a demokrácia jegyében — megkérdezem az osztályban a fiaimat. Pro és kontra válaszok hangzottak el. Végül felállt az egyik tanít­ványom, és ezeket mondta: — A vita, osztályfőnök úr, akkor lenne reális, ha a diákok is tegeznék a tanárokat. — Akkor, fiam, maradunk a régiben — mondtam. Mi mást mondhattam volna? Persze, azért nemsokára áttértünk a tegezésre, ha nem is kölcsönösen. Azt se engedtem meg, hogy a tanárjelölteket tegezzék a tanulók, akár csak­ az óraközi szünetekben is. Amikor a 30-as években bevonultunk tüzérönkéntesnek, három társammal |/*T együtt meglepetten tapasztaltuk, hogy beosztott kiképző tisztünk éppenség­gel az egyik volt osztálytársunk. Azt hittük, arany életünk lesz. Tévedtünk. Az újonckiképzés hat hete alatt szóba sem állt velünk. A kihallgatásokon „aláza­tosan" jelentettük neki botlásainkat, neki pedig egy arcizma sem rándult meg, amikor ránk szabta a büntetéseket. Akkor tanultuk meg, mi a különbség a szolgálati idő, a hivatalos érintkezés és a magánélet között. Vezetőtanár ko­romban az egyik tanárjelöltem szabályszerűen beleszeretett az egyik csinos tanítványunkba. (Nem az első eset a világtörténelemben, s találkozásuknak néhány év múlva házasság lett a vége.) Arra kértem jelöltemet: az iskolában ne adja jelét vonzalmának, szigorúan magázza választottját is. Nem volt igazam? Jól tudom, hogy nem az ilyen tényezőkön múlik az oktatás-nevelés ered­ményessége. Mégsem vagyok bizonyos abban, hogy nincs mélyebb összefüggés a kettő között a példamutatás, a társadalmi előképzés, a személyiségformálás szempontjából. Sohasem lelkesedtem az értelmetlen, üres formaságokért, sőt szenvedtem tőlük. De kétségtelen, hogy az értelmes formaságok nemcsak esz­tétikumot rejtenek magukban, hanem sokszor belső fegyelmezettséget is ki­fejeznek és nevelő értékűek. Ahogy egy iskola megrendezi az évnyitó vagy évzáró ünnepélyt, ahogy a harmadik osztályosok megszervezik a negyedikesek búcsúztatását, abban nemcsak hagyományos szokások öröklődnek nemzedékről nemzedékre, hanem érzelmi motívumok és a belső rendezettség jelei is meg­nyilvánulnak. Ilyen emlékek és gondolatok zavarnak abban, hogy az írásom elején fel­sorolt jelenségek kérdésében lezárt véleményt alakítsak ki. örülnék, ha valaki meg tudna győzni. MAKAY GUSZTÁV

Next