Köznevelés, 2006 (62. évfolyam, 1-41. szám)

2006-01-06 / 1. szám

INTER­J­Ú 62. évfolyam 1. szám 2006. január 6. a huszadikban, hogy a háborúk mind ostoba dolgok, hogy Heléna tulajdon­képpen egy báb, és nem a leggyönyö­rűbb nő a világon, Hektór pedig egy beképzelt majom? Tele vagyunk újra­felfedezésekkel, sok száz éves dara­bokkal. Ostobaság, hogy a régiekre hivatkoznak, hogy azok milyen na­gyok voltak. De minden kor ezt csi­nálja. Nosztalgikus eszményképeket állít a korábbiakról. Ez is divat, és mindenki, akinek van valami fruszt­ráltsága, az rögtön ráharap. - Gyakran beszélnek értékválság­ról... - Tessék megnézni, hány magyar lány lenne boldog (pontosabban: boldogtalan), nem is beszélve a fiúk­ról, ha a szüzesség értéke ugyanolyan nagy lenne, mint száz évvel ezelőtt. A szüzesség értékével járt együtt, hogy a szexuális éhség óriási volt, a prosti­túció virágzott, és a párkapcsolatok olyanok voltak, amilyenek. A másik példa a hősiesség kultusza. Nem a lo­vagiasság, a gyenge megvédése, ha­nem a párbaj például. Száz évvel ezelőtt magas erény volt, hogy pár­bajképes valaki. Az első világháború előtti értelmiség számára még az ér­tékrend része volt. Hát akkor melyik érték az, ami tönkrement? Azt mond­ják, a család. De minden száz évvel ezelőtti regény a család csődjével foglalkozott. És egyáltalán, hol voltak olyan családok, mint amilyenek ma vannak, ahol a férfi és a nő egyenjo­gú partnerként nevelik és babusgat­ják gyereküket? - Sokan mondják, hogy a mai világ­ban már csak a pénz számít... - Mikor volt olyan­kor, amikor a pénz, a gazdagság nem volt motivá­ció? Szeretnék tömeges példát látni arra, hogy egy társadalomban a sze­mélyiség érték volt. Szerzetesrendek­ben igen. Vannak emberek, akik ma is valamilyen módon félrevonulnak a társadalomtól. Azt vitágosan tudjuk, hogy a hajléktalanok általában na­gyon szerencsétlen emberek, de je­lentős részük azt választotta, hogy ki­vonul a társadalomból. Bármilyen kü­lönösnek tűnik, a szerzetesség, a tár­sadalomból kivonulás ugyanúgy meg­van a buddhizmusban, mint a keresz­ténységben. Valahol egy emberi mo­tiváció, speciális kultúrmotiváció. - Ön, mint a Sulinet egyik „kitaláló­ja", mit gondol az oktatás átalakulásá­ról? Valóban szembeállítható a lexiká­lis és a praktikus tudás? — A húszas-harmincas években bontakozott ki egy szellemi áramlat, Szent-Györgyi Albert is azt vallotta, hogy azzal, hogy a tudásanyag lexiko­nokban, manapság pedig a hálón megtalálható, elvész a memorizálás szükségessége, és ezzel nem terhel­jük az agyat. Azóta kiderült, hogy egyrészt az agy befogadóképessége sokszorosa annak, amit feltételeztek, másrészt igaz, amit a rómaiak is tudtak már, hogy az emlékezőképesség csökken, ha nem gyakoroljuk. Az agyban tárolt információ és annak a feldolgozása egy nagyon összehálózott folyamat, alig követhető. Annak van több esélye arra, hogy kreatív legyen, akinek a tá­voli asszociációs bázisa erős. Ha meg­néz bármilyen újítást, nemcsak tech­nológiait, hanem gondolatit, akár pe­dagógiait, kiderül, hogy az illető lé­nyegében meglévő elemekből kom­ponált újat, ami azért nem volt triviá­lis korábban, mert nagyon távoli asszo­ciációkból indult ki. A kreatív embe­rek különleges memóriával is ren­delkeztek, legjobb példa Neumann János. Nekem központi témám az em­ber-gép kapcsolat. Ahogy a gép ter­mészetes részévé válik a világunknak, úgy válik nem kizárólagos részévé. Ugyanígy van ez bármi mással is. Ha valami új, unikális jellegű, különleges értékű, az leköt minden figyelmet, és kiterjeszti a használatát és az autoritá­sát mindarra, amire nem kellene. Ké­sőbb kialakul egy olyan szimbiózis ember és gép között, amelyben az ember a tényleg emberi feladatokat embermódra csinálja, esetleg gép se­gítségével. A gép segíti abban, hogy felszabadítsa az idejét. A tapasztalat azt mutatja, ha köznapivá válik a gép használata, még erősebb szükség van az emberi kapcsolatokra. Hiába va­gyok behálózva, rengeteg kommuni­kációs csatornája van az embernek, ami csak a közvetlen kommunikáció­ban érvényesül. A film nem ölte meg a színházat, a számítógépes grafika nem ölte meg a festészetet, és így to­vább.­­ Az információs technológiák fe­nyegethetnek totális megfigyeléssel, ahogy azt például az Amerikai Egye­sült Államokban látjuk kialakulni, másrészt viszont az információáram­lás, az internet előbb-utóbb felbom­laszthatja a diktatúrákat, például Kí­nára gondolok... - A megfigyeléssel még nem lenne baj, ha annak a határait a törvény szabja meg úgy, hogy az információs jog, az adataim joga csak tőlem és a törvénytől függ. Nekem jelenleg ez a fő témám. Az első, hogy állandó hoz­záférésem legyen saját adataimhoz, a második, ha valaki kíván tőlem vala­mi adatot, akkor én adhatok rá enge­délyt. A harmadik, hogy legyen egy olyan demokratikus rend, amelyik az egyik területet ellenőrzi. Mindig azt a példát szoktam hozni, hogy Ma­gyarország legnagyobb népirtását az elektronikus társadalom előtt csinál­ták meg, rekord sebességgel. Tehát nem a technikától függ, hogy mi tör­ténik, hanem a politikai rendszertől. Egy demokráciában a gyanús szemé­lyek felügyeletére is törvényes eljárás kell, a megfigyelés letelte után az ille­tővel közölni kell, hogy őt megfigyel­ték. Ennek is törvényes határidejé­nek kell lenni. És ami most nálunk zajlik, hogy kilencven évekre titkosí­­tanak aktákat, az hülyeség. Amit Kí­náról mondott, nos, én sokat beszél­gettem kínai barátnőmmel, aki ott elég hosszú ideig az automatizálási intézet dolgozója volt, ő is azt mond­ta, hogy a technikai és gazdasági fejlődés szükségszerűen elhozza a demokráciát - de a folyamatot nem lehet siettetni. CSORDÁS DÁNIEL 3

Next