Látóhatár, 1956 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1956-01-01 / 1. szám

BIKICH GÁBOR ÜJ VERSEK ELŐSZÓ önző volnék? Legföljebb ha én tudnám megmondani. De hová lett a cinke és a csíz? Milyen lépre csaltak szegény vörösbegyet? A sövény kipusztult. Se vendég, se otthon, se szarka nincs. A tengelicék kicsiny csapat­­ját kitépték a parti bodzafák szívéből. Keresheted az aranyat későn reggel is. A hajdani bokrok közül nem rik­kant több rigó. A nádas fölégett. A vízi madarak zsivaj­­gása nem üdít már baráti szóra engem. A búbos vöcsök nem bukik fel többé s a kócsag karcsú nyakát kicsa­varták. A szárcsák elültek végső fészkükön. Még a dar­­vak hátra vannak? Lebegő ábrájuk, mint fodrozódó víz emléke a sövényből, mindörökre eltűnt. Milyen égen úsznak az álmukban beszélő vadkacsák? Ne kutasd. Csak az nincs, amit keresünk. A toldott-foldott hullák jövőjét építsed inkább. Markod helyett nyakadba vedd a gyep­lőt. A gond leghívebben véd a gondolattól. A kísértetek­től is, ne félj! A jó modor s a túrós reménység bibéjét a kuvik már nem jelenti. S a kuvikkal együtt elfogyott az éj. A dallá csorduló sötétség elvásott a fülemüle torkán. A gyönyör szutykosodva rothad, loncsos fürtökben függ a denevér. A tücsköket a próféták mind befalták. Az ingó békákat botokkal sújtottuk agyon. A fák odvát bársonyozni mióta nincs bagoly? Régebben a büzhödt bozótból is fakadt virág. Lakatlan egünkön némán darvad a hajnal. A kakuk önnön szava után szállt a zöld homályból s az alvó akácos rőt selymét letépték. A kidöntött fákkal messze ment a harkály. A pacsirtát, mely már csak rög vola, egy koporsóra dobták. Az üszkös vetésben nem futkos a tűrs. A réti sas a kőszén füstjében fuldokolva verdes. A fecskék fénnyé váltak a gyors röpülésben? És hova hullt a fény? A nap és a hold elhallgatott. A tél sár­mány nélkül köszöntött be hozzánk. A csókák még ke-

Next