Köztelek – 1944. 27-46. szám

1944-07-02 / 27. szám

27. SZÁM 54-II. ÉVFOLYAM. KÖZTELEK, 1944 JULIUS 2. A nemesített búzák külterjes csoportja első-­­ sorban arra hivatott, hogy igénytelenségükkel, szár­azsági ürésükkel és egyéb, extenzív tulajdono­­­ságukkal a kisbirtokosok átlagterméseit fokozza. A nemesített búzák céltudatosan kifejlesztett bel-­­ terjes típusa pedig arra szolgál, hogy a nagybir­tok sok és kiváló minőségű búzát állíthasson elő. Ezek termése a nemzetközi búzaforgalomban, mint kivitelünk kívánatos tétele fog szerepelni.­­ Mindenesetre kötelességünk a fent vázolt gaz-­­ dasági lehetőségek alapját kikutatni és országunk jövő gazdasági talpraállása érdekében biztosítani. 1 : KASZÁLÓ- & LEGELŐJAVÍTÁS. Rovatvezető: cncsel Dorner Béla. Adatok a legelők fektetéssel való trágyázásának kérdéséhez. írta: cn­csei Dorner Béla. A­­. Szerkesztőség fölszólítására valami idő­szerű kérdésről kell írnom. Mi volna most időszerűbb a zöldmezők terén, mint a „hagyatéki ügyek", azaz a legelőcsordák hagyatékának, a trágya okos fölhasználásának kérdése. Nemcsak azért időszerű ez most, mert most van a legeltetés főidénye, tehát meg lehet menteni azt, ami még megment­hető, hanem azért, mert amúgy is tudjuk, de a miniszteriális fölszólításokból is halljuk és olvas­hatjuk, hogy állatállományunk eltartásánál óriási fontossága van a legelőnek, tehát annak gondo­zása ma, a háborús gazdálkodásban becsületbeli kötelessége minden gazdának. Nem tagadható, hogy újabban a zöldmezőmoz­galom nagyon sokat segített ezen az eddig igen elhanyagolt téren, de azért mégis igen messze vagyunk még attól az állapottól, amellyel meg­elégedhetnénk. A legelőről még most is csak viszünk, de vissza csak igen keveset adunk. A legelők trá­gyázása még csak gyerekcipőkben jár. Midőn az 1900-as években a székelyföldi minisz­teri kirendeltségi munkámnál a közlegelők följaví­tásával kezdtem behatóbban foglalkozni, az egyéb munkák között (csordaitatók berendezése, a száraz­ság folytán elapadt források fölkutatása, beton­vályúk építése, vízmosások megkötése, szélvédő facsoportok telepítése, bokorirtás, kőszedés, stb.), a trágyázás kérdésére vetettem a fősúlyt. Kosara­zásra, szakaszos legeltetésnél korlátokra, stb. bőven adattam az államsegélyeket. A kisoványodott legelőket járva föltűnt, hogy buja foltocskák támadtak ott, ahol az állat pár hónap előtt letrágyázott ; üdén, tömötten nőtt ott ki a fű, sőt megjelent a mezők királynője , a fehér­bere is. Meg lehetett látni ezeken az üde foltokon, hogy tehén hagyta-e ott a hagyatékát, vagy ökör. Ekkor láttam, hogy milyen föltűnően hálás a mező felnövése az állati trágyázás iránt. Neki is feküdtem ezután ennek a dolognak és a székelyeket ahogyan csak lehetett (mert velük csak „jó szóval" lehetett), rávettem a legelőik trágyá­zására. Állami segítséggel (tanáccsal és, kaláccsal) készítettünk karámokat a kosarazásokra (marha- és lólegelőkre), a ,,fordításokra" (a karámok fölszedé­sére és újra fölállítására) adtunk pénzbeli hozzá­járulást (m­ert azok elég nagy munkák!), ahol pedig ez a k­arámozás nem volt keresztülvihető, ott a pásztort vettük rá (ismét tanáccsal és kalác­­csal), hogy a legelőcsordát mindig más helyen deleltesse és „h­álassa", azaz fektetéssel trágyázzon. Bevallom, nem dicsekedhettem azzal, hogy ez az újdonság könnyen ment és népszerű volt. Nem­csak nekem kívántak nem valami szépeket és jókat, hanem azoknak a derék székelyeknek is (lelkészek, tanítók, közbirtokossági elnökök, legelő­gazdák, stb.), akik ,,kedvemet tették" és megcsinál­tatták a dolgokat. De ez csak 2 évig tartott. Mikor a következő évben a megtrágyázott kockákon és foltokon élesen látszott a gyep kirívó zöld színe a közlegelőnek a községi utakra hajló oldalán és ezt messziről is lehetett látni (én is megállíttattam a kocsimat és diadalmas örömmel nézegettem a messzeség felé, ha arra vitt az utam), akkor meg­változott a hangulat. Még jobban megváltozott a kedv is, amikor a legelőcsorda jóllakva, kidülledt hassal jött haza, nem pedig az éhségtől bőgve, üres kendővel,­­ mint azelőtt. Most már az okos székelyek nem ellenezték ezt az „újmódi szokást" és maguktól folytatták a kosarazás, fektetés megkezdett mun­káját. Oly sok év után még most is szeretettel emlékezem vissza derék munkatársaimra, akik ezt a kultúrmunkát oly sok huzavona ellenére is meg­kezdték és keresztül is vitték. Homorod—Város­falván boldogult Péter Sándor unitárius lelkészre, Homorod—Jánosfalván Markos András gazdára, Homoródi Szentpálon Ürmössy József unitárius lelkészre gondolok, a többi sok derék ember közül ebben a pillanatban. Mikor az 1910-es években Serényi Béla gróf minisztersége idején visszakerültem a miniszté­riumba és a dunántúli megyékben kezdtem meg a közlegelőjavítási munkákat, itt is „tűzzel-vassal" folytattam a kosarazási és fektetési dolgokat. Azért tűzzel, mert itt is sok baj volt a „tüzelő" elöljárókkal, és azért vassal, mert mindenüvé adtam vaslánckoronát a megtrágyázott helyek elboroná­lására. De itt már könnyebb volt a néppel bánni, főleg, ha a gazdasági felügyelőnek volt befolyása és hajlottak a szavára. Ha őszinte akarok lenni, bevallom, hogy egyes helyeken nem nagy népszerű­ségnek örvendtem az erőszakolt trágyáztatások miatt. Egyik városban (Kőszeg ? Sopron ?) ár­nyékszéktrágyát hordattam ki a silány legelőre, igaz, hogy a rákövetkező évben nagyszerű lett a fűnövés, de az első évben addig, amíg a föld be nem vette és a gyep be nem „fogadta" a bűzt, nem lett volna tanácsos odamennem! Ennek a „bűzös helynek" a közelében volt ugyanis a katonai lövőtér. Ha mind teljesedett volna az a kívánság, amit nekem adresszáltak, ma nem írhatnám ezeket a sorokat! A karámmal való trágyázás, ahol az állatok össze vannak szorítva „adott helyre" és éjjelre is abban vannak, igen jó hatású. A karámot két­hetenkint váltottuk. Tapasztalataim szerint egy felnőtt marha a delelőn annyi trágyát produkál, hogy azzal hetenkint 5—6 négyszögölnyi területet be lehet trágyázni. Éjjeli fekvőhelyen a marha tovább nyugszik, több trágyát produkál, tehát 7—8 négyszögölet lehet vele hetenkint betrágyázni. Egy darab számosállatra 4—5 négyzetméternyi karámterületet számítottunk. 100 darab normál­állatra kell tehát 450—500 négyzetméternyi terület. Egy éjjel-nappal kint tartott számosmarha trágya­termelése a 4—­5 havi legeltetési idény alatt jó legelőn, ahol az állat teletömi bendőjét és jól iszik, körülbelül 50—60 q friss trágyára tehető, míg rossz legelőn csak 30—40 q-ra. Ebből a karám területére esik körülbelül 30—35%, a többi a jár­kálás közben elhullik máshová. Ügyes pásztor a marhát előbb nem hajtja ki a karámból, míg az fektéből fölkelve nem ürítette ki magát. Ezzel sok trágyát megment a karám területének. A karámozás a leghatásosabb trágyázás, de viszont a legtöbb baj, vesződség ezzel van. A korlátok, karók kiszedése, más helyre vitele, bevetése, össze­állítása sok munkával jár, de az erdőnélküli vidé­keken a faanyag beszerzése is nehéz volt. Erdélyben ez nem volt akadály, de a Dunántúlon már igen. Ezért sok helyen el is hagytam és rátértem a fek­tetéssel való trágyázásra, azaz a déli itatás után a csordát „rendről-rendre" távolabbra hajtották és ott pihentették le. Ehhez azonban kitűnő pásztor kell, akinek a csorda engedelmeskedik. Volt pásztor, aki botra tűzte le a subáját (szűrét) és a csorda ott telepedett le. Okos, ha a nyalósót egy kis kalo­dában leteszik a deleltető helyre és az állatok oda gyülekeznek, megállapodnak és le is fekszenek. Rengeteg nehézséggel járt annak az oktalan szo­kásnak a megváltoztatása, hogy a marhacsordát ló, patak, folyó mentén (a Balaton és a Duna mentén) deleltették és az állatok nagy része a vízben álldogálva, oda hullatta trágyáját. Régente az volt a szokás, hogy a delelőhelyeken összegyűlt trágyát a pásztornak adták mellékjöve­delemnek. Ez a trágyát kupacokba gyűjtötte és eladta egyeseknek, akik azt elfuvarozták. Csodála­tos, hogy még a magaskultúrájú Sopron és Vas megyében is ez volt a szokás. Roppant nehéz volt ezt megtiltani és megszüntetni, hiszen a pásztor is ragaszkodott hozzá, de még az elöljárók is ked­velték, mert (főleg szőlővidéken­­) kitűnő trágyához jutottak olcsón hozzá. Sopron megyében Wolf Lajos (a későbbi kitűnő alispán) főszolgabíró korában bejárta velem az ilyen — többnyire vagyonos németajkú — községeket és megfedte az elöljárókat: „schamtz Euch­, das der armner Halder bei Euch vom Dreck leben muss!" A közsé­gek erre tényleg el is szégyeltik magukat és meg is szűnt ez az ostoba szokás. Az összegyűlt trágyát vagy szekerekkel széthordták vissza a lege­lőre, vagy p­edig megkezdték a fektetéssel való rendszeres trágyázást. A fektetéses trágyázásnál a marhák nem fek­szenek természetesen olyan sűrűn egymás mellett, mint a karámban, így a trágyalepények is ritkábbra esnek egymástól. Nagyobb ugyan a trágyázott terület, de a trágyázás „minőségi foka" sokkal gyengébb, így a fűnövesztő hatása is kisebb. A külföldön (belgák, németek, hollandok) a trágya­lepényeket lapáttal szétkenik, hogy az a gyepezetbe bekeveredjen és hamarább is megszáradjon, én ezt csak igen kevés helyen tudtam a Dunántúlon elérni. A pásztor még nagyobb „ösztönzési díjjal" sem volt erre rábírható. Azt inkább el tudtam érni, hogy a betrágyázott helyet lánckoronával el­fogásolják. Eleinte itt-ott fűmagkeverékkel szórattam be és fogasoltattam meg a betrágyázott területet, de később abbahagytam, mert nem sok eredményét láttam, de különben is a fűfélék és a herék maguktól is egészen fölújultak az állati trágya hatására. Néhányszor meglepődve tanakodtam, hogy honnét „jöttek oda" a nemesebb fűfélék és az oly áldásos fehérhere, amikor azelőtt még nagyítóüveggel le­hasalva vizsgálgattam, se láttam nyomukat sem! Erdélyben és a Dunántúlon sokszázra rúg az olyan községek száma, ahol a legelők trágyázásával meglepően jó eredményeket tapasztaltam. Kijelen­tem, hogy a trágyázás és vele kapcsolatban a műtrágyá­zás sokkal hálásabb eredményeket mutatott, szint a szántóföldi kultúránál. Erre csak néhány p­éldát idézek régi följegyzé­seimből. Túrmező kis község Nógrád megye hegy­vidékén. Először csak egy kisebb területen tettünk 1912-ben próbát. A gyombokrok és gaz kiirtásáért, kőszedésért, trágyázásért, kopár foltok fűmaggal bevetéséért, fogasolásért fizettek kat. holdankint 170 koronát. A megjavított legelőn termett 19 g széna, 3­2 g sarjú, ezenkívül még ősszel adott legelőt. A széna és sarjú értéke akkoriban, a legel­tetést nem is számítva, körülbelül 286 korona volt. Ebből levonva a javítási költségeket, 170 koronát, maradt már az első évben 116 korona tisztán, holott azelőtt a terület alig hozott hat, holdankint 2—3 koronát. A fűtermés az első év végén oly szép volt, hogy általános véleményük volt az odavaló gazdáknak, hogy az eddig elhanyagolt legelő csak most kezd termésbe jönni. (Ez így is történt!) 559 EZER ÉS EZER GAZDA TUDJA PORZOS-PORPÁC A JÓ TERMÉS TITKA! JA POSTAFIÓK 180

Next