Labdarúgás, 1972. január-december (18. évfolyam, 1-12. szám)
1972. január / 1. szám
Számok és valóság Az őszi idény befejezése után, túl a bajnoki év feleútján, amikor már kialakult az NB részvevőinek végső sorrendje, szokásunkhoz híven feldolgoztuk a nagy küzdelemsorozat adatait. Tettük ezt most is azért, hogy mégegyszer ráirányítsuk a figyelmet az elmúlt hónapok történéseire, eseményeire. Milyen is volt ez a bajnokság? Erre a kérdésre is felelnek — ha nem is mindenben — a számok. A minap rövid értékelésében Terpitkó András dr., az MLSZ elnöke elmondotta, hogy ősszel, a korábbiakhoz képest már jelentkeztek az újabb fejlődés félreismerhetetlen jelei, s kifejtette, hogy a játék színvonalának emelkedését nemcsak két vezető klubunk, az Újpesti Dózsa és a Ferencváros hazai és nemzetközi szereplésén lehetett felmérni, hanem néhány vidéki együttes — elsősorban a Salgótarján és a Komló — erősen feljavult teljesítményén is. Abban is teljesen egyet lehet érteni az MLSZ elnökével, hogy ezek a jelenségek nem véletlenül jöttek létre, hanem azért, mert megjavult az egyesületekben folyó szakmai és nevelő munka. S ha feltesszük a kérdést, mi a szakmai tevékenység javulásának az oka, akkor csak ezzel lehet válaszolni: egyre szélesebb körökben értették meg, a megalapozott, komoly, tervszerű munka szükségességét a vezetők és a játékosok. Világossá vált előttük, hogy a magas színvonalú edzésmunka és a sportszerű életmód egysége a sikerek alapja. Ennek a munkának, ennek a megváltozott szemléletnek az eredményei sugároztak a válogatott csapat eredményeiben is. Beszélgetésünk során Illovszky Rudolf szövetségi kapitány is azt hangsúlyozta, hogy az értékes szakmai tevékenység a klubokban, a válogatott csapatban is megtermette gyümölcseit. — Az őszi idényben egy egész sereg olyan mérkőzést láttam, amely színvonal tekintetében messze meghaladta az utóbbi évekének átlagát, sőt közöttük olyanok is voltak, amelyek határozottan örömmel tölthették el a sportág minden hívét. Volt már igazi futball, volt csapatjáték, volt stílusos támadásszövés ezeken a találkozókon. Persze —s ezt nemcsak személyes tapasztalataim alapján mondom, hanem értesüléseimből tudom, hisz fordulónként csak 2—3 meccset nézhettem meg, azok között is elsősorban azokat a csapatokat választottam, amelyek a válogatottakat, kerettagokat adták —, hogy a találkozók zöme közepes színvonalon mozgott, de ez ma még talán természetes is. Egy másik örvendetes jelenség: a küzdőszellem tovább erősödött, szinte általánossá vált, és nem volt félvállról vett mérkőzés. Szerintem az ősz megteremtette a tavaszi továbbfejlődés legfontosabb alapjait — mondotta a szövetségi kapitány. Háromszázketten a porondon A nyári átigazolási időszakban nem történtek látványos erősítések. Az élvonalban nem készültek egyébként sem nagyarányú mozgásra az élvonalban szereplők, másrészt pedig a klubok sem voltak hajlandók könnyen megválni kitűnő labdarúgóiktól, így hát a csapatépítésnél, a stílusalakításnál, a régi állományt, s az alsóbb osztályokból felkerült, tehetségesnek ítélt futballistákat vették számba a szakemberek. A tavalyi hasonló időszakban 300 labdarúgót szerepeltetett a 16 NB I-es együttes, 1971 őszén pedig 302- őt, tehát mindössze kettővel többet. Mégis, azt mondhatjuk, hogy a kísérletezés bátrabb volt, s a tavalyinál hosszabb időn át tartott. Persze, ez a megállapítás nem vonatkoztatható egyformán az egész mezőnyre. Mert például az Újpesti Dózsa jóformán 12 játékossal oldotta meg feladatát. A legtöbb játékost a Bp. Honvéd, a Vasas, a Videoton, a Diósgyőr és az MTK szerepeltette — ez utóbbi az ismert okokból. E csapatok összeállítása hosszú időn keresztül szinte hétről hétre változott. Az okok között persze a sérülések szerepeltek jelentős mértékben, de elsősorban a csapatkeresés tette szükségessé a fiatalabbak és a jövevények kipróbálását, továbbá erősen besegített — különösen Diósgyőrben — az A2 bacilus is. Nem lehetetlen, hogy ezeknek a kísérletezéseknek — amelyek jó néhány pontjába kerültek az érdekelteknek — már tavasszal megteremnek a gyümölcsei. Mert néhány fiatallal való próbálkozás nagyon reményteljesnek bizonyult, sőt nem egy olyan akad közöttük, aki már az ősszel erőssége lett a csapatának, mint például a csepeli Bartos és Sándor; a tatabányai Kőműves; az FTC-ben Kü; az MTK-ban Kanász; Váradi B. és Kovács a Vasasban; Dudás, Csepregi és Pál a Bp. Honvédban; a salgótarjáni Varga; a komlói Kovács és Orsós; a győri Póczik; Siklósi az Egyetértésben; a pécsi Zombori; a szombathelyi Bokor, Király és Németh Lajos; az egri Simon és Deésy. Nem kis eredmény ez, azt mutatja, hogy évente gyarapodik azoknak a köre, akikből lehet valami, ha továbbra is becsületesen készülnek a mind nagyobb feladatokra és nem kapja el őket a „gépszíj”. Az alábbiakban néhány számadattal és névvel adunk beszámolót arról, hogy a csapatok hány játékost szerepeltettek, kik szerepeltek mind a 15 találkozón (zárójelben azok nevei, akik csak egyszer hiányoztak) s végül azt a számot közöljük: a csapatok hányszor éltek a cserék lehetőségeivel és hány cserejátékosuk volt: V. Dózsa: 16, Maurer, Juhász, Dunai III, Zámbó, Fazekas, Bene, Dunai II (Szentmihályi, Noskó, Horváth, Tóth A.), 10 — 4. Salgótarján—Vasas 1:0 — a Fáy utcában! Magyar, a tarjáni kapus védi kapuját Púpos ellen. (MTI Fotó: Petrovits László felvétele.)