Köznevelés, 1998 (54. évfolyam, 1-41. szám)
1998-01-09 / 1. szám
EKOZODAS 1998. 1. szám Romaprogram - papíron és a valóságban további, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek |____| elején végzett iskolakísérleti munkánk egyik (1993-ban és 1994-ben is már publikált) keserű tapasztalata az volt, hogy a hátrányos helyzetű gyermekekkel való foglalkozás társadalmi megítélése már eleve hátrányos helyzetűvé teszi azokat, akik ezt a problémát felvállalják s kezelni akarják. Ez a helyzet azóta tovább romlott, a kilencvenes évek második felében még keserűbbek ez irányú tapasztalataink. 1995-ben az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat oktatási bizottsága is, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kisebbségi főosztálya is közzétette a maga (egymással összehangolt és egymást kiegészítő) cigány oktatási programját. Azóta több mint két esztendő telt el, s a gyakorló pedagógus - mármint az a gyakorló pedagógus, aki egyáltalán tudomást szerzett ezekről - napjainkban azt érzékeli, hogy ezek a programok „tartósnak” bizonyultak, mert „elállnak valahol, mint a befőtt”. Hasonlóak a tapasztalataink régiónkban is. 1995/96-ban kidolgoztuk és 1996/97-ben „beüzemeltük” a Hajdú-Bihar megyei Cigány oktatási programot. Programirányítók, elméleti szakemberek és gyakorló pedagógusok áldozatos ingyenmunkájának (!) köszönhetően ez a tízéves projekt él, 1997/98-ban már egyértelműen életerősnek és eredményesnek bizonyul, de „levegőért kapkod”, a puszta életben maradásáért küzd a remélt anyagi támogatások elmaradása miatt. Ráadásul a programban közreműködők többsége eközben személyes egzisztenciájában is hátrányos helyzetűvé válik azért, mert harcol a halmozottan hátrányos helyzetű s egyben a kisebbségi lét nyomasztó súlyát cipelő cigány gyermekek polgárosodásáért. Mert cigánypártolóvá lett. Mert felismerte, hogy a cigányság életesélyeinek növelése egész népünk felemelkedésének nélkülözhetetlen feltétele, amihez az oktatáson át vezet az út. Hogy a cigánykérdés megoldása legalább annyira érdeke a gádzsónak (nemcigánynak), mint a cigánynak. Hogy igaza van Kemény Istvánnak, amikor azt mondja (Népszabadság, 1997. október 25.): „...ha mi, akik nem vagyunk cigányok, semmit sem teszünk az ő ügyükben, akkor nagy baj történik. Nemcsak a cigányokkal, hanem velünk is.” Nem áll szándékunkban politikai síkra terelni a problémát. Nem tartjuk szerencsésnek azt a kérdésfelvetést, hogy szándékos bűnbakképzés folyik-e ma („cigány bűnbak magyar módra”), vagy csupán a hozzá nem értés miatt súlyosbodik a helyzet. Mi hangsúlyozottan a szakmai-pedagógiai munka feltételeinek javítását segítendő kívánunk utalni az alábbiakban az úgynevezett „kisebbségi fejkvóta” működésének rendellenességeire. Regionális - nagyobbrészt megyehatáron belüli, de több megyehatáron túli intézmény által is felvállalt, 1997/98-ban már 74 együttműködő intézmény pedagógusaival közösen készítetten cigány oktatási programunk mérhetetlen mennyiségű pályázatunk ellenére is elégtelen, hiszen jó, ha minden tizedik pályázatunkra hullik egy kis „morzsa”. Szűkös költségvetésünk miatt 1997 tavaszán arra a kényszerű döntésre jutottunk, hogy „megsarcoljuk” az együttműködő intézményeket. Hiszen valamennyi együttműködő intézményünk (közel kétharmad részben a mi programunk felvállalásának köszönhetően) igényjogosult a cigány etnikai kiegészítő normatív támogatásra. Akkor pedig - gondoltuk mi - elkérhetjük ennek öt-tíz százalékát a ténylegesen biztosított és számlával bizonylatolt szakmai szolgáltatások és kiadványok térítése (tehát nem a teljes összeg, csak részbeni térítés!) ellenében. Fél év múltán, 1997 őszén azonban már be kellett látnunk, hogy ez nem működik a várakozásnak megfelelően. Megvizsgáltuk 1997 őszén, hogy miért nem működik megfelelően, s az alábbi megállapításokra kellett jutnunk: Az 1997-es gazdasági évben az intézmények tizedrésze ténylegesen, a jóváhagyott költségvetésen felül megkapta a kisebbségi fejkvótát vagy annak jelentős részét. Tehát minden tizedik intézmény tud üzenni a cigány etnikai szakmai szolgáltatásért, a többi nem. Az intézmények hozzávetőleg nyolc százaléka számára a fenntartó önkormányzat meg sem igényelte a kisebbségi fejkvótát, hiába kérte azt az intézményvezető. Az intézmények hozzávetőleg nyolcvankét százaléka papíron és címkézve megkapta azt, ténylegesen azonban nem, mert az intézmény költségvetése ezzel nem növekedett meg, más költségvetési rovatok és tételek „lefaragását” pótolta, nagyobbrészt, teljes egészében nem is pótolta. Összességében tehát romlott a költségvetési kondíciója azoknak az intézményeknek, amelyek a cigány etnikai kiegészítő normatív támogatást igényelték és formálisan megkapták. Ezek a tények közismertek, csupán „nem publikálódtak”, hiszen az intézményvezető is félti az állását. Ezen tények ismeretében nem csoda, hogy 1997-ben több intézményvezető fogalmazta meg egymástól függetlenül és egybehangzóan nekem személyes beszélgetésünk során („de köztünk maradjon“!) azt, hogy hiába van húsz-ötven százalékos arányban cigány gyermekük, nincs értelme intézményi cigány oktatási program kidolgozásának, a program megvalósításával való külön munkának és a kisebbségi fejkvóta igénylésének, mert ha ezt megteszik, akkor még nehezebb költségvetési helyzetbe kerül az intézményük. Anyagilag és erkölcsileg egyaránt jobban járnak, ha mélyen hallgatnak arról, hogy hozzájuk cigány gyermekek is járnak... Ezen áldatlan állapot sajnos országos jelenség, ami ellen az ombudsman is felemelte a szavát a nyári hónapokban, s foglalkoztak e kérdéssel az elektronikus és nyomtatott sajtó munkatársai 1997 júliusa-szeptembere között. Ezen áldatlan állapot megszüntetése érdekében az Állami Számvevőszék - ismereteink szerint - 1997 őszétől fokozott mértékű vizsgálatokat végez az intézményekben a kisebbségi fejkvóta felhasználására vonatkozóan, s ahol ez nem megfelelő, ott visszavonja a kisebbségi fejkvótát a fenntartótól. Nem vagyunk meggyőződve arról, hogy az ÁSZ-vizsgálatok megfelelő eredménnyel járnak. Két alapvető ok miatt. Az egyik: A hivatali gyakorlatot ismerve, ha az intézmény nem tudja megfelelően dokumentálni az ÁSZ-nak a formálisan, sőt „címkézve” megkapott kisebbségi fejkvóta rendeltetésszerű felhasználását, akkor a fenntartó könyörtelenül felelősségre vonja az intézményvezetőt, aminek következtében tovább romlik az intézményen belül a cigány gyermekek és a velük foglalkozó pedagógusok helyzete. A másik: Az intézményvezetők túlnyomó többsége tudatában van ennek, tehát gondoskodik a megfelelő dokumentációról akkor is, ha a tényleges foglalkozások nem történtek meg, vagy ingyen (bármiféle túlóradíj, egyéb honorárium nélkül, úgynevezett társadalmi munkában) végezték azt a pedagógusok. Tehát az ÁSZ az intézmények legalább kilencven százalékában mindent rendben levőnek fog találni, holott éppen az intézmények kilencven százalékában semmi sincs rendben. Konkrét vizsgálataink azt mutatták, hogy a dokumentált „legalább heti 6 órának” kisebbik fele, összesen 49 százaléka van bérrel lefedezve, nagyobbik felét, 51 százalékát bármiféle fajta térítés nélkül végzik a pedagógusok. Joggal merülhet fel a kérdés: Hogyan lehetséges a plusz heti hat órák közel felét bérrel lefedezni, amikor az intézmények kilencven százaléka meg sem kapja a kisebbségi fejkvótát? Ennek egyszerű magyarázatai vannak, amelyek főbb típusai az alábbiak: a) Ha egyik-másik pedagógus tantárgyfelosztásában nem kerülhető el a túlóra, akkor az alapfeladatként ellátott túlórákra ráfogják, hogy az cigány etnikai, s mivel kiűzetik ezekért a túlóradíjat, bérrel fedezettek. b) Ha egyikmásik pedagógus számára a tantárgyfelosztásban nem biztosítható a kötelező óraszám tanórákkal való kitöltése, akkor a különbözetet (papírforma szerint) cigány etnikai feladatként dolgoztatják le, tehát alapbérrel lefedezett az (úgynevezett) interkulturális oktatás. c) Egyes intézmények sikerrel pályáznak extra nevelési-oktatási feladatok megoldására, s a pályázati támogatásokból kifizetett összegeket a kisebbségi fejkvóta felhasználásaként is elkönyvelik (dupla nyereség a fenntartóknak, „ez a jó igazgató!”). d) Az intézmények töredéke ténylegesen fizet túlóradíjat cigány etnikai túlmunkáért. Vizsgálati adataink további részletezése nélkül is elképzelhetjük, hogy az intézmények hozzávetőleg kilencven százalékában mit élhet át a „gyalog pedagógus”. Aki a cigány oktatási programot felvállalja, az mennyiségileg és minőségileg is többet végez - ugyanannyi vagy inkább kevesebb pénzért mint pedagógustársai, miközben a közvélemény megvetését is el kell viselnie, amiért cigány gyermekekkel foglalkozik. Ha jobbítani akar (ami pénzbe kerül), pláne, ha jobbító szándékkal még kritizál is, akkor könnyen az utcára kerül. Sőt, ha csupán tisztelettudóan bátorkodik megkérdezni, hogy túlmunkájáért kaphat-e túlóradíjat, máris közlik vele: ha nem tetszik, mehetsz! TUZA TIBOR | Tetlák Eszter felvétele (A kép nem a cikk helyszínén készült)