Köznevelés, 1980 (36. évfolyam, 1-43. szám)
1980-01-04 / 1. szám
2 Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapest, 80.2306/2-1 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0133—0969 A szerkesztő bizottság elnöke: dr. Gosztonyi János Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: Budapest, postafiók 182, 1368. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-222. A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivatalokban a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodában (Km 1900 Budapest, V., József nádor tér 1.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással, a Km 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra A címlapon: Benkő Imre felvétele, MTA fotó , számunk szerzői: Antal Elemérné tanár, Salgótarján; Bán Ervin ny. tanár, Budapest; Csák Józsefné tanító, Jászalsószentgyörgy; Gergely Ferenc tanár, Budapest; Kovács László minisztériumi tanácsos, Budapest; dr. Kozma Tamás, az MTA PÉCS munkatársa; Kutas János főelőadó, Országos Tervhivatal; Makay Gusztáv ny. tanár, Budapest; dr. Kubóczki István osztályvezető, Budapest; Sipos Lajos főiskolai adjunktus, Budapest; Tóth L. László jogász, Budapest; Vajda István szakfelügyelő, Zalaegerszeg; ifj. Váczi Károly főiskolai hallgató, Szigetszentmiklós; Vámos Dóra főelőadó, Országos Tervhivatal; Vladár Ervin, az OPI munkatársa. KÖZNEVELÉS Toráaságok az iskolában t/edagógusok körében iskolai formaságokról esett szó. A beszélgetés után megrkérdeztem néhány iskola tanulóit, tanárait, hogyan öltözködnek iskolájukban a tanárok, milyen formában érintkeznek a tanulókkal. Egyik-másik iskoláról azt hallottam, hogy ott a tanárnők — a fiatalok is — a hagyományos szoknya—blúzban vagy egybe ruhában tanítanak. Más iskolákban — mondták — a fiatalabb tanárnők és tanárok nemcsak a testidomokat kidomborító farmernadrágban jelennek meg az osztály előtt, hanem a nők lezseren lebegő, kívül viselt szódablúzban, a férfiak a legkülönfélébb sportos „szerelésben”, egyik-másik bozontosan hosszú hajjal. Azt is mesélték, hogy némely tanárok fesztelenül cigarettáznak az osztályteremben, és a felsőbb osztályos lányok kölcsönösen tegező viszonyban vannak a fiatalabb tanárnőkkel. Megvallom, hogy pedagógiailag helyesek-e vagy helytelenek-e ezek a jelenségek, ebben máig sem tudtam határozott véleményt kialakítani. Nemcsak azért, mert életkorom tudatosan óvatossá tett mindenfajta konzervatív felfogással szemben. Hanem azért is, mert pályám során a legkülönbözőbb állásfoglalásokkal találkoztam a „formaságokat” illetően. Hátha ezek a modernségek is hozzátartoznak a korszerű pedagógiához, a tanár-diák kapcsolat természetességéhez? Hátha az ilyenektől való idegenkedés is a tanári pályával kapcsolatos „foglalkozási ártalmak” következménye? Azt is tudom, hogy a férfiak hosszú hajviseletében is nagy különbség lehet az ápolt frizura és a rendetlen bozót között. Van, akinek a miniszoknya sem áll jól. Aztán a farmernadrággal az sem eshetik meg, amit egyik levelező osztályom még a miniszoknya divatjának idején mesélt el bizalmasan: hogy mindig tudták, milyen színű a tanárnőjük kisnadrágja. A kortársnőnek ugyanis az volt a szokása, hogy magyarázat közben az első padra ült, velük szemben. Sok más is eszembe jutott a téma kapcsán. Például az, hogy — mondjuk — egy évszázaddal ezelőtt már messziről lerítt a tanárról a tanárság bélyege, jellemzője volt a kalucsnis-esernyős, kopottan választékos öltözék. Gúnyolta is eleget diákság és irodalom! Fiatalkorom egyik igazgatója hazaküldte átöltözni tudós kollégámat, aki térdnadrágban jelent meg reggel az iskolában, tanítási órái után ugyanis nyomban a hegyekbe ment geológiai kutatásra. Egy érettségin viszont egy másik igazgató az egyik maturandust küldte haza, hogy öltözzék fel illendően, hiszen ilyen csak egyszer van az életben. ”Emlékszem, milyen meglepetéssel fogadtuk tanárjelöltként, hogy a „Trefort- G*ban”, a gyakorló gimnáziumban, az akkor 9—10 éves elsős gimnazistákat is magázták a tanárok. „A személyiség megbecsülése a tanulóban” — mondta az igazgató a teoretikumon —, s ez akkor újdonság volt, pedagógiai szenzáció. Viszont azt is olvastam a Trefort centenáriumára készülődve, hogy a 90-es években parlamenti interpellációban kértek vizsgálatot az iskola ellen, mondván: képtelenség, hogy ott „a tanulók belekiabálnak a tanár előadásába" (ez akkor a legmodernebb módszer, a megbeszélés alkalmazásának félreértése volt), a tízpercekben pedig fesztelenül beszélgetve veszik körül a tanárokat. A porosz cirill korszakában, amikor a tanár az óra után méltóságteljesen a tanári szobába vonult, ez is a tanár—diák kapcsolat újszerű formája volt. Az 50-es években az egyik tanári konferencián fölvetődött a kérdés: nem volna-e időszerű változtatnunk a régi világból itt maradt magázáson. Elhatároztatott, hogy — a demokrácia jegyében — megkérdezem az osztályban a fiaimat. Pro és kontra válaszok hangzottak el. Végül felállt az egyik tanítványom, és ezeket mondta: — A vita, osztályfőnök úr, akkor lenne reális, ha a diákok is tegeznék a tanárokat. — Akkor, fiam, maradunk a régiben — mondtam. Mi mást mondhattam volna? Persze, azért nemsokára áttértünk a tegezésre, ha nem is kölcsönösen. Azt se engedtem meg, hogy a tanárjelölteket tegezzék a tanulók, akár csak az óraközi szünetekben is. Amikor a 30-as években bevonultunk tüzérönkéntesnek, három társammal |/*T együtt meglepetten tapasztaltuk, hogy beosztott kiképző tisztünk éppenséggel az egyik volt osztálytársunk. Azt hittük, arany életünk lesz. Tévedtünk. Az újonckiképzés hat hete alatt szóba sem állt velünk. A kihallgatásokon „alázatosan" jelentettük neki botlásainkat, neki pedig egy arcizma sem rándult meg, amikor ránk szabta a büntetéseket. Akkor tanultuk meg, mi a különbség a szolgálati idő, a hivatalos érintkezés és a magánélet között. Vezetőtanár koromban az egyik tanárjelöltem szabályszerűen beleszeretett az egyik csinos tanítványunkba. (Nem az első eset a világtörténelemben, s találkozásuknak néhány év múlva házasság lett a vége.) Arra kértem jelöltemet: az iskolában ne adja jelét vonzalmának, szigorúan magázza választottját is. Nem volt igazam? Jól tudom, hogy nem az ilyen tényezőkön múlik az oktatás-nevelés eredményessége. Mégsem vagyok bizonyos abban, hogy nincs mélyebb összefüggés a kettő között a példamutatás, a társadalmi előképzés, a személyiségformálás szempontjából. Sohasem lelkesedtem az értelmetlen, üres formaságokért, sőt szenvedtem tőlük. De kétségtelen, hogy az értelmes formaságok nemcsak esztétikumot rejtenek magukban, hanem sokszor belső fegyelmezettséget is kifejeznek és nevelő értékűek. Ahogy egy iskola megrendezi az évnyitó vagy évzáró ünnepélyt, ahogy a harmadik osztályosok megszervezik a negyedikesek búcsúztatását, abban nemcsak hagyományos szokások öröklődnek nemzedékről nemzedékre, hanem érzelmi motívumok és a belső rendezettség jelei is megnyilvánulnak. Ilyen emlékek és gondolatok zavarnak abban, hogy az írásom elején felsorolt jelenségek kérdésében lezárt véleményt alakítsak ki. örülnék, ha valaki meg tudna győzni. MAKAY GUSZTÁV