Köznevelés, 2006 (62. évfolyam, 1-41. szám)
2006-01-06 / 1. szám
INTERJÚ 62. évfolyam 1. szám 2006. január 6. a huszadikban, hogy a háborúk mind ostoba dolgok, hogy Heléna tulajdonképpen egy báb, és nem a leggyönyörűbb nő a világon, Hektór pedig egy beképzelt majom? Tele vagyunk újrafelfedezésekkel, sok száz éves darabokkal. Ostobaság, hogy a régiekre hivatkoznak, hogy azok milyen nagyok voltak. De minden kor ezt csinálja. Nosztalgikus eszményképeket állít a korábbiakról. Ez is divat, és mindenki, akinek van valami frusztráltsága, az rögtön ráharap. - Gyakran beszélnek értékválságról... - Tessék megnézni, hány magyar lány lenne boldog (pontosabban: boldogtalan), nem is beszélve a fiúkról, ha a szüzesség értéke ugyanolyan nagy lenne, mint száz évvel ezelőtt. A szüzesség értékével járt együtt, hogy a szexuális éhség óriási volt, a prostitúció virágzott, és a párkapcsolatok olyanok voltak, amilyenek. A másik példa a hősiesség kultusza. Nem a lovagiasság, a gyenge megvédése, hanem a párbaj például. Száz évvel ezelőtt magas erény volt, hogy párbajképes valaki. Az első világháború előtti értelmiség számára még az értékrend része volt. Hát akkor melyik érték az, ami tönkrement? Azt mondják, a család. De minden száz évvel ezelőtti regény a család csődjével foglalkozott. És egyáltalán, hol voltak olyan családok, mint amilyenek ma vannak, ahol a férfi és a nő egyenjogú partnerként nevelik és babusgatják gyereküket? - Sokan mondják, hogy a mai világban már csak a pénz számít... - Mikor volt olyankor, amikor a pénz, a gazdagság nem volt motiváció? Szeretnék tömeges példát látni arra, hogy egy társadalomban a személyiség érték volt. Szerzetesrendekben igen. Vannak emberek, akik ma is valamilyen módon félrevonulnak a társadalomtól. Azt vitágosan tudjuk, hogy a hajléktalanok általában nagyon szerencsétlen emberek, de jelentős részük azt választotta, hogy kivonul a társadalomból. Bármilyen különösnek tűnik, a szerzetesség, a társadalomból kivonulás ugyanúgy megvan a buddhizmusban, mint a kereszténységben. Valahol egy emberi motiváció, speciális kultúrmotiváció. - Ön, mint a Sulinet egyik „kitalálója", mit gondol az oktatás átalakulásáról? Valóban szembeállítható a lexikális és a praktikus tudás? — A húszas-harmincas években bontakozott ki egy szellemi áramlat, Szent-Györgyi Albert is azt vallotta, hogy azzal, hogy a tudásanyag lexikonokban, manapság pedig a hálón megtalálható, elvész a memorizálás szükségessége, és ezzel nem terheljük az agyat. Azóta kiderült, hogy egyrészt az agy befogadóképessége sokszorosa annak, amit feltételeztek, másrészt igaz, amit a rómaiak is tudtak már, hogy az emlékezőképesség csökken, ha nem gyakoroljuk. Az agyban tárolt információ és annak a feldolgozása egy nagyon összehálózott folyamat, alig követhető. Annak van több esélye arra, hogy kreatív legyen, akinek a távoli asszociációs bázisa erős. Ha megnéz bármilyen újítást, nemcsak technológiait, hanem gondolatit, akár pedagógiait, kiderül, hogy az illető lényegében meglévő elemekből komponált újat, ami azért nem volt triviális korábban, mert nagyon távoli asszociációkból indult ki. A kreatív emberek különleges memóriával is rendelkeztek, legjobb példa Neumann János. Nekem központi témám az ember-gép kapcsolat. Ahogy a gép természetes részévé válik a világunknak, úgy válik nem kizárólagos részévé. Ugyanígy van ez bármi mással is. Ha valami új, unikális jellegű, különleges értékű, az leköt minden figyelmet, és kiterjeszti a használatát és az autoritását mindarra, amire nem kellene. Később kialakul egy olyan szimbiózis ember és gép között, amelyben az ember a tényleg emberi feladatokat embermódra csinálja, esetleg gép segítségével. A gép segíti abban, hogy felszabadítsa az idejét. A tapasztalat azt mutatja, ha köznapivá válik a gép használata, még erősebb szükség van az emberi kapcsolatokra. Hiába vagyok behálózva, rengeteg kommunikációs csatornája van az embernek, ami csak a közvetlen kommunikációban érvényesül. A film nem ölte meg a színházat, a számítógépes grafika nem ölte meg a festészetet, és így tovább. Az információs technológiák fenyegethetnek totális megfigyeléssel, ahogy azt például az Amerikai Egyesült Államokban látjuk kialakulni, másrészt viszont az információáramlás, az internet előbb-utóbb felbomlaszthatja a diktatúrákat, például Kínára gondolok... - A megfigyeléssel még nem lenne baj, ha annak a határait a törvény szabja meg úgy, hogy az információs jog, az adataim joga csak tőlem és a törvénytől függ. Nekem jelenleg ez a fő témám. Az első, hogy állandó hozzáférésem legyen saját adataimhoz, a második, ha valaki kíván tőlem valami adatot, akkor én adhatok rá engedélyt. A harmadik, hogy legyen egy olyan demokratikus rend, amelyik az egyik területet ellenőrzi. Mindig azt a példát szoktam hozni, hogy Magyarország legnagyobb népirtását az elektronikus társadalom előtt csinálták meg, rekord sebességgel. Tehát nem a technikától függ, hogy mi történik, hanem a politikai rendszertől. Egy demokráciában a gyanús személyek felügyeletére is törvényes eljárás kell, a megfigyelés letelte után az illetővel közölni kell, hogy őt megfigyelték. Ennek is törvényes határidejének kell lenni. És ami most nálunk zajlik, hogy kilencven évekre titkosítanak aktákat, az hülyeség. Amit Kínáról mondott, nos, én sokat beszélgettem kínai barátnőmmel, aki ott elég hosszú ideig az automatizálási intézet dolgozója volt, ő is azt mondta, hogy a technikai és gazdasági fejlődés szükségszerűen elhozza a demokráciát - de a folyamatot nem lehet siettetni. CSORDÁS DÁNIEL 3